Előre is elnézést, ha túl „blogos” lesz a beszámoló, de most ilyenhez lett kedvem.

Örültem, mikor kezdtek szállingózni a hírek, hogy végre Magyarországon is lesz egy nagy, csak a metalnak szentelt szabadtéri rendezvény, sok neves külföldi bandával. Eddig talán csak a Summer Rocks volt hasonló próbálkozás, azonban ott a helyszín nem volt megfelelő, ellenben a Metalfestnek otthont adó Csillebérci Szabadidő- és Ifjúsági Központ remek választásnak tűnt, gondolom rajtam kívül is  sokan ismerhették már általános/középiskolás osztálykirándulásokból.

Kis csapatunk 11:30 körül vágott neki az útnak, s mivel Budapest igencsak marasztalta volna az  embert (lámpáknál lépésről-lépésre haladás), így több olyan bandáról lemaradtam, amiket amúgy megnéztem volna (Nevergreen, Dim Vision, Funebre). A gyors és problémamentes bejutás után az autót eldobva, szállást el nem foglalva egyből felkutattuk a nagyszínpadot, mely sajnos a bizonytalan időjárásnak köszönhetően sátor alá bújt (a későbbi napok bizonyították, hogy ez jó döntés volt a szervezők részéről), így aztán amolyan Szigetes Hammerszínpados / Hegyaljás DeWalt sátras hangulata lett.

A koncertbeavatásunkat a svájci Eluveitie végezte el. A nyolc tagból álló, nem szokványos hangszereket (furulya, hegedű, hurdy gurdy stb.) is használó bandát nem lehet könnyű hangosítani, itt sem sikerült valami túl jól, s az egész halk is volt, kezdtünk is félni, hogy ha ez így marad, az nem lesz jó, de szerencsére a nap folyamán javultak a dolgok, legalábbis hangerőben mindenképp. Koncertjük gerincét a nem rég megjelent Everything Remains As It Never Was album dalai adták (Otherworld, Kingdom Come Undone, Thousandfold, The Liminal Passage, Nil). Aki esetleg nem ismerné őket, annak úgy tudnám őket jellemezni, hogy metalcore riffeket kevernek tradicionális dallamokkal, népi hangszerekkel. Koncerten eléggé tud működni ez az elegy, a közönség is vette a lapot, látszott, hogy nem ismeretlen a banda, s az is látszott, hogy egyelőre az Inis Mona a legnagyobb slágerük (amit aztán később utcazenésznek felcsapott fiatalok is játszogattak, némi apró ellenében). Az egyik dalnál valami technikai probléma lépett fel (ha jól értettem úgy jártak, mint ahogy Paksi Endre is megénekli: nincs kontroll!), de a szünet feszültségét népi hangszeren előadott Star Wars dallammal sikeresen fel is oldották 🙂

A koncert szünetében lehetőségünk nyílt megtekinteni a pultot és az árakat (csapoltsör négyszáz, decibor egyszáz, főtt kaják 400-1000 Ft), és gyorsan ismerősöket felkutatni. Ez utóbbi cselekmény egyből szolgált egy tapasztalattal: ne felesezzetek pálinkát decis pohárból, még ha születésnapotok  van akkor sem, mert már a nap kezdetén lemaradtok a későbbi fellépőkről 🙂 Közben remekül eleredt az eső is, úgyhogy a sátor körül korrekt sártenger alakult ki, de ahogy láttam ez nem különösebben szegte kedvét senkinek, kivéve persze azokat, akik frissen vásárolt sörüket látványos mozdulattal sárbatiporták, a szó szoros értelmében.

