Hőn szeretett fővárosunk a szokottnál is rútabb arcát mutatta felénk 17.-én délután; a hangulatot elrontani ugyan nem tudta a Budaörsnél nyakunkba szakadt hidegzuhany és a Margit-híd lezárása miatt tetűként előttünk araszoló autósor, de a türelmünkbe azért alaposan belekóstolt, így az eredetileg kényelmesre tervezett tempó helyett végül már-már azon kellett izgulni, vajon odaérünk-e időben az Artilleryre.

Az előzetes félelmek persze ismét alaptalannak bizonyultak; a kiírt kezdés után fél órával még lázasan próbálták a szervezők telefonvégre kapni a kecskeméti Keeper Of Dreams tagjait, ugyan, méltóztassanak már lefáradni koncertet adni. További csúszások árán ez meg is történt, némi gitárállítgatás és kontrollprobléma után (a hathúrosokkal később is gond volt az est folyamán, ld. lejjebb) belevágtak a programba, melyet eddigi egyetlen nagylemezük tett ki. Az anyagot a koncert előtt nem hallottam, de a vele kapcsolatban bedobált Chuck Schuldiner, Death, Atheist szavak nem mondom, hogy nem tettek kíváncsivá, mert nem lenne igaz. A Serial Killing, Iron Discipline, Human Depravity dalok (többek közt) el is hangzottak róla, illetve egy másik – a címét sajnos elfelejtettem – ami ezekkel együtt született, de a lemezre nem került fel. Összességében tetszett a koncert a maga rutintalansága és a túlságosan is nyilvánvaló Death hatások dacára; a tagok profin zenéltek, nagyjából kiállásuk is volt – főleg a tépett ujjú Motörhead pólós, töltényöves srácnak – csak érződött még, hogy kevés koncertet adhattak. A számok közti kommunikáció kifulladt a dalcímek bemondogatásában, illetve roppant zavaró volt, ahogy egy-egy tényleg nagyon jó és élvezetes témafüzér után vásárlásra nógatták a jelenlévőket. Kedves zenekarok, aki nem vak, vagy hülye, észreveszi a kipakolt cd-ket, és ha valóban tetszik neki a produkció, magától is megveszi (mint most én). Nem noszogatni, hanem meggyőzni kell a közönséget! Nem lehetetlen feladat, engem például sikerült – ha nem is 100%-osan, de bizalmat szavazok nekik.

A gödi Megazetornak ugyancsak kijutott a technikai problémákból. A kezdő Everlastingot szuggesztíven és hatásosan adták elő, de balszerencséjükre az első számnál elszállt Kliment Laci gitárja. Le is kellett mennie a színpadról, s csak kis idő elteltével tudott úja csatlakozni társaihoz. A többiek becsületére legyen mondva, voltak olyan profik, hogy nem álltak le újrakezdeni a dalt, de a későbbi összhangjukat eléggé megzavarhatta ez a közjáték, ugyanis egy leállásokkal, küszködésekkel nehezítődött koncertet láthattunk. Sajnáltam a dolgot, mert voltak nagyon jó pillanataik (csakúgy, mint a lemezen), de kevésbé erősek is – például Drazsé tiszta énekdallamos próbálkozásai, amik élőben sem működtek. Pedig a hosszú idő után tavaly megjelent Dying Process lemezük meghallgatásra érdemes anyag, sokszínűbb, szerteágazóbb, – bár kicsit szétesősebb – mint a „magyar Death” skatulyába illesztett The Drug You Daily Crave. Utóbbiról egyébként nagy örömömre elhangzott a Colourless, a nagylemezről pedig az Everlasting, This Is A Good Day to Wake, Interform, The Scattered One, Traitor of Absence, Dying Process dalok voltak. Remélem, a jövő hétvégi koncertjük az Angertea-vel és a Koroggal jobban fog sikerülni. Utánuk a Warhead következett volna, de elmaradt a bulijuk, a dobost állítólag nem engedték át a határon. Nem mondom, hogy túlzottan bántam, a vérnyomásomat jobban megemelte, mikor a Tesstimony-s Tóth Balázs megjelent négy darab óriáspizzás dobozzal a kezében. Az átszerelés alatti foglalatosságomat ennek fényében az olvasó képzeletére bízom.

Nem boncolgatnám a dán főbanda múltját, akit érdekelt ez a beszámoló annyira, hogy idáig eljutott az olvasásban, az egyrészt valószínűleg pontosan tudja, ki fia-borja az Artillery, másrészt két kiadványuk is elemzésre került már, s egy interjút is olvashattok velük oldalunkon. Stützer papáék nem mai csontok, nem számítottam rá, hogy robbannak a deszkákon, mint a Death Angel, vagy olyan ifjonti hévvel és lendülettel esnek nekem, mint tette azt például a Bonded By Blood Pécsen, de nem is volt rozsdás, nyugdíjasotthon-szagú a buli. Ez egyrészt az erőteljes játéknak, másrészt Søren Nico Adamsen énekesnek volt köszönhető. Látszott rajtuk, hogy különösebb bizonyítási kényszer nélkül élvezik a zenélést, s még csak nem is a múltjukból akartak haknizni – az új lemezen eléggé odatették magukat, s élőben is sok dal előkerült a When Death Comes-ról. Søren meg olyan jókat dalolt, hogy egyből érdektelenné vált, kinek hiányzik a régi énekes, meg hogy néz ki a szemébe húzott koponyás sapkában, jó húszassal fiatalabban mondjuk az ősz hajú, szemüveges Peter Thorslund mellett. Utóbbi úriember egyébként kb. annyira volt színpadra termett jelenség, mint Stephen King a Rock Bottom Remaindersben, tehát nem egy született metállat, viszont a Stützer testvérekkel kiegészülve nagyon jókat pengettek össze. Na de térjünk rá a lényegre, úgyis mindenki arra kíváncsi, miket játszottak, hát tessék. Sorrendben: Rise Above It All, By Inheritance, The Challenge, When Death Comes, Cybermind, 10.000 Devils, Upon My Cross I Crawl, The End, The Almighty, Khomaniac, majd a ráadásban a Terror Squad és az Out Of The Sky. Semmi meglepetés, máshol is ezek kerültek elő. Mondjuk a klipes 10000 Devils helyett jobban örültem volna példának okán egy Beneath The Clay-nek, és még pár másik régebbi dalnak, de nem érdekes, amit hallottunk, az így is kerek volt. Persze, lehetne elégedetlenkedni a technikai hibák miatt (az Upon My Cross… alatt először csak a szólók tűntek el, aztán meg is akadt valami gikszer okán a program), meg hogy öregek, és nem szántották fel a színpadot, de mindezzel együtt egy jó élménnyel gazdagodtam.