Úgy néz ki, hogy az Epica nem csak mondja, de valóban szeretné megismerni kis hazánkat. Öt év alatt hat koncertet adtak és mind más helyszínen volt. Csak a rend kedvéért: PeCsa, Miskolc, Zánka, Tokaj, Diesel club, Club 202.

A koncert előtt tartottam a helyszíntől, hiszen az ex-Wigwam eddig még nem tárulkozott ki előttem. És így utólag azt mondom, hogy ideális helyszínt adott a holland rockmennyország tündöklő csillagának befogadására. Nem volt zsúfolt, de a megtelt táblát ki lehetett volna akasztani a kilincsre kívülről, ha lett volna az ajtón fogantyú. Az épület hangulatos belsővel bír, nem olyan egyszerűen „szép”, mint a PeCsa. 
Na de ez nem egy belsőépítészeti szaklapnak íródó beszámoló, úgy hogy áttérnék most pár gondolat erejéig a koncertre.
A kapunyitást lekéstem, de az előzenekar, nevezetesen a Leecher színpadra lépését így is láthattam.

Az öttagú fiatal magyar csapat angolul előadott többnyire saját számokkal kitűnő atmoszférát teremtett. Már az első percben megmutatta, hogy nem feltétlenül kell gitár a metálhoz. A dob, szintetizátor és az énekesnőnek kiállított mikrofonállvány mellett csupán két csellót láthattunk. És hogy lehet-e két ilyen nagy, nehezen mobilizálható hangszerrel hangulatot varázsolni? Vastagon írott igen a válasz! Libisch Ábel és Nagy Ádám zenélés közben úgy bejárta a színpadot, hogy azt jó volt nézni, a hangszeres játékukat pedig hallani. Stefán Kornélia, mint frontember, mint énekesnő tökéletesen látta el a feladatát. Bátran beszélt, mozgott, dalolt, vette fel rendre a kapcsolatot az egyre lelkesebb közönséggel. Mögöttük a dobnál Tamási Dávid játéka bizonyította, hogy nem kell hatalmas felszerelés a technikás doboláshoz; elég a fantázia és a tehetség. Az egyetlen ember, akire nem tudtam figyelni az Takács Tibor billentyűs volt, de ez nem írandó a számlájára. Egyszerűen távol álltam tőle és füllel is megpróbáltam háttérbe szorítani, hogy jobban tudjak koncentrálni a többiekre. Viszont mivel a zenéjük tetszett, kerek volt, valószínűsítem, hogy ő is megérdemelne egy-két dicsérő sort. És ha május 7-én elmennék a Haggard koncertre, akkor biztosan Tibi játékát is megfigyelném. A hangzás viszont nem volt tökéletes. Kornélia gyakran teljesen betöltötte a teret, kirekesztve a többiek játékát. A közönség hálás volt (nem csupán a végén) és vastag tapssal köszönt el a zenekartól. A készülő első lemezüket kíváncsian várom.

Én közben sikeresen dedikáltattam a Design Your Universe cdmet, ugyanis Isaac Delahaye és Ariën van Weesenbeek is kíváncsiak voltak a Leecher-re és lejöttek a küzdőtérre. Már Zánkán megbizonyosodtam arról, hogy az Epica nagyon közvetlen és emberbarát tagokból áll. Ma bizonyítottak megint, de nem szaladok előre.
Ugyanis előbb menetrend szerint érkezett az átszerelés. Erről viszont a túláradó érdektelenség miatt nem írok semmit.

21:10 körül a Samadhi dallamaira kezdetét vette a közel két órás nagybetűs élvezet! És nem csak nekünk, rajongóknak. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a tervezett programon felül, ajándék gyanánt megkaptuk a gyönyörű Tides Of Time dalt, amit a közönség néma csendben, szájnedv patakot csorgatva csodált végig. Viszont nem csak a hangfalak gerjesztettek hullámokat a levegőben, de a rengeteg telefon, fényképező és kamera zörejei is lebegtették a fülcimpámat. Erről jut eszembe egy negatívum a koncerttel kapcsolatban (talán ez volt az egyetlen). Mikor nő föl a koncertre járó embersereg addig, hogy ha egyszer már használ kép és hangrögzítő eszközt, akkor a masinát némává kell tenni? Egy ilyen tökéletes lírai szerzeménynél különösen kiábrándító tud lenni, hogy a csodálatos Simone hallatára már majdnem megérinted a lelkedben bebörtönzött Istent, amikor hirtelen tarkón terít egy mobil exponálási klattyanása. Tudom, gyermekbetegsége mindennek van, volt és lesz is.

A legnagyobb slágerüknek számító Cry for the Moon refrénjét karaoke változatban is előadták, amire a remek közönség még a zenészeket is túlharsogva énekelte a nem túl bonyolult szöveget. Másnapra a rekedtség mindenkinél garantált volt. A második óra végén a nem csekély mennyiségű ereklyék szórásakor mindegyikőjük végigpacsizta az első sorokat (a mázlisa fasírozottak!), és nem is igazán akaródzott nekik bemenni az öltözőbe. És most piszok leszek, de az örök „fapofa” Yves Huts is fel tudott oldódni, aminek biztos jeleként mosoly jelent meg többször is az arcán. Sikerült is egy ilyen rendkívülinek mondható pillanatot lencsevégre kapnom.
A koncert után Mark Jansen együttesalapító és -vezető személyesen is elköszönt az ottmaradt rajongóktól, ami legalább másfél órás fotózkodásba, aláírás osztogatásba és beszélgetésbe csapott át. Egyszóval megfürdött a megérdemelt sikerben! Kár, hogy a többiek nem tették meg ugyanezt. De ezt betudom annak, hogy azért egy-egy mozdulatukba, elmélázásukba nagyon benne volt már a fáradság. És menni kellett még tovább, tovább, tovább.

Életem eddigi legjobb hangulatú koncertje volt ez, pedig már jópár kedvencemet láthattam élőben.
Köszönet a Concerto Musicnak, hogy elhozták őket, a Club 202-nek a remek helyszínért. És természetesen KÖSZÖNÖM EPICA!!!