Nagyon várós volt ez a konci is részemről. Tudom, hogy korábban már megfordultak hazánkban a norvég viking black metal élharcosai, de már nem tegnapelőtt történt az sem. Sajnos, a buli látogatottságán nem lehetett érezni, hogy túl sokan várták volna őket vissza. Ami azért sajnálatos, mert ez a koncert garantáltan kétvállra fektette volna azokat is, akik Grutle Kjellsonék utolsó „RIITIIR” című albumában annyira csalódtak, hogy már le is mondtak a bandáról. Azt viszont el kell fogadni, hogy ők is változnak, fejlődnek, nem játszhatják életük végéig a korai demókra jellemző zenét, csak mert néhány szűkagyú „rajongó” nem tud velük lépést tartani.

A bemelegítésről két előzenekar gondoskodott, ebből a nyitó Svoidot sajnos sikerült teljes egészében lekésnem, az utánuk jövő Winterfylleth nevezetű brigádot viszont volt szerencsém megnézni.
A Manchesterből érkezett társulat folk elemekkel átitatott black metalban utazik, kedvenc témáik nagyjából az angolszász történelmi dolgok, valamint a pogányság.
Enslaved előtt bemelegítésnek okés volt, de különösebben nem világmegváltó. Totál egyszerű utcai öltözetben léptek a deszkákra, ami azért egy magukfajta bandától szerintem édeskevés. Valami hatásos színpadi viseletet be lehetett volna dobni a látvány kedvéért, tessék megnézni mondjuk egy Turisast vagy egy Primordialt! Ők azonban úgy látszik, nem törődnek a külsőségekkel. A rangos underground kiadó, a Candlelight istállójában tartózkodó Winterfylleth eddig három teljes albumot adott ki, kb. háromnegyed órás szettjükben ezekről válogattak vegyesen. A nagy többség azonban érezhetően jobban várta a főzenekart –  megjegyzem már én is. 🙂

Az átszerelős szünet után minden teketória nélkül belecsaptak a húrokba az északi hősök. A külsőségekre az Enslaved sem ad túl sokat, valamennyi tag tetőtől talpig tiszta feketében állt ki. A „The Sleeping Gods„-zal vette kezdetét az utazás a hűvös északra, majd az aktuális album címadója következett. Innentől már tulajdonképpen jöhetett bármi, meg voltam véve! Szerencsére nem pofáztak sokat a számok között, hagyták, hadd beszéljen a zene helyettük is.

A koncert egyik csúcspontját a megosztó „RIITIIR” albumról a nyitó „Thoughts Like Hammers” jelentette, ebben a korai black metalos gyökerek a káprázatos melódiákkal megkoronázva a viking metal és a progresszív elemek egy olyan szimbiózisát nyújtják, ami a feketefémes vonalon párját ritkítja! Szóval, aki lehordja az új albumot, valószínűleg bele se gondol, hogy mennyi zeneiség szorult ezekbe a szerzeményekbe. Nem véletlenül nyilatkozták anno, hogy szeretik a Genesis-t is!
Ketten osztoztak meg az egymással ellentétes énektémákon: Grutle felelt a hörgős-károgós vokalizálásért, az Audrey Horne-ból igazolt Herbrand Larsen pedig a tiszta dallamos éneket hozta a billentyűsök mögött. Előkerült az „Ethica Odini” is a 2010-es „Axioma…” lemezről, sőt még a „Hordanes Land” EP-ről egy ősrégi kompozíció, az „Allfadr Odinn„, amely szélvészgyors nordikus black zúzdáival olyan érzést keltett, mintha paripán vágtatnánk a kénköves pokol legmélyebb bugyraiban, noha ebben is azért felhígítják az ultrasebes csépelést lassabb, fenséges harmóniákkal. Ebből világosan látszik, hogy már a 90-es évek elején sem kívánt egy újabb átlagos black horda lenni az Enslaved, a progos, előremutató törekvések már akkoriban jellemezték őket, akárcsak a norvég black metal szcéna egy másik általam igen nagyra értékelt bandáját, az Emperort.
Összességében egyfajta keresztmetszetét nyújtotta a koncert mindannak, hogy honnan indult az Enslaved és hogy hol tart jelenleg.
Sajnos, a legtöbb turnéállomástól eltérően itt nem hangzott el a Led Zeppelin „Immigrant Song”  című klasszikusának Enslavedesített verziója, ezenkívül nagy fájdalmamra nem nyomtak el egy hangot sem a „Mardraum” lemezről, pedig az is egy mestermű! 
A ráadásban kaptunk egy dobszólót Cato Bekkevoldtól, továbbá a „Fenris„-t és a grandiózus hangverseny lezárásaként az  „Isa” című remekművet.

Tanítanivaló teljesítmény (Norvégiában már valószínűleg tanítják is 🙂 ) volt ez kérem, a stílusukban abszolút kiemelkedő zenészektől, akik úgy tudnak progresszívek lenni a szó legnemesebb értelmében, hogy az nem fordul öncélú virgapartiba. Aki nem jött el, bánhatja erősen, ki tudja, mikor láthatjuk őket újra legközelebb (erre a bulira is cirka 7 évet kellett várni, de megérte).