Meglepődtem a tömeg láttán a Dieselben: meggyőződésem volt, hogy az elmúlt években jelentősen halványodott a brit főbanda fénye. Végülis nem most tévedtem először, és gyanítom nem is utoljára.

Hogy a 90-es években a doom/death/goth vonalon egyik stílusteremtőnek számító zenekarnak ma már távolról sincs köze ehhez a gyökerekhez, nem baj. Nem ők az elsők ezzel, és az évek során kialakult elszállós, merengős, atmoszférikus rock zenéjük bizony számos csúcspontot nyújtott az A Natural Disaster-rel bezárólag. Hogy igen magasan van a léc, valószínű ők is érezték, hiszen ezt hét terméketlen év követte, míg végre megszületett a We’re here because We’re here nagylemez. Nem akarom megbántani a fanatikus rajongókat, de azt hiszem, ha elfogultság nélkül akarunk nyilatkozni róla, akkor az őszintén kijelenthető, hogy nem sikerült átugraniuk az előbb említett mércét. Nem rossz a lemez, vannak rajta jó dalok, de a klasszisok hiányoznak. (A felvezető Hindsight akusztikus átdolgozás lemezt meg inkább hagyjuk is, arra a lagymatagnál jobb jelzőt nem találok.) Szóval a We’re Here because We’re here-től mi túl sokat vártunk, a zenekar túl sokáig húzta, a dalok szépek de túlkomponáltak, hiányzik belőlük az öszönösség, a spontaneitás.

Mivel előzetesen ismerkedtem a turné korábbi állomásainak beszámolóival, tudtam, hogy eljátszák ezt az albumot, tudtam, hogy vagy két órás lesz a koncert. Tartottam is tőle, mondván azért jóból is megárt a sok.

És igen, fél kilenckor megjelent a zenekar a színpadon, Danny fején valami fehér bugyi (ezt nem lehet nem megemlíteni), aztán végighallgathattuk a We’re here-t egy az egyben élőben, lemezminőségben. És a sok fenti siránkozás ellenére nem volt rossz!

Pikk-pakk jött a második blokk, ami gyakorlatilag egy best-of válogatásnak felelt meg. Úgy gondolom, fenti elméletemet megerősítette a zenekar, felszabadultabbak, közvetlenebbek, mosolygósabbak lettek, és ezt a közönség is értékelte. Danny hálistennek most nem térített a megvilágosodásról meg a boldogságról, mint ahogy tette azt az akusztikus szólóestjein, elég volt azt egyszer hallani. Örültem viszont, hogy Lee Douglas énekesnő aktív részese volt a produkciónak, ha jól emlékszem, mikor Bécsben láttuk őket a Porcupine Tree előzenekaraként, akkor magukkal sem hozták (és az a szűk 40 perc is elég szerény volt műsoridő tekintetében).

Erről a második blokkról azt hiszem, keresve sem lehetne rosszat mondani. Az olyan dalokkal, mint a Lost Control, Judgement, Balance, Forgotten Hopes vagy a záró Flying, teljesen elvarázsolták a közönséget, sőt még engem is. Vastaps, aztán jött a ráadás, először Danny tért csak vissza, hogy akusztikus gitáron előadja az Are you there?-t, majd Lee Dougles remekelt a Parisienne Moonlight-tal, ezután a One Last Goodbye-jal vettek le minket a lábunkról, majd zárásként, ha lehet ilyet mondani a legismertebb Anathema dalt adták elő, a Fragile Dreams-t.
Az eufórikus hangulatba emelt közönség most sem hagyta, hogy a zenekar végleg elköszönjön, így második ráadásként még felcsendült a „Hello, hello, is there anybody in there?”, vagyis a Pink Floyd Comfortible Numb feldolgozása. Volt közben bolondozás is, Danny próbálta megtáncoltatni a Douglas lányt, mi meg csak pislogtunk.

A teljes Anathema setlist.
http://www.setlist.fm/setlist/anathema/2010/diesel-club-budapest-hungary-6bd546fa.html

Hogy az előzenekarok mellett se menjünk el szó nélkül, megmondom őszintén, fogalmam sem volt, hogy ki az a Peter Carlssen, de most sincs sokkal több. Mikor a Dieselbe értünk, az akusztikus gitárjával a színpadon játszó zenész már műsorának az utolsó perceiben járt. Mi közben igyekeztünk naivan beszerezni egy korsó sört, nem számítván arra, hogy nincs elég kapacitása a helynek ekkora tömeg gyors kiszolgálására, a 10 perc körülire nyúlt művelet közben Peter elbúcsúzott. Itt a cikk írása közben utánnyomozva megtudtam, hogy norvég származású az illető, egy Pinionhead nevű rockbandában játszott 2006-ig, a kilépéssel együtt zeneileg is eltávolodott a rock/heavy metaltól, és a A Taste of What’s to come ill. a You Go Bird című szólólemezein már melankólikus pop zenét játszik.

Arról, hogy az eredeti sorrendtől eltérően, a The Ocean a késésük miatt miért hamarabb kezdett és miért játszott kevesebbet, arról Etus nyomozó blogjában olvashattok.