A két francia előzenekart sajnos lekéstem, pedig a The Mars Chronicles-re már neve alapján kíváncsi lettem volna (mivel sokak kedvenc Solaris albumát idézi a nevük: Marsbéli krónikák). Bár állítólag túl sokat nem vesztettem. A jordán csapat, a Bilocate azonban érdekelt, mert ők előzetes belefülelés alapján meggyőzőnek bizonyultak, sikerült is pont rájuk odaérni. A technikás doom/death/black vegyületet játszó sextett a rendelkezésre álló rövid időben kellemes perceket okozott – kár, hogy olyan kevesen figyelték őket. Dícséretes, hogy az Orphaned Land úgy válogatja össze az előbandáit, hogy lehetőleg igazi kuriózumok legyenek közöttük, múltkor a Myrath is igazi ínyencfalat volt; rajongójuk is vagyok azóta. A Bilocate egy igazán nagydarab frontemberrel büszkélkedhet Ramzi Essayed személyében, akinek kiállása nekem Chuck Billy-t (Testament) juttatta eszembe. Még hörgése is idézte helyenként a mestert. 🙂 Zenéjük nem áll nagyon távol a korai deathesebb Orphaned Land világától, ugyanakkor bizonyára hatott rájuk a Dimmu Borgirtól a SepticFleshig sok minden. Setlist híján sajnos nem tudok címeket mondani, miket játszhattak, de annyi bizonyos, hogy elhangzott műsoruk vége felé egy egészen korai Paradise Lost szám, a Dead Emotion. Ezért is mindenképp jár a pluszpont, hogy nem egy mindenki által ismert nótát (mint mondjuk a Say Just Words) vettek elő a brit gothic doom szcéna vezető együttesétől, hanem egy kevésbé nyilvánvaló korai zsengét. Mindamellett nagyon közvetlen, aranyos fiatalemberekről van szó; a fellépés után végig ott vegyültek a közönség soraiban. Nem ismerem a jordán metal színteret, de a Bilocate-et ajánlom mindenki figyelmébe, aki kuriózumokat keres, mert számolni kell még velük a jövőben!

Fél 10 táján pedig eljött a modernkori Jézus és kísérete. 😀 Ekkorra már lényegesen többen lettünk a nézőtéren, bár telt ház így sem volt. Az Orphaned Landben történt egy-két személyi változás; az egyből feltűnt, hogy a mindig mosolygó Yossi Sassi nem jött el (gyereke érkezését várta), Matti Svatizky pedig már tavaly kivált az együttesből, helyére Chen Balbus került. Az új srác nem is okozott csalódást; amennyire lehetett, belakta a színpadot, az énekes Kobi Farhival egyetemben ő vonzotta leginkább a tekinteteket. Kobi pedig sötét hálóköntösbe öltözve mezítláb (immár a Porcupine Tree-s Steven Wilson és a Tame Impalából ismert Kevin Parker mellé ő is felzárkózott azon frontemberek sorába, akik mindig mezítláb állnak színpadra) járkálva celebrálta az O.L. közel-keleti metal szertartását. Olyan metal mantrák hangzottak el, mint pl. Barakah, The Kiss Of Babylon, Olat Ha’tamid, Sapari, stb. Az aktuális All Is One albumukról is hintettek el szép számban nótákat: Let The Truce Be Known, The Simple Man (nem azonos a Lynyrd Skynyrd számmal!), Brother (ehhez felrángatták a színpadra a Bilocate-es Ramzit és vele együtt adták elő, hirdetve ezzel is a testvériséget). Végtére is az All Is One-t turnéztatják éppen, az új korong szimbolikus borítója fel is tűnt a háttérvetítés során. A két korai album eléggé hanyagolva volt, mindössze a The Beloved’s Cry-t szedték elő abból az érából, a koncert finisében. Öröm viszont, hogy a minden ízében zseniális Maboolról több szerzeményt is műsoron tartanak mai napig; ez talán legsikeresebb albumuk, úgyhogy végül is evidens. Az Ocean Land alatt vetítették is a háttérben a dal tengeres klipjét!

A dobos Matan Shmuely-től (akit kezdetben még csak mint sessiondobost alkalmaztak, de 2011 óta teljes jogú tag) még egy kis hastáncra és egy komplett dobszólóra is futotta, amellett hogy a picit sem egyszerű ritmusokat végig hibátlanul adagolta a felszerelése mögött. A bőgős Uri Zilcha pedig a hosszú haj-hosszú szakáll kombójával a „favágó” imázst erősítette a bandán belül. Kobi ugyan benyelt valami megfázásos vírust (azt nálunk amúgy sem nehéz, mert én is küszködtem némi náthával), ami a fellépés után ágynak is döntötte, de egyébként éneklésére ez cseppet sem nyomta rá a bélyegét, továbbá görcsmentesen vezényelte le az előadást és idézte meg a Szenföldet. A buli ráadásában terítékre került a már említett The Beloved’s Cry a korai időszakból, majd a Mabool egyik slágerével, a Norra El Norrával ért véget az izraeliek metal miséje.

Az Orphaned Land azon kevés metal fogatok közé tartozik, akik a Közel-Keletről kitörve tudtak globális sikert elérni és sikerült hidat építeniük a különböző kultúrák közé. Vallási, politikai hovatartozástól függetlenül megérinthet bárkit a muzsikájuk, hiszen a progosabb megközelítés ellenére sem egy emészthetetlen, céltalanul művészkedő zenéről van szó, hanem meg tudják tölteni fogós keleti dallamokkal ötleteiket. Ők is nagyon közvetlenek, jófejek, vagyis tőlük egyáltalán nem hat erőltetettnek a világbéke hirdetése. Ráadásul annak ellenére, hogy nem mozgat meg nálunk hatalmas tömegeket a zenéjük, rengeteg más bandával ellentétben szívesen visszajárnak hozzánk az utóbbi években. Remélhetőleg ezt a jó szokásukat megtartják jövőre is!