Egy csodálatos őszi szombaton –leesett az első hó- stílszerűen a templom mellett csatlakoztam Tatán Bahonhoz és egy gyors miatyánk elrebegése után elindultunk Pestre a félig fagyott latyakban, mert akarta a szervezetünk a mágiát. Szerencsére az úton semmi különös nem történt, leszámítva azt, hogy Budaörs délutáni forgalmában egyszer csak égett gumi és műanyag szaga kezdte felütni a fejünket. Sokat nem értek a kocsikhoz, de egyet tudok, ha nagy a kerregés, esetleg durranást hallott az ember, vagy pedig égett műanyag és gumi szaga kezd terjengeni az utastérben, az nem túl bíztató. Nos hát azonnal szimatra kapcsoltunk és csendben füleltünk. Zaj nincs. Szag van. Egyre erősebb. Na amikor már az esetleges szikrák megjelenésével kísért a mozgó járműből menetközi katapultáción gondolkodtam, felsejlett előttünk egy irtózatosan füstölő, villogó dülöngélő Volán busz. A nagy megkönnyebbülés okozta örömmámorunkat viszont nem feltétlenül tetézte, hogy egy leágazás után hirtelen mi kerültünk a kis görény mögé közvetlenül. Természetesen lezárni a kocsi szellőzését már fölösleges volt, ablaklenyitással semmire sem mentünk volna, előzés kilátástalan. Én már kínomban egy klasszikus Önképző Szakkörös dalocskát kezdtem el énekelgetni, miszerint „reggel a bányából kitettek, mert tüdőre szívtam a brikettet”. Mondtam is Bahonnak, hogy ha ez így megy tovább, akkor hamarosan úgy fogunk kinézni, mint a pofán pörgött szénbányászok. Szerencsére a busz valahol elkanyarodott és mi fellélegezve boldogan folytattuk kis utunkat… Míg nem, az M1 és M0-ás közös bevezető szakaszánál megint csak elkezdett jönni a már ismerős égett gumi és műanyag szag. Lehet hogy mégis csak mi voltunk? Hitetlenkedve kapcsoltunk át ismét szimat funkcióra. De neeem! Egyszer csak ismét előttünk volt a renitens BKV alkalmatosság, mi pedig ismét szencségelhettünk egy jó ideig. Azért elismerés illeti a pesti buszsofőröket. Kenik vágják a rövidítéseket, bár én azt is el tudom képzelni, hogy csak úgy a’la Terminator 2. módon leugratott valamelyik autópálya felüljáróról a pályára.

emp: Na jóvan! Nem rizsálok ennyit. Megérkeztünk, bementünk és akkor bent voltunk. Ennyi. Nagyon kevesen voltak, a talán fél háznyit sem kitevő emberanyag lazán lézengett a színpad és a söröspult között. Elsőként egy egészen pofás kis introval a Loch Vostok lépett a színpadra, akiket gyakorlatilag sztoikus érdektelenség fogadott a közönség részéről, azonban az est fellépői közül ők okozták számomra a legkellemesebb meglepetést. Nagyon szaggatták a ritmust, okosan lépkedtek a hörgésről a tiszta énekre, szépen felépítettek voltak a komplex tételek, nem éreztem túlprogozást, vagy túlművészkedést. Az élő előadásuk kicsit olyan volt, mint valami modern Nevermore és Pain of Salvation keverék lenne nyakon öntve egy adag élvezhető power adalékkal. Mindenképp utánuk keresek majd. Egy apró problémám az volt, hogy én rozsdásnak éreztem az előadást. Ennek a zenének nagyon jót tesz a végletekig kihúzott ipari pontosság és a szögbelövős ritmusozás, ami jelen esetben sántított, sokszor koszolós volt a gitár és a dobjáték is. Ettől függetlenül pirospont, élveztem!

bahon: Most már úgy ahogy mozgatható a fejem a nyakamon, tehát tudok hol le, hol pedig felnézni, hogy elütöttem-e valamit. Ezek után nem okozok nagy meglepetést azzal, hogy jól éreztem magam szombat este. De kezdem az elején. Empet Tatán soroztam be az anyósülésre, így vele tettem meg az út hátralévő részét. Nyitásra oda is értünk. A Loch Vostok alig száz ember előtt kezdte a hangulatfestést. Én két lemezüket előtte már többször lenyeltem, de nem fogtak meg vele túlzottan. Viszont élőben akkora showt nyomtak, hogy Péterrel egyetemben majd összecsináltuk magunkat a meglepetéstől. A közönség viszont fagyos maradt, mint a fjordok olvadéka. Kb öt marhajól összetett szám után csalódottan lementek szórványos taps kíséretében. Én még visszatérek rájuk később, az biztos.

emp: Az est második fellépője a Leprous volt akikkel már akadtak problémáim. A legnagyobb az volt speciel, hogy Pestre menet a kocsiban végig az ő albumukat hallgattuk, ami kétszer is lement és kellemes, progos, technikás de érzelmes, modern anyag képét festette a csapat. Na én élőben úgy érzem, hogy gyakorlatilag nem is ezt a bandát láttam. Irritált a britpopos megjelenésük. Nyakig begombolt ing és öltönymellény/nyakkendő. Irritált az énekes marhára túljátszott viselkedése és az is, hogy eszetlenül szét volt tördelve minden alap. A gitáros annyira túlpörgette magát, hogy lerepült róla szám közepén a gitár, mivel a pánt kikapcsolódott. Épp hogy rá tudott kapni a nyakra, hogy ne ejtse el. De legalább ő elégedett volt a produkciójukkal. Még ez sem lett volna nagyon nagy baj, viszont élőben totálisan lejött, hogy 5-6-7 percen keresztül ugyan az a tördelt alap megy körbe-körbe, amire hol érkezik a szóló, hol a verze, hol egy kiállás. Gyakorlatilag a második számuk végén megállapítottuk, hogy képtelenek abbahagyni és kezdünk félni, hogy ezt a ritmusképletet fogjuk most már a hátralevő életünk folyamán itt hallgatni, ideragadva ebbe a sötét terembe… A megoldás az volt, hogy még egy szám után, ami meg tele volt Concrete Lake korszakos Pain of Salvation megoldásokkal, gyorsan bevizsgáltuk, hogy a következő korsó sörnek is megfelelő-e az íze.

