Jövő évben lép nagykorba a fesztivál, amihez minden bizonnyal készülnek valami igazi nagy dobással a szervezők. Mondjuk nagy dobásokból eddig sem szenvedhettek hiányt a „fezenezők”; Székesfehérvár legkomolyabb nyári fesztiválja ugyanis olyan nagyobb neveket hozott el eddig, mint pl. Machine Head, Therapy?, Dream Theater, Paradise Lost, Kreator, Sepultura, Uriah Heep vagy a Rhapsody Of Fire. Idénre sikerült kétségtelenül az eddigi  legnagyobb húzónevet megszerezniük a 45 éve a rockégbolt egén ragyogó, patinás Deep Purple személyében, ami hatalmas előrelépés mind a fesztivál, mind pedig a város életében! De ne szaladjunk ennyire előre, vegyük sorra a 0. nap fontosabb történéseit! A bevezető napon igazából csak hazai fellépők váltogatták egymást a kisebb színpadokon (a Kalinka Nagyszínpad még nem volt teljesen kész).

A hátsó (VIP) bejáratot –  nem mondom – felettébb nyögvenyelősen találtam meg; annyira azért nem vagyok ismerős Fehérváron, hogy tudjam, hol van pontosan az Új Váralja sor és hogy miként lehet legegyszerűbben megközelíteni. De lényeg, hogy eljutottam a leghátsó bejáratig (bár ekkorra már az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot).

Miután megkaptam a passot és a karszalagot, már megkönnyebbültem és indulhatott végre a móka! A Paddy And The Rats volt a legelső banda, akiket láttam. Ők elsőrangú bulizenekar; aki volt már koncertjükön, az tanúsíthatja, hogy remek kocsmahangulatot tudnak varázsolni bárhová! Nem volt ez másképp a Media Markt Színpadon sem. Túl sokat nem variálják a programot, amit a közönség szeret, nagyjából azt játsszák. Annyit azért impróztak, hogy a Drunken Sailor elejére beapplikáltak egy kis Metallicát (Enter Sandman). Bejelentették, hogy hamarosan Sam McKenzie, a brigád sokoldalú hangszerjátékosa apai örömök elé néz, magyarul jön az első Paddy baba. A finisben jött az elmaradhatatlan Freedom, az elmaradhatatlan közönségénekeltetés, valamint a Nagy ho-ho-horgász feldolgozása. Akkora sikerük volt, hogy a közönség nagy része majd szétverte rájuk a padlót! 🙂

Neck Sprain

Paddy-ékről a Neck Sprainre vezetett az utam a Fezen Csarnokba. Előtte azonban még belenéztem a kerthelyiségben (vagyis a Fezen Cabrio-ban) zenélő Elefánt  együttesbe. Ők amolyan elvont szövegvilágú jazz-hiphop-alter hibridet tolnak, kicsit a Jazzékielt idézve. Kellemes, amit játszanak, elnézegettem volna még egy darabig, ámde pár szám után ugrani kellett át Neck Sprainre. Mostanában szerencsére rendszeresebbre vették a koncertezést Janó Misiék, az meg, hogy újra Bánfalvi Sanyi dobosisten pakolja a ritmusokat, külön öröm! Szar koncertet ilyen felállásban eleve nem is lehet adni, ezt a Fezen Csarnok falai között is bizonyították – kár, hogy a hangzás itt kevésbé állt melléjük, mint a ZP-s vagy akár a Dürer Kertes bulin. A lényeg ettől függetlenül lejött a deszkákról: a mázsás groove-ok, Áron Apey üvöltései, a kolosszális riffek azért megtették így is hatásukat. Sorjáztak a Nyakspré életmű szerves részét képező slágerek a teljesség igénye nélkül: Blinded Creed, W.A.R., Keep It On Faith, Look At Yourself, Cruelty, továbbá két gigakedvencem, a kissé Stone Sour-os riffel induló Pray és a modernizált Led Zepp riffen alapuló The Other Side.

Elefánt

A Supernembe még mindenképp bele akartam tekinteni, az uccsó félórára tkp. át is értem. Nincsenek náluk óriási megfejtések, de hatalmas közösségi hangulatot előidéző, jó értelemben vett slágerek viszont igen. A vége felé tartogatták Papp Szabolcsék a legismertebbeket (K-k-kétszer, Irány a moziba be, Elvileg és persze a Hova megy ki?). Ők voltaképpen a Pennywise-tól, No Use For A Name-től, Lagwagontól és más hasonszőrű zenekaroktól megismert dallamos kaliforniai punk-rockot magyarosítják – sikerrel. Azt mondjuk nem igazán értem, minek oda billentyűs. Egyrészt annyi vizet nem zavar, másrészt nem eléggé punk így a felállás. 😛 De ez már legyen az én egyéni problémám.

A WMD-ből pedig pont az első negyedórára maradtam. Az ő súlyos riffjeik is tkp. mumakilként tarolnak le. 🙂 A hangzásuk ismét bika volt (állítom még jobb, mint amit a  Neck Sprain kapott). Az egykori harcostárs Kovács Attila segítette ki őket ezúttal gitáron. A Nicht Vor Dem Kind roppant hatásos kezdés még mindig! Bár élőben van, amikor kissé összefolyik ez a Fear Factory találkozik a Meshuggah-val rokon (de nem djent!) muzsika Gaobr elmebeteg énekstílusával megtámogatva, egy atom hangzásnak köszönhetően irtózatosan nagyot tud szakítani és tkp. szeretem. Egy új dalt is kaptunk tőlük Fekete Doboz címmel.

A FEZEN 0. napja a Cherry Bombbal ért véget számomra. Náluk is történt egy személyi változás: Joubert Flóra dobos már nem tagja a Meggybombának, a helyén jelenleg Tiszai Vivien segít ki, akit az Ozone Mama és iScream révén lehet ismerni (ebben lehet valami szándékosság, mert hát az „all girl cover band” imázst valahogy fenn kell tartani). Itt sem vallott szégyent az extrém kinézetű leányzó. A beállással ők is eléggé sokat tököltek, de úgy fél 11 tájékán végre elkezdődhetett a girl power móka. Néhány számot megnéztem belőlük, aztán hazamentem és rákészültem a holnapra (arra bizony rá is kell, izgi program várható!).
 
Bemelegítésnek tökéletesen megtette ez a nap.