Kezdjük az időjárással: maradt a második napra is a ragyogó napsütés és a 40 fok meleg, esőnek a legcsekélyebb veszélye sem fenyegette a fesztivált. Ezt én igazából nem is bántam; legyen csak végig csapadékmentes az időjárás, ha már szabadtéri buliról van szó. Sajnos azonban elég balszerencsésen indult számomra a második nap; olyan szinten elhúzódott a készülődés részemről (az sem könnyítette éppen a helyzetet, hogy a tegnapi FEZEN napról reggel 4-re értem haza a „kiváló” éjszakai vonatközlekedésnek köszönhetően, továbbá családi programom volt délelőtt-kora délután, amit szemétség lett volna utolsó pillanatban visszamondani), hogy emiatt a Pokolgépet és az idei év egyik legjobb hazai death/grind korongját leszállító Limb For A Limbet gyakorlatilag buktam, a Wackorra meg éppenhogy odaértem. A pályaudvaron ráadásul kilométeres sorok álltak a jegypénztárnál, de némi döcögés után szerencsére hamar sorra kerültem.

Már a vonatról hallani lehetett a Dragonforce koncert első taktusait, meg is lepődtem rendesen, hogy mennyire tisztán kivehetően szólnak, még a távolból is a multikulti felállású brit heavy/power brigád dalai. Azonban ahogy beléptem a kapun, a trappolós metal helyett inkább egyből besurrantam a FEZEN Csarnokba, hogy legalább a Wackorból még láthassak valamit. Ők mostanában igencsak takaréklángon üzemelnek, még a feloszlás gondolata is felmerült, de szerencsére él és virul a velencei trió – immár 17 éve boldogítanak minket Süsü kedvenc metalosai. 🙂 SlayerCsabi személyében egy született nagydumás frontemberrel büszkélkedhetnek a dobok mögött; szükség is van rá, mivel az énekes-gitáros Miki nem éppen a szavak embere, a bőgős Küki pedig legfeljebb hozzászólni tud Csabi mondandójához. De mindegyikük szeretnivaló arc a maga módján. Toltak régi és újabb keletű dalokat egyaránt, hívtak egy pár vendéget is, valamint a dobos első számú isteneitől, a Slayertől is elhangzott a Mandatory Suicide. A végén természetesen nem maradhatott ki az Electric Fire sem. Ütős fellépés volt – sajnálom, hogy nem csíptem el már elejétől fogva.

Wackor

Bár a Limb For A Limb kimaradt, ellenben az Eradicationt láttam a Gépházban. A hazai pálya előnyét élvező death metal horda ezúttal trió felállásban záporozott végig gyilkos szettjén. Tanárki Józsefékben nem is kellett csalatkozni, ment a poénkodás szinte végig a felkonfok alatt, közben pedig megvadult mérges maci módjára aprítottak.

Eradication

Dragonforce

Mialatt rongyoltam át a Media Markt sátorba Európa Kiadóra, még pont láttam egy keveset a Dragonforce-ból is, akik tempós, virgázós és dallamos power metaljukkal igazi Metalfestes hangulatot teremtettek. Otthon nem nagyon hallgatom őket, de el kell ismerni, hogy profi zenészekkel van dolgunk. Majd irány a szomszédos színpad, ahol a 80-as évek kiemelkedő magyar alternatív zenekara, az Európa Kiadó idézte meg a múltat és adott ízelítőt a jelenből és jövőből is. Igen, jól olvastátok, ugyanis Menyhárt Jenőék még idén új albummal térnek vissza, ami  cirka 20 év után az első lesz, ami vadiúj szerzeményeket tartalmaz. Időközben személyi változások is történtek az EK háza táján: az Ausztráliában élő basszer Kiss László és a billentyűs Varga Orsolya helyére Fülöp Bence (ő a Kamikaze Scotsmen és The Poster Boy együttesekből lehet ismerős) és Darvas Benedek (Vasárnapi Gyerekek) érkeztek. A vérfrissítés szemmel láthatólag jót tett a társulatnak, Darvas személyében tkp. igazi multiinstrumentalistát sikerült igazolnia Menyhártéknak. Küldtek egy jelet lentről felfelé, nekik még mindig minden egyformán Popzene, továbbra is a Megalázó durva szerelemben hisznek és még folytathatnánk a sort…

