Nevemet ismét csak nem hazudtoltam meg. Úgy alakult, hogy a Magyarországra már-már hazajáró hard-rock nagyágyú Uriah Heep és a power metal hazai legendája, az Omen is egyazon napon koncertezett és mindkettőre megvolt a zsuga. Kicsit paráztam, hogy az Omenre nem fogok átérni, legfeljebb a végére, de Nagyfi Laciék szerencsére megvárták azokat, akik esetleg a Heepről szivárogtak át a Barba Negrába. Bár ez a szombat nem egészen úgy alakult, ahogy szerettem volna, az este már mindenért kárpótolt és flottul haladt minden.

Nézzük akkor előbb a nagyobbik legendának, a Uriah Heepnek a koncertjét! Előzenekar nem volt, egyből ők csaptak a húrokba negyed 9-kor a Sea Of Light album nyitódalával, az Against The Odds-szal, ami jó választásnak bizonyult; mindig megragad az elementáris hangulat, ami belőle árad. Az utazás egy újabb keletű (a Wake The Sleeperről való) számmal folytatódott, aminek a címe Overload. Az első igazi klasszikusra a harmadik nótáig kellett várni, ez volt a Traveller In Time (a Demons And Wizards-ról), ami Purple rokon témázgatásával felidézte a hőskort. A Sunrise is kiváló húzás, líraibb hangvétele ellenére hatalmas súly van benne! A Heep 70-es évekbeli zenéi között több ilyen progosabb irányba mutató gyöngyszemet is találhatunk. Bár számos újabb nótát beapplikáltak a műsorba Box és társai, azért a közönség a klasszikus dalokat vette jobban, a kevésbé ismert daraboknál érezhetően fagyás volt a publikum részéről. Megjegyzem, én sem elsődlegesen ezen dalok miatt mentem, még ha nem is vagyok annak a beszűkült látásmódnak a híve, hogy egy nagymúltú zenekar koncertjén kizárólag csak a régi, jól bejáratott nótákra lehet jól érezni magunkat, a többi meg kuka. Bár a banda eredeti felállásából mára csak Mick Box gitáros maradt meg hírmondónak, társai sem kutyaütő arcok, kiválóan beilleszkedtek az évek (vagy évtizedek) során az együttesbe.A ránézésre kicsit Biff Byfordos (Saxon) kinézetű Bernie Shaw méltó utódja David Byronnak, simán elénekel bármit, amit a zenekar a 70-es években csinált. Phil Lanzon is bizonyította már, hogy nem hoz szégyent a csapatra Ken Hensley utódjaként. A jelenlegi line-upban a dobos Russell Gilbrook tűnik a legfiatalabbnak; a kopasz tetovált ütős bár kicsit más iskolát képvisel, de jó választás Lee Kerslake helyére, azt kell mondjam, a vérfrissítés jót tett a Heepnek az ő esetében is. Számos tragédia sújtotta már a zenekart hosszú pályafutása során, de mindig képesek voltak talpra állni és folytatni küldetésüket. Nemrég Trevor Bolder bőgőst vesztették el; a kitűnő muzsikus (akit a Wishbone Ash-ből és David Bowie mellől is lehetett ismerni) rákban hunyt el 62 évesen. Őt a turnén Dave Rimmer helyettesíti, a balkezes basszerosra a Zodiac Mindwarpból emlékezhetnek a rutinosabbak.

