Igen-igen, kicsit rég volt már nálunk New Model Army koncert. A magát az Oliver Cromwell féle hadseregről (amelyik három angol polgárháborút is vívott, valamint meghódította Írországot) elnevezett legendás bradfordi csapat amúgy visszatérő vendégnek számít magyar földön; többször koncerteztek már nálunk, hol fesztiválon, hol önállóan. Amikor tudom, megsasolom, mert szimpatikusak, zenéjük pedig évtizedek óta szívem csücske. Muzsikájukat nehéz lenne egyértelműen behatárolni; jómagam  is mindig gondban vagyok, ha jellemeznem kell olyasvalakinek, aki életében nem hallott még róluk. Tkp. a post-punk jelenti az alapot (a Killing Joke és a Clash metszéspontján valahol), ehhez pedig hozzáadódnak olyan egyéb stílusjegyek, mint a folk, dark/gothic, HM, roots rock. Vagyis a New Model Army zenéje – ha úgy tetszik – mindent magába szippant, ami csak hatott rájuk, jóllehet azért megvannak nekik is a korlátaik; rapbanda vagy jazz-zenekar tehát feltehetőleg sose lesz belőlük. 🙂 Határozott politikus szövegeik révén is elhíresültek.  Thunder And Consolation, No Rest For The Wicked, Ghost Of Cain című albumaik kultikus-klasszikus darabok, több számot mai napig műsoron tart róluk a banda. Hosszú pályafutásuk során több tagcserén is átestek, ráadásul az alapító dobos, Rob Heaton 2004-ben elhunyt (R.I.P.). Egyedül a szimpatikus, mindig szerethető Justin Sullivan képviseli az állandóságot az Új Modell Hadseregben. 2011 karácsonyán súlyos csapás érte őket, amikor egy tűzvész során leégett a stúdiójuk és több hangszer, meg egyéb berendezés a lángok martalékává vált. Azonban egész sok NMA rajongó segített nekik a felajánlásaival, részben ennek köszönhetően is tudtak talpra állni és folytatni küldetésüket.

Bevallom, paráztam kissé, hogy az előzenekar Turbo műsorát le fogom késni teljesen a korai kezdés miatt, de szerencsémre nem így lett. Egyeseknek talán furcsa lehetett, hogy pont Tanka Balázsékat választották be Justin Sullivanék elé, de szerintem működött a dolog és kifejezetten  jó ötletnek tűnt egy nem annyira stílusbeli zenekart a NMA elé berakni (egy F.O. System vagy Nulladik Változat pl. túl kézenfekvő választás lett volna, jóllehet a New Model Army táborához nyilvánvalóan közelebb állnak ezek). Én a Wild Pony című opusra értem oda, ami a bemutatkozó Turbo lemez egyik ékköve; zakatolós stílusa azzal a refrénnel beérkező váltással kimondott koncertkedvenccé tették. Balázsék hozták a már megszokott igen magas színvonalat mélyen a 70-es években gyökerező energikus hard-rockjukkal, ami ugyanakkor – 70-es évek ide vagy oda – mégsem poros és kellően dögösen szól ahhoz, hogy a mai fiatalokat is megfogja. A Turbo nagy erénye, hogy látszatra, beállítottságot tekintve totál különböző arcok (az egyik jazzista, a másik metal irányból jött és így tovább…ja és a legszebb az egészben, hogy a Turbo-ban tudomásom szerint nem volt még tagcsere!) tolnak akkora rakenrollt, amelynek hallatán minimum egy csurig telt Wembley Stadiont vizionálna az emberfia. 🙂 Egész sok dalt előszedtek az első korongról a fiúk, a kettesről (Lost Measure) inkább csak mutatóba hangzott el nóta (azért hatalmas kedvencemet, a Liberatort elnyomták, ez talán a legprogosabb, legösszetettebb szerzeményük). A koncert közben egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy Justin Sullivan hátrébb, a közönség soraiból nézi a Turbo-t, sőt láthatóan tetszik neki a produkció! Egy újabb példa Mr. Sullivan legendás közvetlenségére. Már készülget egyébként az új hangzóanyaga az ex-FreshFabrik, Barbed Wire, Rémember, stb. tagokból alakult ötösfogatnak, kaphattunk ebből is ízelítőt. Az egyik új kompozíciót egyszerűen Toolosnak nevezi Tanka művész úr, de véleményem szerint riffügyileg van benne egy csipetnyi Lamb Of God is (bár ezt Balázsék tutira tagadnák), ők alkalmaznak előszeretettel ilyen triolás témákat. Eme szám alapján már mindenképp érdemes lesz várni és beruházni az új Turbo albumra!