Európa Kiadó

Fél 9-kor már kezdenie kellett volna a nagyszínpadon az egyik legjobban várt főattrakciónak, a Fear Factory-nak. A Los Angeles-i industrial metal legenda azonban még cirka fél órát várakoztatta rajongóit, mire sikerült mindent centire pontosan beállítania a road crew-nak. S a hangzás sajnos az első számoknál így sem volt tökéletes; tavaly az A38-on konkrétan levitte a fejemet a hangosítás, itt meg a nyitó Demanufacture-nél elég vérszegényen szólalt meg a motyó (fesztiválos betegség, tudom). A háttérdíszlet ugyanakkor látványos volt a három  helyre is kirakott, kivilágított FF logókkal. Bár a csapat hozzáállása a rajongók felé számomra egyre ellenszenvesebb (nem dedikálnak, húzzák az időt, továbbá mind a tavalyi, mind az idei bulin elmaradt a pengetőosztás is; egyik ismerősöm mesélte, hogy a múltkori koncertjük után akart volna szerezni tőlük pengetőt, de beszopta, mivel pont azt pakolták el legelőször), azért zenéjüket még mindig állatnak tartom és imádom. Iskolateremtő mivoltukat pedig nem vitathatja el senki, aki közelebbi kapcsolatba került az extrémebb muzsikákkal, mivel a Fear Factory volt az első olyan brigád, amelyik a brutális, groove-központú death metalt nem átallotta dallamos énekkel, ipari zörejekkel és technós idiómákkal színesíteni. Emiatt az újító szándék, az új utak keresése miatt az együttest abban az időben azonnal kip..ázták volna bármelyik Cannibal Corpse rajongói találkozóról. 😀 Akkoriban nagyon divat volt ugyanis a klikkesedés, a skatulyázás; el kellett dönteni, melyik oldalra állsz: metalos, grunger, punk vagy technós vagy-e. Én meg már akkor sem voltam hajlandó klikkesedni, mivel minden műfajból szerettem ezt-azt. Emellett Burton C. Bellék azok, akik az ember és a gép viszonyáról konceptalbumot írtak, zeneileg egy olyan világot lefestve, ami a Szárnyas fejvadászra és Terminátor filmekre emlékeztet. Na de nézzük a koncertet, ami időrendi sorrendben haladva először a Demanufacture, majd az Obsolete néhány dalával pörgött. Tudom, ez a két album a best sokaknál, de azért fájlaltam, hogy a bemutatkozó Soul Of A New Machine-ről egy árva hangot nem játszottak, szívesen hallottam volna mondjuk egy Big God Raped Souls-t, Self Immolationt, Scapegoatot. Tény, hogy a Demanu-nál forrták ki igazán magukat, de akkor is…

Annak viszont örültem, hogy a kevésbé nyilvánvaló Archetype-ot beemelték a repertoárba, sőt meg is lepett a felbukkanása, hiszen az a szám pont egy olyan lemezről való, ami Dino Cazares nélkül készült. A dagi mexikóit mindig élmény nézni, ahogy haját sűrűn lóbálva belakja a színpadot, miközben azok a súlyos, szaggatott légkalapács-riffek kikerülnek kezei alól. Burton viszont változatlanul szenved a tisztább, melodikusabb énektémákkal; az A38-as koncerten is volt csomó hamis hang nála, most is igencsak hullámzó volt a teljesítménye: hol eltalálta a hangokat, hol pedig nem. Az üvöltős, hörgős témák ellenben még mindig hibátlanul mennek neki. A Malignancy révén ismert dobos, Mike Heller méltó utódja Raymond Herrerának (aki azért felettébb magasra tette a mércét), a Chimairában és Six Feet Underben egyaránt megfordult Matt DeVries pedig megfelelő pótlásnak bizonyul Christian Olde Wolbers posztjára.

Fear Factory

A FF koncertje alatt sült el a fesztivál talán legnagyobb poénja. Egy baseballsapkás, szemüveges srác Backstreet Boys párnával a hóna alatt esett be zúzni és lóbálgatta a párnát rendületlenül. Volt is sikere. 😀 Egyből lebratyiztam a fiatalemberrel; le is fotóztam őt a BSB párnával, meg ő is engem, amint pózolok nem mindennapi ereklyéjével. 🙂

Az aktuális lemezről csupán a címadó nóta fért be, majd az örökbecsű Replicával el is köszöntek tőlünk Dinoék. Egy újabb Félelemgyár konci volt ez a sorban (immár a negyedik, amit láttam), se több, se kevesebb. Beigazolódott, amitől tartottam: a múlt évi budapesti koncertet nem fogják tudni felülmúlni. Mindettől függetlenül jól éreztem magam, jó volt újra zúzni régi kedvenceimre és ezzel többen így voltak körülöttem.

