Eredetileg csupán a Harms Way és Twitching Tongues főszereplésével volt hirdetve a buli, ebből az utóbbira külön kíváncsi voltam, hiszen nagy favoritommá nőtte ki magát a Los Angeles-i brigád. Viszont amikor megtudtam, hogy New Orleans legsúlyosabb zenét produkáló kompániája, az Eyehategod becsatlakozik, már végképp elillant minden kérdőjel; nem volt kifogás, ez biza kötelező!

Az estét nyitó dán Pet The Preachert sajnos teljesen lecsúsztam, pedig kíváncsi lettem volna a háromtagú zenekarra, akik az eredetileg meghirdetett Gates Of Slumber helyére ugrottak be. Az auszi I Exist-re viszont már odaértem. Ők azt a fajta paraszt, némi metallal kevert hardcore-t nyomták, ami az este nagy részében gyk. konstans volt. Magyar felvezetője sajnos nem volt a bulinak, amit azért sajnálok; teszem azt egy Nadir, Haw, Torn From Earth (ők külföldön már melegítettek is az Eyehategod-nak), Twin Cobra (soroljam még?) remek választás lehetett volna ide. Egyik sem vallott volna szégyent, ráadásul mindegyikük bizonyította korábban, hogy nem fagynak le akkor sem, ha nagyobb zenekar előtt kell a deszkákra lépniük. Na de vissza az ausztrálokhoz: túl sokat nem láttam a műsorukból, inkább hallgattam, de ennyiből is megállapítottam, hogy jól zenélnek, meg minden, viszont az a bizonyos plusz, az a stenk még hiányzik, amivel régen meg tudtak maguknak nyerni a stílus legjobbjai, gondolok itt mondjuk egy Sick Of It Allra, Biohazardra, netán a Hatebreedre.

Még nagyon az elején tartott a buli, viszont már szép számban gyűlt a közönség a Dürer Kert kistermében. Mint ahogy az is igaz, hogy még nagyon elején voltunk a mulatságnak, de már el lehetett csípni az Eyehategod legénységet, mivel fel-alá járkáltak a merchpult környékén. Közvetlenségüket mi sem jellemzi jobban, mint hogy az előzenekarok koncertjeit is nézték! Azon nyomban kaptak is az alkalmon az igazán fanatikus rajongók, beleértve magamat is. 🙂 Készültek közös fotók, valamint aláírattam velük a home-made EHG pólómat (egyikük nevetett a déli zászló alapon koponya mintán, ami a fejemből kipattant 😀 ), továbbá Jimmy Bowerrel (aki nemrég járt MO.-n a Down színeiben) a saját gyártmányú hosszú ujjú Down felsőmet is sikerült aláíratni! Vagyis nem váratott magára sokáig a bandázás, ez speciel jobban izgatott, mint az I Exist, ami mint írtam feljebb, nem rossz ugyan, de még nagyon az út eleje effektus.

A Twitching Tongues-t vártam legjobban az EHG-nak nyitó társulatok közül és az L.A.-ből érkezett csapat nem is okozott fikarcnyi csalódást sem (leszámítva a programjuk rövidségét, de arról elsődlegesen nem ők tehettek). A hangzásuk állatira el volt találva (utoljára valószínűleg a Sahg-nál hallottam a Dürerben ennyire elsöprően erőteljes, bivaly megszólalást): a két bárdista Taylor Young (ő a crust pionyír Nails-ben is penget) és Leo Orozco vastag, betonozós riffjei légkalapács erejével sújtottak, vaddisznó módon röfögött Kyle Thomas (nem azonos a Trouble, Alabama Thunderpussy és Floodgate csalogányával!) basszusgitárja, és Michael Cesario dobjai  is óramű pontossággal dübörögtek. S akkor még nem szóltam a Carnivore pólóban feszítő Colin Young énektémáiról, amelyek nekem távolról a Bad Brains-t idézik. A srác ránézésre még huszas évei elején járhat, de máris igencsak komoly true underground metal arc; Bolt Throwert, Hellhammert, ilyesmiket favorizál. Na és azok a a dalmonstrumok! A Twitching Tongues ugyan nem talált fel spanyolviaszt, de a morózusan gördülő zene, a hol hácésebb, hol fémesebb, hol rakenrollosan laza témák váltogatása akár egyetlen nótán belül messze kiemeli a mezőnyből a kaliforniai zenekart, akikre valószínűleg a korai Life Of Agony éppúgy hatással lehetett, mint teszem azt a Samhain.  A 4 éve létező TT idén hozta ki második teljes albumát In Love There Is No Law címmel, ami a 2 évvel ezelőtti bemutatkozáshoz (Sleep Therapy) hasonlóan szintén könnyen bekúszhat mindenki lejátszójába, aki a groove-központú igényes, modern fémzenét kultiválja (tudom, kicsit más stílus, de példának okáért az új Volbeatet speciel megzabálja reggelire). Bármikor szívesen megnézném újra őket, remélem ide szoknak!