Szerencsére nem én voltam a születésnapos, úgyhogy vissza is tértünk a sátorba, ahol a Deicide következett. Az amerikai sátánista death metal formáció régen nagy kedvencem volt, s bár mára már elfordultam az ilyen dolgoktól, azért kíváncsian vártam, hogy mit produkálnak. Egy fesztiválon viszonylag rövid a játékidő, így nem lehet egyszerű kiválogatni, hogy miket játsszon egy zenekar: a friss albumról válogassanak, vagy inkább egy best-of műsorral készüljenek? Elvégre ilyen helyeken sok olyan néző is lehet, akik még nem ismerik őket. A Deicide az utóbbi mellett döntött, olyan szinten, hogy visszanyúltak a legkorábbi albumokig (Sacrificial Suicide, Dead But Dreaming, Kill The Christian, Once Upon The Cross, They Are The Children of the Underworld, Serpents of the Light), ami nem is baj, hisz szerintem a középidős kiadványaik már elég megfáradt banda képét mutatták, aztán a Stench of Redemption némi frissülést hozott az új gitárosokkal, de a Till Death Do Us Part már megint nem lett remekmű. (Volt még Scars of the Crucifix és Homage for Satan is, ezekre emlékszünk többedmagammal :)) A hangzás náluk sem volt túl jó, egy kicsit rutinszerűnek tűnt az egész koncert, de azért lenyomták becsülettel, és persze pontosan. Glenn Benton hozta a tőle megszokott arcokat, tekinteteket, a hangja is remek, viszont nem tudom mennyire gondolják ők még komolyan azt, amit csinálnak. Szerintem ennyi idős korára az embernek rá kéne már jönnie erre-arra… (Itt akartam egy hosszabb értekezést arról, hogy mennyire van értelme a Deicide-féle zenekaroknak, de aztán letettem erről, nem tartozik ide.)
Mindenesetre arra jó volt, hogy elmondhatom, láttam őket is, akik pedig kedvelik a zenéjüket, azok élték a koncertet, tetszett nekik. Ja, és a legjobb látványelemről el ne felejtkezzek: Kevin Quirion gitáros feje a koncert vége felé elkezdett gőzölögni, bizarr volt! 🙂

A Nevermore-t illett volna megnézni, hisz profi, amit csinálnak, magyar gitáros is került hozzájuk, de annyira nem ismerem/kedvelem őket (főleg az ének miatt), valamint nagy úr az éhség, úgyhogy inkább elfoglaltuk a szállásunkat (szerintem az elmúlt 20 év alatt nem sokat változott a szálló, de amúgy teljesen jó volt, van teteje, van benne ágy – mi kellhet még…)

A következő esemény az Agregator fellépése, s ezzel együtt a kisebb színpad (hivatalos nevén Rockcsarnok) felfedezése volt. Ez egy íves tetejű hely, végén bordásfalakkal, fura volt benne, hogy a színpadot nem középre, hanem bal szélre pozicionáltak, a másik pedig, hogy nagyságrendekkel jobban szólt ott minden, mint a nagyszínpadon. Arányos volt, érhető, élvezhető. Nem tudom, hogy ez mennyire múlik a hangcuccon, a keverős szakértelmén, vagy a hely akusztikai tulajdonságain, de tényleg nagyon fasza volt! Szóval, az Agregator. Hozták a szokásos formájukat, lelkesek voltak, élték a koncertet. A közönség is vette a lapot, nem is csoda, hisz az olyan dalok, mint pl. Tűz és a jég remekül működnek élőben. A végén a közönség szavazhatta meg, hogy rock’n’roll vagy death’n’roll legyen, azaz Sötét édent vagy Hattyútáncot akar (előbbit), de aztán a szigorú fesztiválos időbeosztás ellenére, talán egyedüli zenekarként ráadásnak elnyomták a másikat is.

Az Agregator után kis tökölés következett, így a Deathstars harmadik dalának végére értem a nagyszínpadhoz, így fotózni már nem volt lehetőségem. Ők nálam a „lányoknak való zenekar” kategóriába vannak besorolva, ettől függetlenül tetszik, amit csinálnak. Szokásos „egyenruhás” öltözékükben léptek fel, otthonosan mozogtak a színpadon, az egész produkció nagyon profi hatást keltett számomra, szerintem jól is szóltak, néha már-már azt figyeltem hol a trükk, nem-e playback. Lehet az is közrejátszott, hogy masszívan ment zenéjük alatt az elektronikus alap, meg nem is bonyolult, de ütött, amit csináltak. Egyaránt játszottak régi és újabb dalokat, mondhatni slágerekkel töltötték ki játékidejüket (Cyanide, Blitzkrieg, Tongues, The Fuel Ignites, Play God, Death Dies Hard, Night Electric Night).

A amerikai Lamb of God számomra ismeretlen formáció, bár ahogy néztem elég sokan kiabálták a nevük, s pólójukat is viselték jó páran. Nem játszottak még hazánkban, így gondoltam belenézek, milyen is a pure american metal, ahogy magukat jellemzik. A színpadképük igen csak impozáns volt a gitárosok mögött felhalmozott Mesa láda fallal, sőt, még Lamb of God szőnyegek is voltak a földön, bár ez nyilván közönség soraiból nem látszott. A zenéjük viszont engem különösebben nem tudott meghatni, ha zúzást akarok, akkor death metal, ha meg dallamokat, akkor vagy Svédország felé tekintgetek, vagy pedig valami metalcore cuccot veszek elő. Ettől függetlenül persze osztották kifelé a riffeket, járták a színpadot rendesen, a hangzás is elég jó volt, s a közönség sem épp lehajtott fejjel, tétlenül élvezte a koncertet – ment a zúzás meg a stage diving. S ha már itt tartok, és a zenekarról érdemben nem tudok szólni (inkább nézzétek meg a képeket róluk), megemlítem a biztonsági őröket (akiket elneveztem mentősöknek, mert piros dzsekijük volt – gondolom, hogy kitűnjenek a sok setét ruhás között), akik az egész fesztivál ideje alatt tök normálisan viselkedtek, segítőkészek voltak, ha mutattad a karszalagod megköszönték, emberszámba vették a koncertlátogatót, a közönségszörfölőket simán csak leemelték, amikor odaértek előre, és kiirányították őket.