Noha a cseh székhelyű N.O.H.A. együttes műsorából egy minutumot nem sikerült látnom a zsúfolt program miatt, azért a dedikálásukra beestem (alig voltak érdeklődők) és a csokibőrű énekesnőjük nagyon jófej meg ari volt; készült is vele közös kép. Azon kevés banda közt voltak, amelyik hajlandó volt dedikálni a fesztiválon.

A haverokkal át akartunk menni HétköznaPI CSAlódásokra a Fezen Csarnokba, de végül ott ragadtunk az Ákos koncert elején. Az újabban borászattal is kacérkodó előadóművész jelenleg egy szinti-pop műsorral turnézgat országszerte (amelyben Bonanza Banzai nóták is helyet kapnak), no meg 2084 címre hallgató aktuális albumát népszerűsíti. Gitárnyűvés az gyk. nyista, van ellenben elektromos dob és billentyű- meg samplerarzenál. A látványra nem lehet itt sem panasz: tiszta Nine Inch Nails flashem lett a színpadképtől (az egyik havernak még a Kraftwerk is beugrott). Bánfalvi Sanyiról továbbra is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, de azért ha elmegyek mondjuk egy Neck Sprain, netán Magma Rise koncertre megnézni őt és lecsekkolom újabban Ákossal, hát zongorázni (akarom mondani dobolni) lehet a különbséget; jól látható, melyik vonal fekszik neki igazán. A metalos bandákban jobban kiélheti magát a cájg mögött, Ákos kísérőjeként pedig érezhetően kötve van a keze. Már a tavalyi Szigeten is kissé szárnyaszegettnek tűnt ez a kvázi elektronikusra vett, de azért élő hangszerekkel elővezetett program, de itt mindvégig az volt az érzésem, mennyire ütne már egy vérbő, torzított gitáros Ákos koncert, ahol a főhős maga is többször gitárt ragad. Szó sincs arról, hogy nem lennék nyitott az elektro dolgokra, csak hát ahol ugye kő rockerek játszanak (a főszereplő maga is játszott metal zenekarban még a suli idején és azt hiszem, az Új törvény album idején nyilatkozta, mennyire szereti pl. a Coal Chambert, Bánfalvi metalos beállítottságát pedig nem is kell ecsetelni), ott azért nem feltétlenül ezt várom.

Ákos

Slágerekből azonban nem volt hiány: Veled utazom, Tengermoraj, Előkelő idegen, Minden most kezdődik el, Adj hitet, Tipikus sztereó, Az utolsó levél, csak néhány cím a sokból. Egyre jobban izgatott már minket, hogy mi lehet odaát a Fezen Csarnokban, úgyhogy el is indultunk a PiCsára. Közben belehallgattunk egy fiatal zenekarba a No Wave Sátorban, Sunrise Circus a nevük. Ők a rockot azon végéről fogják meg, ahol az olyan újító szellemű, punkos gyökerű, de ugyanakkor zeneileg szabadelvű brigádok, mint pl. az At The Drive-In vagy a Fall Of Troy. Ez a zenekar mindenkinek tetszett már elsőre a haverok közül, ennek ellenére néhány szám után tűzés át HétköznaPI CSAlódásokra, mert hát mégiscsak az volt a cél. A régóta színen lévő pécsi punkzenekar az egyik legmegbízhatóbb brigád a színtéren. A hely tömve volt, alig lehetett beférni, a sok bekannásborozott punk miatt nem is mertem megreszkírozni, hogy előre nyomakodjak a színpadhoz és fotózzak. Vegyesen szemezgettek régi és újabb keletű gyöngyszemeikből egyaránt, még a skás beütésű nótáik közül is terítékre került pár darab.

Ezzel tkp. ki is fújt nálam a második nap, pedig hátravolt még a Subscribe, Brains, AB/CD, Bloodiest, akik érdekeltek volna, viszont rájuk már nemigen maradt energiám. Talán majd máskor. Inkább hazaugrottam és rákészültem az utolsó napra, ami papíron szintén nagyon húzósnak nézett ki.