Nem tökéletesen végrehajtott gyakorlat a felemás korláton – adná magát a mondat, ha szertorna versenyen töltöttem volna a vasárnap estét. De mert valójában a Leprous harmadszori magyarországi zeneestjére voltam hivatalos, inkább előszónak azt kellene írnom, hogy felejthető este – igazi csemegékkel és mélypontokkal.

Be kell vallanom, még nem jártam korábban az A38 hajón, emiatt kicsit tartottam is a helytől, mint minden újdonságtól, amit egymagának kell felfedeznie az emberfiának. Azonban hamarabb feloldódtam modernizált vasipari varázsában, mint a folyékony vasba pottyant pók. Megtetszett, főleg a hangzása, ami telt volt és tiszta, noha a hangerővel nem spóroltak – szerencsére. Két dolog miatt görbült csupán a szám kesergésre, az egyik, hogy nem tudtam ücsörögni akkor, amikor nemcsak állni esett nehezemre, de még élni is (ennek magyarázatát a Blidead bekezdésben részletezem), a másik, amikor megláttam a számlán a faék-egyszerű kisfröccs árát.

Egy szerencsétlen utas miatt keletkezett vasúti baleset következtében egy órával többe került a fővárosba lejutás, mint terveztem, emiatt sajnos a Miserium első bő negyed órájáról lemaradtam. (Amint másnap, a Leprousért érzett mérhetetlen rajongásom köde felszállni készült, körvonalazódni látszott, hogy ezt bizony gigantikus hiányérzetet okozott.) Még nem kerültem hosszabb kapcsolatba a négy fős társulat idén megjelent zenei bemutatkozásával, a Return to Grace-szel, de biztosan pótolni fogom lemaradásomat, ugyanis egy szóval jellemezve a hallottakat, látottakat: megnyertek! Na, még egyszer: MEGNYERTEK! A Németországi turnéjuk pár napos szünetét kihasználó Wisdomos Bodor Máté vendégszereplésekor toppantam a kajütbe, ráadásul már a küszöböt jelképező éllécet átlépve – kis túlzással élve, csak hogy megrökönyödésemet jobban kifejezhessem – rögtön az első sorba. Kevesen voltunk akkor még? Az nem kifejezés. Mintha nem is sosem látott-hallott zenei csemege lett volna az este elénk tálalva, hanem a kányavári fülesbagoly köpet-gyűjteményem századik darabjának bemutatója. Ez a csalódottság viszont egyáltalán nem látszódott a fiatal, tanult zenészeken. Energikusan, jókedvvel, élvezve a zenélést adták elő rövid műsorukat. BZ, azaz Bátky Zoltán (jelenleg (After Crying, At Night I Fly tag) éneke is emelte az est színvonalát, igaz, csupán egy dal erejéig. Nem hiszem, hogy ma találkozott először a Miserium tagjaival. Mint ahogy remélem, én sem…

A lengyel Blindead zenéjét, vagy legalábbis az előző lemezüket már megismerhettem, hiszen Hangpróbára bocsátatott, amikor még szenvedéllyel szórtam a pontokat én is. Nos, már akkor megjegyeztem nevüket, miszerint nem kell túlzottan odafigyelnem további ténykedésükre, mert vélhetőleg nem az én közönyöm a célközönségük. Most bebizonyosodott, hogy köztünk a kapcsolat kérészéletű. Amennyiben létezne bennem mérhetetlenül borongós, sötét, nyomasztó, vontatott zeneértő belső fül, úgy bizonyára most magasan szárnyaló dicshimnuszokat zengenék a háromnegyed órájukról, így azonban csak annyi jót tudok mondani fellépésükről, hogy projektorral a háttérvászonra vetíttet lassított felvételek, melyeken legtöbbször emberi testrészek voltak premier plánban, természetesen fekete-fehérben, nagyon passzolt a dallamok érzelmeihez. De sajnos egy cseppet sem a Leproushoz – gondoltam ekkor még csalódottságomban naivan… Barátok közt hosszúságúnak és ravatali hangulatúnak éreztem ezt a szakaszt. És még csak le sem ülhettem. A közönség sorai közben megduplázódtak, ami gyenge harmad-házat jelenthetett, de legalább nem kellett félni, hogy valaki kitakarja a színpadképet, vagy elhappolja előlem a szemkontaktust valamelyik zenésszel. Már ha egyáltalán lenézett volna valaki ránk a Blindead soraiból. De nem tették. Beszélni is csak egy hat szavas köszöntésre, bemutatkozásra futotta még a legelején. A dalok közötti hangjátékok alkalmazása sem volt túl szerencsés ötlet, ugyanis minden második számnál nem vettük észre, hogy már vége és így kínos csendben vártuk az újabb fájdalommázsa tovagörgetését. 
Most sajnos szó szerint kell érteni: soha rosszabb koncertet.

