gf: A Gama Bombs sikítozós thrash metalt játszik. Mikor az énekes közölte két szám között, hogy Írországból érkeztek és a tökük kivan a folyamatos esővel, akkor esett le, hogy anno hangpróbán pontoztam is az új lemezüket. 🙂 Nem gyakorolt rám különösebb hatást. Nincs ezzel másképp a horvát Ashes You Leave sem, akikről valamilyen érthetetlen apropóból az az előérzetem volt, hogy dít metalt tolnak, pedig női énekes gót/doom muzsika. Sörözéshez háttérzenének tökéletes volt. 🙂

butch: Az utolsó napon a The Red Chord volt az első, akiket végignéztem, állítólag nagyon intenzívek a deszkákon, de akkor most még álmosak lehettek a korai időponttól, vagy elnehezültek az ebédtől. A gitáros srác ugrott néha-néha egyet, egyébként meg nyilván az énekes Guy volt a legaktívabb. Fel is konferált két új számot az ősszel megjelenő új nagylemezükről, mely a Fed Through The Teeth Machine címmel jelenik meg: a Floating Through The Veint és a Demoralizer címűt. Ezek eléggé jónak tűntek így ismeretlenül; hozzák a Clients intenzitását (amúgy a legjobbjuk az első lemez és az), így aki kevesellte a legutóbbi Prey For Eyes eresztését, még ne temesse őket. A színpad bal oldalán az egyetlen gitárból semmit nem lehetett hallani, a másik oldalt a basszusról lehetett ugyanezt elmondani, megoldásképp középen álldogáltam végig a bulit.

butch: Az olaszok legismertebb grindcore exportjáról, a Cripple Bastards-ról ez nem mondható el; sokkal jobban bepörgették a népet az amcsiknál. Giulio őrült pofákat vágott, mindenki tombolt, a pogó is beindult, aminek – és az eső távolmaradásának – hála a szárazra szikkadt talajról csak úgy szállt a por. Meg persze repkedtek a félig teli söröspoharak, a fényképezőgépem kettőt is kifogott a három nap alatt, kicsit meg is viselte, haha. Elég vegyesen szemezgettek az életműből, én leginkább a Variante Alla Morte-ról a Karma del Riscatto-t bírom otthon hallgatva, de őszintén szólva volt annál jobban megdörrenő szám is, nem kevés.

gf: A Cripple Bastards pont azt nyújtotta, amit vártam tőlük, egy erős grind show-t. A 96-os Your Lies in Check lemezüket ismerem csak (ezen kívül van még néhány nagy és kismillió split/válogatás), ezen van egy jó pár nóta oi-oi felhangokkal, ami meglehetősen egyéni ízt ad az egésznek. Ebből semmi nem jött vissza, úgyhogy azóta eltávolodtak a dologtól, vagy nem játszottak a lemezről semmit, nem tudom. Az énekesük viszont nem csodálkoznék, ha nem csak külsőre nézne ki foci huligánnak. 🙂

butch: Kis szünet után konstatáltam, hogy a kaliforniai The Faceless lemezminőségben szólal meg, ami kevesekről mondható el a fellépők közül. Ez már csak azért is volt nagy öröm, mert így előjött az a rengeteg finomság, harmónia vagy dallam, amitől a legutóbbi album elég kedvelt hallgatnivalóvá vált nálam. Két Akeldamás számot leszámítva a hangsúly a Planetary Duality dalain volt; az album legjavát hallhattuk: Xeno Christ, Coldly Calculated Design, The Ancient Covenant, Sons Of Belial, és Legion of the Serpent. Az előző napi Obscura-hoz hasonlóan ők is bizonyítottak – zeneileg sem áll távol egymástól a két csapat, és a produkciójuk is több, mint meggyőző volt.

gf: A kaliforniai The Faceless technikás death metalt játszik a fogós fajtából, szemtelenül tehetségesek, úgy, hogy mindössze két lemez van a srácok mögött. Érdekes kapcsolatuk lehet a managementtel, az énekes szerint ugyanis csak a héten jelenik meg itt Európában a 2008-as Planetary Duality lemezük, pedig már jó pár hónapja kapható. Hogy hozni tudták az album hangzást, a digitális fejekkel oldották meg, mindent vonalból tolnak ki.

