Egyik középső unokatesómmal már vártuk ezt a napot. Ő az Amaranthe miatt főleg (jóllehet a Stratovariust is megkedvelte, miután mutattam neki), én pedig mindkét húzónév miatt egyformán. A Strato-hoz már volt szerencsém korábban, az Amaranthe-ot viszont buktam, amikor a Kamelot és Evergrey társaságában játszottak itt korábban, úgyhogy őket felettébb kíváncsian vártam! Nem is kellett csalatkoznom! Na, de ne szaladjunk ennyire előre!

Sikerült pont odaérnünk a nyitóbanda, a Seven Kingdoms első taktusaira – a Club 202-ben újabban rendre betartják a pontos kezdéseket, amióta ezen a néven üzemel a volt Wigwam, csak helyeselni tudom ezt a hozzáállást! 

Az amcsi Hét királyság munkásságába eddig nem ástam bele magam, pedig már harmadik albumuknál tartanak. Power/thrash alapokra építkező fantasy témákkal előszeretettel operáló dallamos metal a játék neve náluk. Nem találtak fel újat, az amerikaiak hozzátenni nem igazán tudtak ehhez a javarészt európaiak által űzött stílushoz (jóllehet el sem vettek belőle); engem igazság szerint a bájos szőke énekesnő, Sabrina kis túlzással jobban lekötött, mint maga a muzsika. 😀
Egyébként nem rossz, amit csinálnak; mert bár énekesnős csapatokkal is óceánt lehet rekeszteni (az unokatesóm, akivel voltam, nagyon rá van állva ezekre), azért kellemes volt őket megismerni és a tagok is kifejezetten szimpik – élen az énekes leányzóval. 🙂
Túlzásba nem vitték a műsoridőt, ők maguk is tisztában voltak vele, hogy a nagy többség nem elsősorban miattuk jött, de örültek a lehetőségnek, hogy két ilyen szuper banda előtt megmutathatták magukat. Kb. fél óra után le is vonultak a világot jelentő deszkákról.

Némi átszerelés után színpadon termett az Amaranthe, akiket már nagyon vártunk. Elég rendesen meg is telt rájuk a küzdőtér, többen kimondottan miattuk érkeztek. A svéd és dán tagokból létrejött hat tagot számláló formáció a bevezető után „The Nexus” című albumuk második számával, az „Invincible„-vel robbant be.

Különlegességük részben abban rejlik, hogy ehhez az eléggé férfias stílushoz, amit játszanak, sikerült egy csodaszép énekesnőt, Elyze Rydet is csatasorba állítaniuk.
A 2009 óta működő csapat eddig két nagylemezt tudhat magáénak, a jelek szerint a kettessel már szélesebb közönségréteget is sikerült megfogniuk. A bombasztikus nyitás után egy elsőlemezes nóta, a Leave Everything Behind következett és a lendület ezután sem lankadt. A zúzós metalcore-t, gothic elemeket, heavy/power hatásokat és csipetnyi elektronikát egyaránt vegyítő társulat dícséretes módon nem feledkezett meg debütáló lemezéről, olyannyira nem, hogy a koncert kb. feléig rendesen erőltették is a korábbi számokat. Ahogy az várható volt, az igazi slágereket a végére tartogatták: mind a „The Nexus” címadóját, mind az „Amaranthine„-t, mind pedig a műsorukat záró „Hunger„-t egy emberként tombolta végig a publikum. Elyze végig káprázatosan énekelt – már amikor az ő részei jöttek, Jake E Berg, az együttes másik énekese pedig jobbára a durvább, hörgősebb témákért felelt. A látványra sem lehetett panaszunk, fénytechnikailag se nagyon lehetett belekötni a produkcióba. Műsorukba saccra úgy 15-16 nóta fért bele, szóval nem kispályáztak!

22 óra után nem sokkal egy monumentális intrót követően az est másik fénypontja, a Stratovarius vette birtokba a Club 202 pódiumát, akik éppen friss „Nemesis” című albumukat népszerűsítik. 