Hogy ki hogy volt vele, nem tudhatom, de a magam részéről a teljes lehangoltság hullafoltos arcát vettem magamra a várva-várt norvég kedvencek előtt. És még a bor is drága…
No de megráztam magam, mint blöki a pöcegödörbe esést követően és a színpadon serénykedő Leprous tagokat látva elmerültem a 2012. január 8-i, és a 2010. november 27-i felejthetetlen fellépésük csodálatos emlékeiben. (Akkor még egy emberként tomboltam végig a nekik adott negyven perceket – nem sok rajongójuk volt aktívan jelen.) A megidézések sikeresnek bizonyultak, mert borongósságom árnyékai a sarokba nyúltak, ott falnak dőlve újabb gazdatestet keresve maguknak szemléltek körbe. Nekem meg a Foe hangjaira anyatejként édes nyál kezdett csörgedezni a számba. Habár nem a legtökéletesebb nyitónóta, a hangszálak megtornásztatására mindenképp alkalmas. (Egy kivétel akadt csupán, aki pedig sajnos pont a főszereplő, Einar volt. Bizonyára a rengeteg pihenés nélküli fellépés okozhatta, hogy az este nem akartak úgy képződni a torokhangok, mint ahogy eddig megszokhattuk tőle. Több helyen volt hamis, elcsuklott hangú, pontatlan idővel éneklő. A rikoltozásaiban ugyan volt kellő erő, de a tiszta részek nem voltak 100%-osak.) Remélem soha nem kezdenek többet fellépést ezzel a dallal. Az ezt követő The Valley már sokkal inkább a harmóniák tengerében evickélve íródott, de a komótos tempó és a középső rész miatt itt még senkinek nem kellett az izzadtságtól pólót cserélnie. A cines-basszusos résznél még Thobias pergőjét is nyugodtan ki lehetett cserélni. A dal refrénjétől számított 20 perc volt az este majd’ tökéletes extázis-szakasza. Olyan hármas érkezett, ami megmozdított testet-lelket: Chronic, The Cloak, Restless! A háttérben a kristálykoponya mintha ekkor kacsintott is volna a félházra „dagadt” közönségre, hogy ez az, kezdtek belejönni Árpád népe! És tényleg kezdtünk. Sajnos a magam részéről én ezen a csúcsponton átlendülve már csak dalrészekre tudtam felpörögni, teljes számot nem tudtam végig élvezni. Habár a dob két oldalán felállított négy darab televízió folyamatosan adott a zenékhez gondosan válogatott hangulati képsorokat, nem tudtam figyelni rá. Meg a zenére sem mindig: volt valami zavaró a színpadon, de ekkor még nem tudatosult bennem, hogy mi is az. Dare You, Thorn, Forced Entry, …sorakoztak a remek dalok. A közönség nagy része egyhelyben topogással töltötte meg a személyenként jutó egy négyzetmétert (nekem a kiszámíthatatlan „tánckultúrám” miatt egy kicsit nagyobb a térigényem), a taps volt egyedül kézzel fogható. A kölcsönös rajongás sajnos nem. És az első, avagy állevonulást követő erőltetett visszatapsnál értettem meg, hogy mi nem működött, vagy mi az, amit én annak véltem. A kényszer. Az együttes tagjai részéről a lelkesedés hiányát, a fáradt beletörődést, hogy megint egy zenéléssel töltött este, a közönség részéről pedig a nekem ez tetszik élőben előadva is önámítása. Kemény szavak ezek, lehet, hogy nem is igazak, de én akkor ezt éreztem. És gondolom sajnos ma is…
Másnap az orcatáron egy nagyon rövid mondatban meghiánylatoltam a White dalukat, amire az a válasz érkezett tőlük (szerintem Tortól), hogy: „Sorry about that, can’t please everyone! We don’t think that song would fit into the mood we wanna create on this tour.” Én meg nem ezt a hangulatot szerettem meg bennük, noha szinte minden dalukat kedvelem, a szívnek mélyére igazán a harmóniákkal operálók jutottak be. Koncerten pedig a gyors tempókkal lehet könnyebben elvarázsolódni (a sok lassú rész csak elmerengtet, a káosz pedig kizökkent). 
Meglátásom szerint…

Hogy negyedszerre is megnézem-e őket itthon? Ma még nem tudom. Nagyrészt azon múlik, hogy a Coal iránya megmarad-e vagy visszatérnek a színesebb világukba, amivel az átütő sikerüket is elérték. A helyükbe a turné után tartanék egy év szünetet.

A borúsra sikeredett beszámolóm ellenére maradok rajongójuk, tisztelőjük!
Kivételes zenekar!