bahon: A másodjára fellépő Leproust kiemelten kezeltem, ugyanis az új lemezük, tehát a második engem nagyon eltalált. Az utolsó nóta meg egyszerűen top 10-es!!! Ki is írtam, így a kocsiba Empet is fel tudtam készíteni a norvégokra. Talán az egyetlen voltam a közben igen kis tömegnek nevezhető első 5 sorban, aki végigtombolta a fellépésüket. És ráadásul a kedvencemet játszották másodiknak. Én már ott kiütöttem magam. (Itt jegyzem meg, hogy természetesen szeszmentes este volt, csupán a muzsika hozott extázisba.) Az 5. szám után kaptak jócskán tapsot, természetesen megérdemelten (elfogult vagyok!), de sajnos ők is befejezték a pesti estet.

emp: Szép lassan elcsörgedezett az idő a fő attrakcióhoz és mi csillogó szemekkel, gyermeki mosollyal figyeltük, ahogy berobbant a Sitra Ahra és szépen sorban, felépül a színpad, az összes szereplő felkerül a deszkákra és érkezik a mágia. Szerencsére a teljes show az életműre volt felépítve, így a friss lemez után azonnal visszarepültünk a Vovinra, majd még lejjebb ásva érkezett egy Lepaca Kliffoth-os szerzemény, majd jött a Gothic Kabbalah, utána vissza a Deggialra és így szépen sorban minden egyes állomás méltóképpen megemlékezés tárgyát képezte. Ez az elosztás aztán nagyjából végig meg is maradt, tehát a kötelező blokkot nem követte a friss lemez erőltetése. Aztán valahol félidőnél engem nagyon kizökkentett a „how are you Buka… ööö Budapest” benyögés. Hát a keverő környékén elég erős volt a fogszívás, ami egy pillanatra még a gyengélkedő, sokszor kásás hangzást is elnyomta. Nem akarom a forgatókönyvet felolvasni, így inkább írok egy listát a mérleg két feléről. Ami tetszett: feszes zenélés, minden korszak legkedvesebb tételeinek felidézése és az hogy Theriont nézek élőben ismét. Ami nem tetszett: a kezdeti lelkesedésem után úgy éreztem, hogy nincs nagy energiáramlás. Elég rutinmunka volt, amit a színpadon láttunk. Baromi erőltetett volt ahogy a két barokkruhás énekes csaj, amikor nem volt dolguk egymásnak nyomták a hátukat és pózolva szuggerálták a közönséget és baromira kizökkentett a már említett baki is. Bár a végjátékban előkerült még a klasszikus To Mega Therion is, ami kellemes meglepetés volt, azonban a szájíz így is keserédes maradt. Leginkább azt tudnám mondani összegzés képpen, hogy most egy kétségtelenül profi, de lélektelen iparoselőadásban volt részünk. Persze a félház látványa gondolom meg a csapatot nem hozta annyira lázba. Ez van. Talán majd legközelebb.

bahon: Röpke színpadátalakítás és jött is a, na mi lehetett az első szám? Igen, a Sitra Ahra! Christofer mellett a gitáros, Vidal, hátul Koleberg, túlvégen a basszusnál valaki pótember. Az énekesek, mind a négyen egyesével jöttek elő, mind opera szinpadra való ruházatban (a nemek aránya 1/1). Hatalmas élmény volt a színpadiasság és a zene ötvözete. Ez nem is koncert volt, hanem előadás. Az elhangzott számokat szerintem Emp majd egy beszámolójában közzé teszi, én úgy sem jegyeztem meg. No meg sokhelyütt nem is ismerem a címeket. (Kazimásolt pl a Vovin is.) Meglepően sok volt a középtempós és a lassú szám, de ezt is ette a gyér nézősereg velem együtt. Felemelő egy Lemuriát élőben hallani. Közvetlenek, velünk élők, aranyosak voltak. Talán csak a főnök, Johnsson tűnt betegnek, vagy fáradtnak. Hogy mást ne írjak: unottnak, kényszeredettnek. Vikström részéről elhangzott ugyan egy Buka… öööö… Budapeszt elszólás, de szerencsére fújolás nélkül megúsztuk. A hangzás viszont a második sorban majdnem elérte a pocsék jelzőt. Ha Snowy elengedte a hangját és legalább egy gitár is szólt mellette, akkor kegyetlen kása hullott alá. Katarina Lilja nagyot énekelt, viszont ezúttal Lori Lewis nem volt megbízható a magas hangoknál. Kár érte, mert nagyon meglepett azzal, hogy többször is lecsüccsent egy pianino mőgé és klímpírozott éneklés mellett. Viströn pedig fuvolát vett magához, és azon keresztül lélegzett művészi módon. Le a kalappal előttük!!! Tehát megállapításom, hogy nagyon jó az a felállás is. És még egy füzér a végére: A Lepaca lemezzel kezdve mindegyikről hangzott el legalább egy tétel.