A Lamb of God még tartott, amikor átmentem a kisebb színpadhoz, ahol az eredetileg kiadott programon kissé variálva a Vader következett. Itt azonban átadnám a szót Shándorh kollégának, aki szakavatottabban tud nyilatkozni a lengyel death metal vezető bandájáról:
„Az intro és az első két szám a This Is The War albumról származott. Az első 3 szám: Para Bellum, This Is The War és Lead Us. A hangzás jó volt, az énekes gitárja ugyan sokkal jobban ki volt emelve, de ez mindig így van. Nem sokat dumált Peti, de nem is volt rá szükség, mert imádták az emberek, hatalmas pogóval s bulival jelezvén ezt. A 40 perces játékidő a Vader-nek kedvezett, mert a számaik pörgősek, és az albumok sem hosszabbak általában – amikor az egyiket megvettem, megkérdeztem milyen és azt mondta az eladó, hogy a „szokásos félóra” 🙂 – de ugye elmaradt a ráadásszám és rohadt rövidnek tűnt a koncert belülről. A számok, amikre még emlékszem: Wings, Impure – bazzeg azt hittem ide még írok vagy hatot, de nem jut eszembe egy sem :P”
Még annyit tennék hozzá, hogy látványos volt a mikrofonállványuk, a képek között ez magatok is megcsodálhatjátok.

A lengyelek után a fesztivál egyetlen híresebb black metal fellépője, a Marduk jött. Régebben nagy kedvenceim voltak, azonban a La Grande Danse Macabre album óta már nem igazán követem őket, szerintem annyi idő alatt már elmondták, amit lehetett. Szokásos módon corpsepaint + bakancsba gyűrt nadrág formációban álltak színpadra (ez utóbbi a sár miatt szinte népviseletté vált :)). Az ezen a színpadon megszokott jó hangzással vezették elő a gyors black metal dalokat, bár sajnálatomra a régiek közül csak a Materialized in Stone, az Of Hells Fire és a Panzer Division Marduk került elő, a többit az újabb albumokról szemezgették (With Satan and Victorious Weapons, Into Utter Madness). Jó ötlet volt, hogy a dalok közötti szünetekben hangulatfestő muzsika volt, ez segít megtartani a létrehozott hangulatot. Más kérdés, hogy engem nem tudtak már magukkal ragadni úgy, mint – kimondani is durva – 9 éve a Summer Rockson…

A program és a fentiek ismeretében kilogikázható, hogy a Sonata Arctica kimaradt, így csak hallomásból jött olyan info, hogy becsülettel lenyomták a bulit, de nem volt valami felejthetetlen koncert. Némi bóklászás után mire visszaértem a kisebb színpadhoz már játszott az olasz Sadist. Legutóbbi albumukat egyszer meghallgattam, sokat nem szűrtem le belőle, annyira nem keltette fel az érdeklődésem, hogy különösebb módon utánuk érdeklődjem, így eléggé meglepődtem, mikor a gitáros elnyomott valami nem gyenge szólót, aztán odalépett a szintetizátorhoz, és gitározás közben billentyűzni is kezdett! Ilyet még nem nagyon láttam eddig. Amúgy az egész banda elég profin zenélt, bár nekem nem akart összeállni a dolog. Az fogalmazódott meg bennem, hogy ha bevennének egy ritmusgitárost, meg egy szintist, akkor jobb lenne. Az énekesnek pedig meg kéne tanítani, hogy bekapcsolt mikrofonnal ne verjük a mellkasunkat, mert az nem vicces. Viszont legalább szakállal headbangelt. (Amúgy a koncert végén döbbentem rá, hogy valamiért minden áron a Sadus-t kerestem bennük, ezért is nem értettem eleinte, hogy miért ilyen a zene. Hiába, öregszem…)

Számomra ezzel zárult is az első nap, inkább pihenőre tértem, kellett az energia holnapra.