Sok-sok év álmodozás után művészmetál és egyéb sznob körökben is kultikussá vált Ulver tisztelte meg Budapestet először és elvileg utoljára 2010. február 20-án az A38-on. Gondolom senkinek sem kell bemutatni, túlzás nélkül korunk egyik legizgalmasabb és legemlékezetesebb zenekaráról van szó. Így nem is csoda, hogy a többség élete koncertjét várta az estétől.

Előzenekarként Csihar Attila egyszemélyes próbálkozása, a Void ov Voices szórakoztatta a közönséget. Csiharnak tiszteletre méltó a munkássága, van mit letennie az asztalra (Mayhem, Tormentor, Sunn O))) többek között) de ez a bohóckodás, amit ebben a formációban hallhattunk tőle egyszerűen értelmetlen. Mantrázása az első öt percben még vicces a külsőségekkel együtt (rémisztő maszk, mécsesek, az elengedhetetlen csuklya) de utána már felesleges, fárasztó parádézás volt.

Rövid átszerelés után finoman elkezdődtek az Eos dallamai. Senkinek sem okozott meglepetést, hogy itt most nem egy klasszikus értelemben vett metálbulinak lehetünk tanúi. Zenéjük a kezdetekhez képest rengeteget változott, a korai albumokat teljesen hanyagolva az A Quick Fix of Melancholy EP-től kezdve válogattak a repertoárba. Gondosan felépített koncertet hallhattunk, jól kitalált vetítéssel (amiből a szerencsésebbek talán láthattak is valamit) Én mégis hiányérzettel távoztam. Nem a kevés idő miatt, nem a jópár régi kedvenc hiánya miatt, hanem mert valamiért hiányzott az érzelem. Sokszor erőltetettnek éreztem. A metál és az elektronika közötti játék lemezen nagyon jól működik, de élőben nem igazán sikerült összeegyeztetni a két műfajt.

Setlist: Eos, Let the Children go, Little Blue Bird, Rock Massif, For the love Of God, In the red, Operator, Funebre, Silence, Blake, Hallways of Allways, Porn Peace (részlet) Like Music, Not Saved.

A számoknak egy része érdektelennek tűnt a színpadon, csak a vetítés adott némi pluszt, ami harmóniában volt a zene mondanivalójával. Néhol szép, visszafogott, máshol durva és véres. Amiért már mindenképp megérte a Hallways of Always, ami hatalmasat ütött, a hibátlan Little Blue Bird/Rock Massif. Nem kaptunk ráadást, csak egy kedves elbúcsúzást. Természetesen örültem volna, de elegánsabb volt így. A limitált, nem éppen olcsó jegyárak ellenére az Ulver rajongók többsége csak egy átlagos szombat esti kocsmázásnak tekintette az eseményt. Így azért nehéz ráhangolódni. Talán teljesen más körülmények között, a külvilág kizárásával csak a zenére koncentrálva valószinüleg maradandóbb élmény lett volna.