Mikor leértünk a Toxicba és az ott tartózkodó közönség felét még csak háromfős úti társaságom tette ki, eléggé megijedhettek az épp hangoló My Own Grave-ék, de aztán szép lassan elkezdtek leszállingózni az emberek az Accession To the Throne turné pécsi állomására. Harmincnál többen így sem voltunk, de egyik banda sem tette emiatt oda magát kevésbé, sőt. Szóval a sundsvalli My Own Grave kezdett, ők svédek, és oldalunk rendszeres olvasói már képben lehetnek velük kapcsolatban, hisz interjú és kritika is készült velük. Megmondom őszintén, én a 2007-es négyszámos kislemez (Unholy) óta lemaradásban vagyok velük kapcsolatban, a nagylemezeikhez (kettő van nekik) még nem volt szerencsém, így számcímeket nem tudok mondani. Masszív death metalt toltak, a hangzás már náluk sem volt rossz, így az energikus tempók, durva riffek hamar megmozgatták a jelenlévők nyakszirtjeit. Egy Sepultura dalt, az Arise-t is elővettek, itt azért le lehetett szűrni, a feldolgozás mennyivel karakteresebb a saját számaiknál, de rosszat nem tudnék mondani a bandára, becsülettel felvezették a szeánszot.

Still not loud enough, still not fast enough – lehetne a mottója a Deathbound fellépésének. Nem csak azért, mert a dobos Sami folyton kevesellte a műszere hangerejét (kifelé egyébként nagyon szólt a cucc), hanem azért is, ahogy tornászták egyre feljebb és feljebb az intenzitás szintjét, mintha az életük függne azon, hogy ezt a harminc embert meggyőzzék. Ja, azt nem mondtam, ők grindcore-t játszottak, de nem azt a vegytiszta fajtát, hanem olyant, amiben van egy adag skandináv death metal beütés is; legalább annyira hatott rájuk a Dismember, mint mondjuk a Napalm Death. Sőt, igazából nem csak Sami személye miatt lehetne párhuzamot vonni köztük és a Rotten Sound közt. A tuka-tuka tempók gyomorszájon öklöztek, az irgalmatlan begyorsulások a szuszt is kiszorították az emberből, a riffjeik pedig húsba maróan özönlöttek – Pete (…And Oceans, Havoc Unit, stb.) mélyre hangolt gitárja egy az egyben hozta a láncfűrészként megdörrenő tömény Sunlight hangzást, ami a Toxicban elég nagy szó. De minden hangszer tisztán és hangosan szólalt meg, én akár a lemezminőség szócskát is megkockáztatom a hangzással kapcsolatban, ez azt hiszem, mindent elárul a profizmusukról. Vannak bandák, akik annyira ütnek élőben, hogy az eredetiség hiányán is elfelejt gondolkodni az ember, hát ők pont ilyenek, túlszárnyalták azt, amit otthon, a szobában hallgatva nyújtanak. Sami pontosan és teljes erőből ütött, ahol meg istenigazából rálépett a gázpedálra, ott iszonyú sebességű témákat hozott, a frontemberük is szuggesztíven üvöltötte képünkbe a pesszimista mondanivalóját, így a harminc ember valósággal tombolt az I Hate Them Still, Free Shackles For Everyone, Hell Could Be The Cure, A Better Tomorrow, Non Compos Mentis, Extinct dalokra és társaira. Kiemelkedő teljesítmény volt.

A Demonical tette fel a koronát az estre; náluk zenél három tag is a Centinexből, ami egy nem túl ismert, és eléggé alulértékelt zenekar volt, a nevük inkább az idősebb korosztálynak mondhat valamit. A Demonical a Dismember vonalat követi; a dalfelépítéseken, témákon át a kiállásig és a hangzásig mindenben. Ők szintén hozták a jellegzetes reszelős hangzást, bár kevésbé volt mélyre hangolva a dob és a gitár, mint a Deathbound esetében, s egy kicsit koszosabban is szóltak, bár ez lehetett koncepció. Ahogy sorjáztak a dalok, megerősítettek abban, amit a lemezeik alapján is gondolok róluk; nem igazán tudnak fogós dalokat írni. Ez azért probléma, mert nagyjából azonos tempótartományban mozgó, jól körülhatárolható stílusú riffekből építkező számaik vannak, és ennek hátulütői élőben is megmutatkoztak; a vége felé kezdett kicsit leülni a hangulat az egysíkúság miatt. Ha már ennyire hasonló zenében utaznak, engedtessék meg, hogy még egy ponton összehasonlítsam őket a Dismemberrel; utóbbiak változatosabbak, ezáltal hatásosabbak voltak élőben is, mikor láttam őket. Nagy gond persze nem volt, mindez azt jelenti csak, hogy a fél órás műsorral még pont időben fejezték be a dolgot; a Baptized In Fire, Suicide Throne, World Serpent, Infernal Woid, Revel in Misanthrophia, Children of Sin, Death Metal Darkness és társaiból ennyi esett pont jól, ha még tovább húznák, már sok lett volna. Azt hiszem, akik jelen voltak, nem távoztak elégedetlenül, én például többet kaptam, mint amire számítottam. Zárásul csak a klasszikus fordulatot tudnám idebiggyeszteni: bánhatja, aki kihagyta.