A már veteránnak számító (jóllehet a klasszikus Strato felállásból csak Timo Kotipelto énekes és Jens Johansson szintis maradt hírmondónak) finn dallamos power metal csapat ugyan többször járt már Magyarországon, viszont még sosem lépett fel ezen a helyen, kíváncsi is voltam, miként működik egy családiasabb klubközegben a bulijuk. Nem adtak okot ők sem csalódásra, bár a setlistet én máshogy állítottam volna össze a helyükben. De erről kicsit később. Most nézzük, mivel is indítottak! 

A legújabb lemezről az „Abandon” nyitotta a sort, majd egy ősrégi csemegét szedtek elő az „Episode„-ról a „Speed Of Light” képében. Az újabb keletű Strato korongok nem nagyon tudtak meghatni, de az újat – a klisés cím ellenére – megint nagyon odatették! Ebben valószínűleg nem kis érdeme lehet a Jörg Michaelt leváltó Rolf Pilvének. A srác még nagyon fiatal (társaihoz képest szinte még kölyök), nagyon lelkes, szimpatikus, egyáltalán nem szállt el attól, hogy egy ilyen gépezetnek a részese lehet. Jörg Michael igen magasra tette anno a lécet, de ez a Rolf gyerek egyáltalán nem vallott szégyent, véleményem szerint Timoék nagyon jó vásárt csináltak vele. Még egy dobszólóra is kapott lehetőséget a koncert közepe táján. Ráadásul a „Nemesis„-ről pont a legerősebb dalokat nyomták, köztük a klipesített „Halcyon Days„-t.

Még a Strato konci elején sikerült elcsípni közben az Amaranthe néhány tagját, nagy örömömre Elyze-zel is összejött a közös fotó! Pedig jó rendesen megrohamozták őket a rajongók! No de vissza a Stratovariushoz! Rolfi dobszólója után a „Fantasy„-vel és az „Eagleheart„-tal folytatódott az utazás. A „Stand My Ground„-ot követően Jens Johansson került sorra szimfonikus billentyűs szólójával – nem semmi futamokat játszik az ürge érdekesen előrefelé fektetett hangszerén! Matias Kupiainen immár három album óta erősíti a banda kötelékét és bebizonyította, hogy a lehető legjobb választás volt a mára meglehetősen kiégett, súlyos alkoholproblémákkal küszködött Timo Tolkki helyére. Kövezzenek meg az ős-Strato hívek, de nekem innen nem hiányzik senki!
Mégis volt egy kis hiányérzet azért. Méghozzá amiatt, hogy a műsorban alig voltak slágerek, pedig többen szívesen hallottuk volna mondjuk a „Kiss Of Judas„-t, „Paradise„-t, pedig azt hittem, ezek nélkül Strato konci nem mehet le! Csupán a „Black Diamond” került be a repertoárba a „Visions„-ről, ami márpedig alapmű a melodikus europower stílusban: a Sonata Arctica tagok érdeklődése konkrétan eme lemez hatására fordult a metal felé ( nem mindenki Maidennel, Priesttel, Sabbath-tal kezdi az ismerkedést a műfajt illetően), ha Tony Kakkoék anno nem hallgatják meg, lehetséges, hogy még mindig Midnight Oil és Spin Doctors feldolgozásokat nyomatnának a helyi klubok mélyén. 😀

Nagy fájdalmamra hagyagolták a „Destiny” albumot is, pedig vittem is a home-made Stratovarius–Destiny pólómat aláíratni! Valamint hiányoltam a „Deep Unknown„-t is a „Polaris” lemezről, de hát – nagymúltú együttesről lévén szó – mindenkinek úgyse lehet a kedvére tenni.

Ezt leszámítva mindannyian állati jól éreztük magunkat, a végén egy volt tanárnővel a volt sulimból is összefutottam, ő is remekül szórakozott! Minden jó, ha a vége jó alapon Jens kivételével (őrá valamiért hiába vártunk, nem jött ki) az összes tagot megvártam (őket is rohamozták eléggé, akik még ott ragadtak koncert után) és fotózkodtam, valamint sikerült a pólót is aláfirkantatni velük!