Idei évben meglehetősen beleerősített a Budapest Park a súlyosabb muzsikák terén is. Volt itt ugye egy Karnivool koncert (az auszi brigád ráadásul először járt Magyarországon!), aztán elhozták nekünk a Big Four egyik legendás képviselőjét, az Anthraxet, akik ugyancsak emlékezetes koncit adtak (9000Sanyi írt is róla beszámolót), most pedig a new school hardcore egyik legjobbján, a Hatebreeden volt a sor, hogy megmutassa, mi fán terem a kemény zene. Ugyanakkor ne feledkezzünk el a hazai éllovasokról sem: volt már a Parkban pl. Tankcsapda, Junkies, Subscribe is.

A Connecticutból érkezett banda előtt a The Southern Oracle volt hivatott bemelegíteni. Az eredetileg Slaughter At The Engagement Party néven indult szegedi srácokhoz nem először volt szerencsém, számos bulin belebotlottam már élő produkciójukba, többnyire valaki előtt (vagy után) játszottak mindig. A Hatebreed előtt sem maradtak szégyenben, ugyan a hangzás elbírt volna kicsivel több kakaót, azért ez láthatóan nem vetette vissza a lendületüket; a tőlük megszokott elánnal nyargaltak végig rövid programjukon. A műsor gerincét természetesen eddigi egyetlen hangzóanyaguk, a The Hellwakening alkotta (az énekes még fel is tette a kérdést, miszerint kinek van meg a lemez). A kissé Suicide Silence rokon, hengerlő deathcore témák jóféle felvezetést biztosítottak Jamey Jastáékhoz. A Southern Oracle névvel mondjuk sosem értettem, miért nem inkább valami délies cuccot tolnak, de hát az ő dolguk.

Egy kissé hosszas átszerelést követően nem sokkal 21h előtt végre jöhetett a várva várt főattrakció. Viszonylag gyakori vendégek hazánkban Jamey-ék; legutóbb a Hegyalja közönségét indították be tavaly. Jómagam először a Slipknot előtt láttam őket anno a Sportszigeten, ahol a nagy meleg és tűző napsütés ellenére is kellően intenzív koncertet nyomtak. Ahogy pár hete az Anthraxre, úgy a Hatebreedre sem telt meg fullosan a Park, pedig Face-en baromi sokan ottlevősre jelölték vissza az eseményt. Viszont azt már rég megtanultam FB-s pályafutásom alatt, hogy ennek nem szabad bedőlni; sokan csak merő pózerkedésből jelölnek vissza igenre eventeket, aztán b..nak elmenni rá a végén. Ettől függetlenül azért összegyűltünk elegen; a sok ismerősnek köszönhetően igazi osztálytali jelleget öltött a buli, aki meg távol maradt, magára vessen!

A Never Let It Die-jal vette kezdetét az őrület és már itt nyilvánvalóvá vált, hogy a Hatebreednél bizony aligha lehet parasztabb, kíméletlenebb metalizált hardcore-t találni. Ők valószínűleg az egyetlen olyan csapat a Pro-Pain óta, amelyik a hardcore-t a legbrutálisabb végén megfogva, azt jó sok metal elemmel felvértezve sikeres tudott lenni akkor, amikor más volt a trendi. Ugyanis amikor a Hatebreed jött fel és kezdte őket egyre nagyobb hype övezni, pont a skandináv death metalt és tradicionális heavy metal elemeket a hácés idiómákkal keverő megközelítés volt divatos. Nagyon is valóságos zene ez, csak úgy süt belőle az agresszió, az élet összes mocska; ez az utcáról jön, nem a kiadók, merketingesek  tervezőasztaláról. Ugyan a legutóbbi lemezeik nem pörögtek nálam túl sokat (ez után a buli után viszont nem lenne hülyeség elővenni őket újra), azzal tisztában voltam, hogy élőben veszettek még mindig. Egy HB koncerttől pedig nem is várhatunk egyebet, mint bunkó groove-okat, betonozós riffeket, gyűlölettől fröcsögő ordítozást, cséphadaró tukatukákat és kétvállra fektető középtempókat.  Progresszív rockbanda nem lesz belőlük sosem, mint ahogy nagy valószínűséggel balladákat se fognak írni soha, és ez így van rendjén.

Az énekes, aki a közelmúltban töltötte be a 36-ot, szinte folyamatosan buzdította ugrándozásra, ill. circle pitre az egybegyűlteket. A legkomolyabb beindulás részemről a Proven c. számnál tört ki, ebben abszolút megvan minden, amiért ezt a zenekart szeretni lehet. A mackós kinézetű Frank Novinec és a szürke eminenciásnak tűnő, ám annál jobb riffeket adagoló Wayne Lozinak első másodperctől az utolsóig olyan betonozást vezettek elő gitárjaikon, hogy arra talán még a 4-es metró építése is könnyebben menne. 😀 A basszer Chris Beattie tűnt a leginkább lelkesnek a gárda hangszeresei közül, gyk. végigheadbangelte az egész fellépést. Matt Byrne dobosból nem lehetett túl sokat látni, viszont precízen ütötte a hol Slayerre hajazó gyors, csépelős ritmusokat, hol pedig a kimértebb, középsebes témákat. Mindkét ismérv szerves részét képezi a HB hangzásnak. Apropó: ha már a Slayer szóba került, elhangzott egy feldolgozás tőlük, méghozzá a Ghosts Of War, amit szegény Jeff Hanneman (R.I.P.) tiszteletére illesztettek be a programba Jasta és társai. 

Elkényeztettek minket rendesen a rendelkezésükre álló kb. 70 percben: úgy 23 nóta fért bele a repertoárba, mondjuk sosem a túl hosszú számaikról voltak híresek. A végére hagyták a Destroy Everythinget, amire az első sorok keménymagja egy emberként mozdult meg.

A koncert kezdése előtt nem sokkal tudtam meg, hogy az Idoru a Hatebreed után fog játszani egy másik, kisebb színpadon. Viszont Szalkai Tibiék műsorának csupán az elejét láttam, mivel egy haver szólt, hogy hátul járkálnak a turnébusznál a HB tagok és el lehet őket csípni. Inaltam is a hátsó kapu felé egyből, ám a banda rendesen keresztülhúzta számításaimat, mivel Jamey Jasta addigra már bedzsasztázott a turnébuszba és épp együtt volt valami csajjal (?), így tkp. esélyem nem volt találkozni vele, a többiek meg szanaszét voltak mindenfelé… Különben már az eléggé árulkodó volt, hogy egy RockStation-ös haveromnak délután lett volna interjúja Jamey-vel, ám neki pont akkor kellett zuhanyoznia, így az említett kolléga Franket kapta interjúalanyul, Mr. Jasta pedig pont az interjú végére futott be. Én csupán a KISS pólóban feszítő Frankbe botlottam bele néhány pillanatra a koncert után, amikor pakolás zajlott, de látszott rajta, hogy nincs annyira jókedvében; csak köszöntünk egymásnak, azt ennyi. Ráadásul annyira őrizték-védték az egész társulatot a szekusok, mintha a Pápa vagy az elnök lett volna benn és nem pedig egy hardcore zenekar. Szóval közvetlenségből nem vizsgáztak éppen jelesre (mondjuk a RockStationnek dolgozó haveromnak aláírták az egyik relikviáját, mindenki az együttesből), márpedig a hardcore-hoz hozzátartozik a közvetlenség is, mint fontos tényező, de a hibátlan koncert miatt elnézzük nekik még ezt is.