gf: Részemről egy kis pihi, majd a Skepticism interjú következett, ez utóbbi kikerülésének lesz némi átfutási ideje, a billentyűsnek még nálam is érdekesebb kiejtése volt, valószínű egyszerűbb lesz eljátszani újra emailen. Megtudjátok majd belőle, milyen az, amikor az embernek feldolgozás albuma jelenik meg és a kiadó egy példányt sem küld belőle a csapatnak.

butch: A Hate Eternal megint nem tudott rendesen megdörrenni; két gitárral sem ment nekik Bécsben és egy gitárral sem domborítottak. A számokat igen nehezen lehetett kihámozni, egy hatalmas masszában tömörülő darálásnak tűnt az egész, szinte csak a jellegzetesebb pontjain lehetett ráismerni a Behold Judas-ra, a King of All Kings-re és társaira (Bringer of Storms nyitásnak, Tombeau, I Monarch, Powers That Be, ha jól emlékszem a Servants Of The Gods is volt, és még valami). A műsor intenzív volt, a kiállásuk az ismert szigort tükrözte, a dalaik magukért beszélnek, csak az a rohadt hangzás lett volna jobb. Azt már nem is mondom, hogy a Metal Shop színpadon léptek fel ők is, ott a sűrűbb, összetettebb zenéket játszó bandák közül alig néhány tudott csak megszólalni rendesen, de mivel Rutanék máshol sem jobbak, nem csak ez lehet az ok. Azért örülök, hogy viszonylag rövid idő alatt kétszer is láthattam a bandát.

butch: A „futuristic hybrid metal” stílusmegjelölés alatt futó dán Raunchy nem mozog túl sokat errefelé, meg is lepődtem, mekkora tömeg és ováció fogadta őket. Modern, dallamos énekkel és elektronikával megfűszerezett metaljuk (a korai időkben a Fear Factory erősen hatott rájuk, de aztán jóval populárisabb irányba mentek el) igen jól szólt, s a dalok is működtek. A legtöbb számot a Confusion Bay-ről és a Death Pop Romance-ról szedték elő, előbbi a legjobb anyaguk, s az egyetlen, ami tetszik tőlük. Volt Join the Scene, Watch Out, Nine – Five, Warriors, Confusion Bay, The Curse of Bravery, a Rockwell feldolgozás Somebody’s Watching Me, amit Mayhem számként konferált fel a Whitechapel pólóban nyomuló énekes Kasper, s még néhány. Mozgás terén odatették magukat, magabiztos kiállás jellemezte őket, egyetlen szépséghibája volt a dolognak; a több szólamban felhangzó tiszta énekdallamok gépről mentek, az énekes és a sampleres srác csak tátogott rájuk. Ez elég kínos, de legalább őket is kipipálhattam.

butch: A Misery Index-szel nem kevésszer találkoztam már, de mindig szívesen nézem meg őket. Legutóbb januárban láttam őket, amiről született is itt a Forgácson beszámoló. A program az akkorihoz képest nem szolgált semmi újdonsággal, csak kicsit még rövidebb volt. A friss lemezről ugyanazokat játszották, s régebbről is csak pár kötelező fért be a szűkös időbe. Kezdésnek rögtön három új dal, a We Never Come In Peace, a Theocracy és a Partisans Of Grief került elő, majd jött az első albumos The Great Depression, aztán a Ruling Class Cancelled, és a The Lies That Bind, majd visszakanyarodva a friss albumhoz, a Ghosts of Catalonia, valamint a címadó Traitors következett, a zárást pedig kiszámítható módon a Conquistadores jelentette. Összesen kilenc dal, ami nem sok, még bőven jöhetett volna. Innentől csak ismételni tudom magam; a nem épp mai csont Sparky a szokott módon pörgött, Adam Jarvis megint csak úgy ütött, mint egy állat. Netherton viszont dedikálni se jött ki, s túl sok lelkesedés a koncert alatt sem látszott rajt. Nem tudom, mi volt a baja, biztos nem az, hogy nem indultak be rájuk. Na mindegy, soha rosszabb koncertet.