A Harms Way eddig nekem valahogy kimaradt, viszont ha már ott voltam, beléjük kukkantottam. Ők is már profi, tapasztalt koncertzenekar benyomását keltik, jóllehet a Twiching Tongues után akkora „hűha” élményt már nem okoztak. Annyi bizonyos, hogy nagyon érzik a metallal kevert bunkó hardcore-t, amit itt-ott noise rockos kilengésekkel tesznek teljesebbé. Az énekes se volt semmi abban a vastag mellényében! A nagy többség azonban már érezhetően az Eyehategodra volt ráfeszülve, bár az első sorok képviselői pogóztak rendületlenül a színpad előtt. Mivel Harms Way ügyileg annyira nem vagyok tájékozott, így számcímeket sajnos nem tudok említeni, ráadásul a Setlist.fm-mel se lettem okosabb, mivel senki nem töltötte fel, hogy konkrétan miket is játszottak.

Az addig is magas fokon izzó hangulatot a New Orleans mocsaras bugyraiból érkezett Eyehategod csak még jobban felkorbácsolta, amikor megjelentek a világot jelentő deszkákon. A zenekarnak igen sokat köszönhet az underground, Mike Williams és tettestársai tkp. egy egész stílusirányzatot hoztak létre a mélyrehangolt, súlyos Sabbath gyökerű riffek, a tébolyultan, fába szorult féreg módjára való üvöltözés, a hol kínzóan lassú, hol középtempósan dohogó, hol pedig punkosra gyorsuló tempók összeboronálásával. Ez a sludge, aminek már Európában is szépszámú képviselője alakult. Az énekes Mike Williams-ben tökre bírom, hogy amellett, hogy ordibálásai egyediek a stílusban, nem feszül bele halálosan komolyan a metal frontember szerepkörébe, hanem egy igazi poénzsák. Dumált is eleget a számok között; megkapta tőle a magáét a rendőrség, sőt New Orleans városa is! 🙂 A lemezeikről jól ismert erősítőgerjesztés élőben is szerves része a zenének, mondhatni védjegy. Sorjáztak a klasszikussá érett EHG himnuszok, a teljesség igénye nélkül: Story Of The Eye, Sisterfucker, Lack Of Almost Everything, Masters Of Legalized Confusion, Depress, 30$ Bag, Southern Discomfort, Serving Time In The Middle Of Nowhere (aaahhh!!!)… A főleg dobosként ismert Jimmy Bower  ebben a bandában érdekes módon gitározik (társa a riffelésben a Soilent Greennel is mozgolódó Brian Patton), és aki tanulmányozta az EHG diszkográfiát, annak leeshetett, hogy ezen a poszton is maximálisan megállja helyét a csóka; gyk. a világ legsúlyosabb riffjei közül jónéhány került már ki a keze alól. Ugyan még várat magára a friss album, azért mutatóba már elhintettek pár vadiúj szerzeményt, amelyek radikális változást nem mutatnak, továbbra is azt csinálják, amiért rájuk kattantam. Érdemes lesz várni tehát az új Szemutáljaistent hangzóanyagot, brutális lesz!

A konci után még leálltam kicsit cimbizni velük; nem kellett bennük csalódnom, mivel érdekes kettősség, hogy bár az Eyehategod egyike a világ legsúlyosabb, a sárgolyó leggonoszabb, legalávalóbb muzsikáját játszó zenekarainak; kimennek és legyalulják a fejedet élőben, ugyanakkor messze a legbarátságosabb, legemberibb, legszeretetreméltóbb arcok közé tartoznak. Amúgy a délről jövő arcokban eleve megvan ez a fajta közvetlenség – elég csak pl. Kirk Windsteinre gondolni. Aki nem volt ott ezen a hétfő estén, többszörösen is sajnálhatja, mert nemcsak k..a jó bandákról maradt le, hanem irtó közvetlen, jófej arcokról is. Őket is bármikor szívesen látnám újra, inkább ilyen bandák jöjjenek félévente, mint a Korpikláni vagy az Arkona! Eyehategod rulez! 🙂