A New Model Army úgy majd’ kétórás koncertet ígért előzetesen. Fellépésük kezdetére szépen meg is telt a hajó gyomra. Az I Need More Time-mal nyitottak, roppant hatásosan, ezt követően jött a 2009-es album címadója, a Today Is A Good Day. Erre elő is kaptam a léggitárt, bár sör mellett kissé nehézkes. 🙂 Az aktuális lemez (Between Dog And Wolf) pár szám erejéig történő népszerűsítése után jött egy jól ismert eposz, a The Hunt, amit metalos beállítottságúak a Sepultura feldolgozásában is vághatnak. Utána megkaptuk a lassú hömpölygésre épülő, ám fokozatosan beleerősítő Archway Towers-t a Thunder And Consolation albumról. A Here Comes The War óriási kedvencem, ez drámai hangvételével, dinamikájával mindig feltüzel és a NMA koncik egyik csúcspontját képezi. A mostanság újból hosszú hajjal nyomuló Sullivan a felkonfokkal sem spórolt. A basszusgitárt kezelő, emellett néha ütőhangszereken is játszó Ceri Mongert (aki a legújabb igazolása a csapatnak) is élmény volt nézni, ahogy hosszú vörös (a fényektől viszont ízléstelenül lilakáposzta színűnek tűnt :D) rőzséjét rázta játék közben. A három említett klasszikus dal után újra a Between Dog And Wolf lemez erőltetése zajlott; véleményem szerint nem minden nóta való koncertre erről az anyagról. A No Rest szerencsére helyre billentette az egyensúlyt, majd a 2007-es lemez címadóját (High) vették elő. Ráadás előtt még arcunkba kaptuk a punkos Get Me Out-ot, ami szintén a csúcspontok közé szokott tartozni.

Az első ráadást a Christian Militia nyitotta a ’84-es debütről, amelyen Justin még Slade The Leveller álnéven szerepelt (Vengeance). A Killing Joke ízeket hordozó post-punk stílusú gyöngyszem kifejezetten okos választás volt. Ezt két sláger követte, a hegedűvel díszített Purity és a stílusában, hangzásában kicsit a Here Comes The War kistesójának tekinthető 225. Levonultak, de a közönség még mindig nem engedte el őket. A második ráadásban az I Love The World tarolt le mindenkit, ezzel le is csengett a koncert.

Sokat játszottak, vagyis ígéretük nem csupán üres duma volt. 20 szám fért bele a műsorba, szóval nem mondhatja senki, hogy nem kényeztettek el minket. A setlisttel azonban mégsem vagyok maradéktalanul elégedett. Túl sok új szám hangzott el (aranyszabály: 3 dalnál többet nem szabad az új lemezről játszani, mert a közönség úgysem arra kíváncsi elsődlegesen), ezek erőltetéséből adódóan meg kimaradtak alapvető klasszikusok. Fel nem foghatom, hogy nem volt pl. 51st State Of America, Green And Grey, azt hittem, ezen számok  nélkül már nem mehet le NMA koncert! S bár tudom, évek óta nem játsszák, de nekem a No Pain című ballada is hiányzik a repertoárból. Az Aimless Desire-t dettó szívesen hallottam volna. A Strange Brotherhood albumról egy hangot sem nyomtak, ami azért fájó, mert én azt a lemezüket is etalonnak tartom. De hát mindenki kedvence nem hangozhat el ugye… Ahhoz talán egy reggelig tartó koncert sem volna elég. 😀 Egy olyan nagy múltú zenekar esetében pláne nem, mint a New Model Army. Ezt leszámítva nem tudok rosszat mondani a bulira, Justinék bárhol bármikor akkora hangulatot tudnak teremteni, hogy annak nem lehet ellenállni! Mindamellett ez nagybetűs ZENE! Akit eddig elkerült volna az együttes munkássága, de érdeklődik a tartalmas, komoly, mély mondanivalót rejtő muzsikák iránt, kezdjen el ismerkedni vele, sohasem késő ehhez!