butch: Az Anaal Nathrakh-ék állatok, az biztos, akkora pusztítást vittek véghez, hogy csak lestünk, át is adom a szót godfuckednak:

gf: Már az Anaal Nathrakh szólt, amikor végeztünk az interjúval, őket aki nem ismerné, egy kétszemélyes brit formációról van szó, valami egészen sajátos grind/black metal ötvözetet hoztak össze és az újító szándék szerencsére nem öncélú. 10 év alatt letettek az asztalra 5 nagylemezt, számos vendégzenész működött közre, köztük Csihar Attila is néhány alkalommal, melyből az apokaliptikus című When Fire Rains Down from the Sky, Mankind Will Reap as It Has Sown EP mindenképpen kiemelendő.

 

Szimpatikus figurák voltak, nem voltak elszállva maguktól, nem koncerteznek túl sűrűn és látszott rajtuk, hogy élvezik, a közönség is teljesen beindult. Apropó, valami pokemonos strandlabda került a közönség soraiba, a színpadon is megfordult, de még a következő bandák közben is látni lehetett, ahogy dobálják összevissza.

gf: Az Atrox műsorát kevesebben nézték meg, nem is volt túl jó. A norvégok progresszív metal zenéje pont az a kategória, amit lehet szeretni vagy nem, de a „nem rossz” jelzőt valószínű nem nagyon szokták velük kapcsolatban alkalmazni. Bár 20 éves csapatról van szó, nem nagyon értem, miért kellett őket este 8-ra rakni, borítékolni lehetett, hogy a többségnek inkább nem fog tetszeni. Az énekes egyébként félkezű. Nem illik ide ez a mondat, viszont nem tudok elmenni mellette szó nélkül: érdekes volt látni, ahogy tapsolásra meg csápolásra ösztönzi a hallgatóságot.

butch: A Suffocation két évvel ezelőtt már játszott a Brutal Assault-on, s annak a bulinak volt egy momentuma, ami újfent megismétlődött: történetesen a másodikként felhangzó Catatoniát megint félbe kellett hagyniuk. Akkor a fekete bőrű dobos Mike Smith játszott teljesen mást, mint amit kellett volna, most pedig Terrance irdatlan vaskosan dübörgő gitárjának hangja tűnt el valahol az éterben, nagyjából ugyanannál a résznél. Frank fel is emlegette a múltkori esetet, s szabadkozott rendesen miatta. Egyébként a tőlük megszokott embertelen brutalitással és dinamikával estek a programnak, a nyitó Liege of Inveracity alatt hihetetlen tombolás vette kezdetét. Ez a banda élőben egyszerűen zseniális, nem sokan érnek fel ahhoz a szinthez, amit nyújtanak, az egyik legjobb koncertbanda, akiket ismerek, még a baki ellenére is. Három dal erejéig megidézték az új lemezt (a Souls To Deny-t és a Suffocation-t teljesen mellőzték), megvariálva régi dalokkal. A pontos számsorrend: a Liege of Inveracity-vel kezdtek, utána jött a Catatonia, majd az új lemez címadója, a Blood Oath, aztán Infecting The Crypts, Come Hell or High Priest, Jesus Wept, Cataclysmic Purification, Effigy of The Forgotten, és ráadásnak a Thrones of Blood. A hangzás és a kiállásuk kifogástalan volt, Frank jellegzetes mozdulattal szeletelte a levegőt, őrült grimaszait és lógó nyelvét valószínűleg még a leghátsó sorokban is tisztán lehetett látni. Nem komplett a fószer, az biztos, de az egyik legszimpatikusabb death metal énekes a bolygón. Terrance és Guy is pörgött rendesen, és Derek Boyer sem tétlenkedett; sokszor szinte földig lógatva pengette basszusgitárját – (nem csak) a fesztivál legjobbjai közt foglaltak helyet. Istenek, komolyan.

