No meg igencsak kíváncsi voltam D.C.Cooper hogyan tudja előadni a roppant nehéz énektémákat, ráadásul ő csak három sorlemez elkészítésénél vállalt a bábaszerepnél valamivel többet, a többi dalait nem tőle szoktuk meg. Meg az ugye csak egy dolog, hogy mit hallunk a hanghordozón; leginkább az élő fellépésnél derül ki, hogy mit tud a torok valójában kezdeni a kifelé áramló levegővel.

Egészen a koncert utáni napig abban a hiszemben éltem, hogy előzenekarnak megismerkedhetek majd az olasz Stamina névre hallgató bandával, akiknek utolsó lemeze, a Two Of A Kind nagyon megtetszett. Igaz ugyan, hogy hallani hallhattam őket az este, ugyanis a tervezettnél valamivel korábbi kapunyitást követően ez a lemez szórakoztatta a megjelenteket, de sajnos a fellépést nemcsak hogy lemondták, de ráadásul nem is tervezték. Pedig korábban többen láttuk a Royal Hunt weblapján, hogy eljönnek a PeCsába is. Végülis sok új rajongót valószínűleg nem szereztek volna. És rögtön leszögezem, de ha kell, akkor le is hegesztem, hogy nem az emésztésre ártalmas zenéjük miatt, hanem azért, mert a hivatalos kezdés után két perccel csupán hatvankét embert számoltam meg. És higgye el mindenki, tudok ám tovább is, de sajnos nem volt rá szükség. Hogy hányan maradtak le a nyolchuszas kezdésről azt nem tudom, de a harmadik szám után hátranézve már kicsit megnyugodtam, hogy valószínűleg elértük a kétszázas létszámot. Mielőtt belevágok a királyi vadászat magasztalásába, kicsit elidőzök – szokatlan módon és talán teljesen feleslegesen – a közönségen. Már én is hamarabb kapom meg a negyedik ikszet, mint amennyi ideje elfújtam a harminc szál gyertya lángcsokrát, de talán többen voltak a nálamnál idősebbek, mint a fiatalabbak. És ez, ha akarom, akkor roppant jó hír, mert nagyító nélkül is meglátható belőle, hogy kimozdul metálkoncertre a középidős korosztály is, továbbá a valószínűleg első lemezeknél a bandába szerető rajongók a mai napig azok is maradtak. Viszont elgondolkodtató, hogy a fiatalok körében miért nem terjed úgy a Royal Hunt adta lelki táplálék jóhíre, mint ahogyan szaporodik az agresszió és a szélsőségek divatja? No de, hogy ne essék túlságosan filozofikus hangulatba az írás, gyorsan rá is térek a hallottakra.

Az előadott dalok szinte mindegyik nagylemezt érintették. A fókuszt természetesen a „lovagos” új album kapta, a hét számból ötöt előadtak róla. A megszólalás, ha nem is volt tökéletes, de jónak volt mondható. Én mondjuk André Andersen szintijátékából szerettem volna még egy laza csavarintásnyit a hangfalakra. És meglepő módon most éreztem először azt, hogy halk volt az egész. Gondolom sokan nem tiltakoztak emiatt, de nekem, valami furcsa aberráció miatt szükséges a hangjegyóceánban való teljes elmerüléshez a szegycsontot megkocogtató hanglöket. 

A program egy rövid intróval kezdődött, majd rögtön belevágtak a közepébe a 

A másik hatalmas meglepetés akkor érte a boldog és már kellőképpen fáradó közönséget, amikor az Angel’s Gone végeztével előkerült három szék. No, nem Andersen a koncerthez nagyon is illő A rendíthetetlen ólomkatonáját akarták elbábozni, hanem az orosz származású Andersen ült le Jonas Larsen és Andreas Passmark közé, kezébe akusztikus gitárt vett és csendesen, nyugodtan és mégis kellően vidáman, dinamikusan előadták a Restless és a One by One kettősét. Annyira egyszerűen játszottak, mintha csak a kertemben pengettek volna a sülő szalonna illatától és az elfogyasztott házi bodzaszörptől beindult nyálelválasztással a ma még csenevész cseresznyefa alatt. De szép is lenne… És eközben a dobok mögött szinte teljesen észrevehetetlen Allan Sorensen is mintha két elefánt fülpiszkával ütötte volna a bőrt és a rezet.

D.C.Cooper már az este elején figyelmeztetett mindenkit, hogy ő egy kicsit őrült, ne lepődjenek meg semmin. Két óra elteltével ennek ellenkezőjét senki nem is állította volna. Halandzsázott Dagobert bácsisan, szinte folyamatosan tekergett, mint egy bélcsavarodott kígyó a nászéjszakán, még a zenésztársait is meglepte egy-egy mondatával.