Bár sosem voltak annyira ajnározva, mint mondjuk a Purple, Led Zeppelin , vagy a Sabbath, nem voltak igazán soha a kritikusok kedvencei (csak egyetlen megjegyzés mutatóba valamelyik nevesincs firkásztól, még a 70-es évekből: „Ha ez a zenekar befut, öngyilkos leszek”), azért a Uriah Heepnek is mindenképpen ott a helye a rock nagyjai között, letettek ők is jó néhány alapvetést arra a bizonyos asztalra. Az idő őket igazolta, nem a kritikusokat. 60 felett is így, ilyen szenvedéllyel játszani, na ezt csinálja utánuk bárki! A Gypsy jelentette a konci egyik abszolút csúcspontját; ha csak ezt az egy, minden ízében zseni tételt írták volna meg Mick Boxék életük során, már akkor is helyük lehetne a rock Panteonjában. Nem a világ legextrémebb muzsikája, amiben a Heep jól érzi magát (persze hatvanakárhány éves egyénektől nyilván nem is várom el, hogy átmenjenek Meshuggah-ba), de azt le kell szögezni, hogy mindig képes felemelni az embert és kiragadni a hétköznapok szürkeségéből. A Look At Yourself/July Morning/Lady In Black szentháromság meg maga volt a tökély! A középső minden idők egyik legszebb UH szerzeménye; erre valószínűleg csak az nem érzékenyül el, akinek nincs szíve, a totál akusztikusan előadott utóbbi pedig egyike azon kevés daluknak, amelyeket a rádiók hullámhosszán is el lehetett csípni (amúgy nem voltak sosem egy rádiós banda). Volt is rá össznépi együtténeklés!

A koncert fináléjában csomó női rajongót színpadra invitált a zenekar és az ő táncukkal adták elő a Free ‘N’ Easy-t. Némelyikük nem csupán szemrevaló volt, de jól is nyomta a színpadon, nem érződött a megilletődöttség. Bernie Shaw az egyik még kiskorú lánynak énekelt is pár sort, amitől némi Három Kívánság flash kerített hatalmába. 🙂 A ráadásban Shaw megkérdezte, hogy akarunk-e még egy nótát. Hát persze, hogy akartunk, meg is kaptuk az Easy Livin’ képében, ami egy örök rockhimnusz. Olyan, amit ha egyszer meghallasz, többé garantáltan nem felejted. Ott a helye az All Right Now, Born To Be Wild, Smoke On The Water és a többi kötelező rockinduló mellett.

Elég korán véget ért az előadás, így minden gond nélkül átzúzhattunk egy barátommal az Omen koncertre (ők állítólag 23h-kor szándékoztak kezdeni). S láss csodát, odaértünk időre, mindössze a Rock ‘N’ Roll Swindle-t buktuk (ők melegítették ugyanis elő a terepet Nagyfiéknak), így sajnos róluk nem tudok írni. Annál inkább az Omenről. Az intro után a Feketében albumról érkező Könnyű szívvel c. nótával robbant be a deszkákra a legendás hazai HM/power brigád. Az első 5-6 nóta gyk. ugyanaz volt, ami az utóbbi fellépéseik zömén, vagyis nem az a nagyon variálós csapat. Miután totális Anarchia uralkodott, kicsit lenyugodhattunk és terítékre került pár újabb dal a tavalyi Nomen Est Omen korongról (pl. Eltűnt 2007-ben, Világvége talponálló). Már gyúr az új lemezre az Omen legénysége, ennek előhírnökeként kaptunk egy vadiúj számot, ami Nyolc ösvény címre hallgat és az együttestől már megszokott színvonalat hozza.

A Vámpírváros és Bízd rám magad! (ez a ballada simán odatehető a Pokolgép Hol van a szó?-ja mellé) újból a klasszikus Oment képviselték. Itt térnék ki arra, hogy a Szfinx és P. Box soraiból már ismert Koroknai Árpád, alias Kori személyében sikerült Kalapács Józsi méltó utódját meglelnie a Nagyfi Műveknek. Az előtte elfogyasztott énekesekkel mind volt valami probléma. Miután Padlón voltunk, hamar felrángatott minket onnan Az áldozat.  Továbbá fény derült arra, mi is történt a Hetedik napon. Természetesen a Fagyott világ sem maradhat ki egy Omen koncertről (bár a setlisteket elnézve, volt ahol nem játszották). A Várom a napot c. számot már nagyon vártam, ez az egyik legnagyobb kedvencem, elő is vezették a ráadásban, itt került sor a zenekar bemutatására. Továbbá volt még Freddie Mercury-tól lopott közönségénekeltetés is. Ahhoz képest, hogy egy neves magyar metal együttesről van szó, iszonyat kevesen gyűltünk össze a Barba Negrában. Ettől azért többet érdemeltek volna. De nem bántam meg így se, hogy átnéztem a Uriah Heepről, mert mindkét buli kellemes kikapcsolódást jelentett ezen a szombat estén.