butch: Az Immortal pirója miatt nem lehetett fotózni a színpad előtti árokból, így csak oldalról sikerült pár elcseszett képet lőnöm Abbath-ékról. Rájuk akkora tömeg gyűlt össze, hogy azon még az elmúlt koncertek fényében is érdemes volt elnézelődni. a sötétbe borult színpadon meg volt minden; gomolygó füst, hideg fények, fellobbanó szikraoszlopok, meg persze a három ördögfióka, akik szegecsek, corpsepaint és bőrszíjak alatt roskadozva okádták ránk az északi black metal klasszikus – és kevésbé klasszikus – pillanatait. Profi megszólalással tudtak kiállni még a Metal Shop színpadon is, ami nem kis szó (mi lett volna, ha a rotációban a másikra kerülnek), és jó másfél órán át törhetetlenül mutogatták, milyen is a fagyos nebular tél Blashyrkh szemében. Jó nekik, tulajdonképp a tömeg lelkesedése is mutatja, mennyire nyerő pozícióban vannak; elég, ha csak a legutóbbi kettőhöz hasonló szintű lemez lesz az All Shall Fall, úgyis mindenki megkajálja. A végén természetesen mi más szólhatott volna, mint a Blashyrkh (Mighty Ravendark).

butch: A Walls of Jericho alatt már inkább az utolsó söröket ittuk a sátorban, meg jókat röhögtünk azokon a sorstársakon, akik alatt túlságosan forgott a pad, elég volt már ekkorra az álldogálásból. A Marduk-ot sem terveztem megnézni, de aztán ki tudja, mi okból csak-csak ott ragadtam. Lemezen már tíz éve nem követem figyelemmel őket, mégis furcsa volt, mennyi szám cseng ismerősen. Elég alaposan belenyúltak a régi anyagaikba, volt Of Hells Fire, The Black, On Darkened Wings, Wolves, Baptism by Fire, Azrael, With Satan and Victorious Weapons, meg még legalább ugyanennyi. Mortuus valami miatt elégedetlenkedett a mikrofonjával, aztán meg került az énekére valami visszhang-effekt, de amúgy problémamentes, gördülékeny volt, amit nyújtottak.

butch: A funeral doomban utazó finn Skepticism egy zongorával, egy tompán puffogó dobbal és egyetlen szanaszét torzított gitárral olyan szuggesztív showt adott ebben a nagyon kései órában, hogy az kész. Ebben nagy szerepe volt az énekes Matti-nak: félrecsapott fehér csokornyakkendőjével, fekete öltönyben és fehér ingben úgy tévelygett a színpadon, mint akit épp abban a pillanatban sújtott porig a gyász. Igen lelassult mozgása (a mikrofonállvány körül lépett egyet jobbra, majd komótosan vissza), kimért gesztikulációi sokat tettek az ultra-lassú zenéhez. Mint frontember, tényleg szinte semmit nem csinált a színpadon, de nem lehetett levenni róla a tekintetet. Eero-ról ugyanígy a zongora mögött. A hangszere tetejére szerelt tükörben lehetett csak kiszúrni az arcvonásait – hát, azon sem az öröm tükröződött. Sokat mondok, ha öt számot adtak elő, de így zárásnak tökéletes volt, akkorát aludtam a sátorban utánuk, hogy másnap elsőként végeztem a felcihelődéssel, míg az útitársak még javában ébredeztek.

gf: Mivel a szombati este lépett fel az Immortal és a Marduk is, a helyet ellepték a pandák, mi inkább söröztünk ez idő alatt. A sivatagi éghajlat miatt az esték elég csípősre sikeredtek, így valamikor fél 12 körül elugrottam a sátorba hosszú gatyáért meg pulcsiért. Stephen King szokott írni gonosz házakról, ahol megőrülnek meg meghalnak az emberek. Az én sátramról is írhatna egy regényt: a gonosz sátor az átöltözés bonyolult művelete közben támadott meg és azonnali álomba kényszerített. Kb. 5 perccel a Skepticism koncertje után ébredtem fel félig átöltözve a nyitott sátorban, majd a felismerés hevében hirtelen rám törő dühroham miatt rituálisan tökön szúrtam magam.