A 70-es évek vége felé és a 80-as években – főleg a tengerentúlon – fénykorát élte egy zenei irányzat, amit a hozzáértők egyszerűen csak AOR-nek (az adult oriented rock, vagyis felnőttközpontú rockzene rövidítése) neveztek el. Ez tkp. egy széles tömegek által könnyen befogadható, nem túl komplex, dallamgazdag  muzsikát takar. Voltaképp nincs különösebb célja, minthogy szórakoztasson és az ember elfelejtse arra a néhány órára a hétköznapok búját-bánatát. Amolyan se nem hús, se nem hal stílus volt ez, mindamellett persze el kell ismerni, hogy megvannak az értékei. Igazi rocknak nyilván túl populáris és felvizezett, popnak meg túl gitárközpontú. Az igazán radikális zenei hullámokkal (metal, punk, HC, rap) ellentétben az AOR nem a lázadásról szól, nincs benne helye politikának sem, és amíg a szélsőséges rockzenei irányzatok az utcáról, a nyomorból jönnek, addig az AOR a jólétben gyökerezik; néhol olybá tűnhet, mintha az előadók nem nagyon ismernék a kemény életet és csupán derűs, optimista gondolatokat tudnak árasztani. Fontos megjegyezni továbbá, hogy eme stílus képviselői olykor nagy hangsúlyt fektetnek a látványra, koncertjeiket rendszerint többkamionnyi fény- és hangberendezés csatasorba állításával igyekeznek még bombasztikusabb élménnyé tenni.

Ennek az áramlatnak nevesebb zászlóvivői közé olyan ismert együttesek tartoztak, mint pl. Styx, REO Speedwagon, Journey, Foreigner, Survivor, Mr. Mister. S ebbe a vonalba nyugodt szívvel besorolható lehetne akár a Nickelback is, amennyiben az AOR meghatározás mára nem lett volna ódivatú. Mondhatni, napjainkban a Nickelback testesíti meg mindazt, ami ezen 70-es, 80-as évekbeli zenekaroknak az ismérve volt. Csak kanadai barátaink a korszellemnek valahogy jobban megfelelően tálalják ezt az egészet, ők már egy másik generáció szülöttei.

A Chad Kroeger vezetésével az egész világon ismertté vált Nickelback első budapesti koncertje bizonyosan sokaknál volt az év legjobban várt megmozdulása. El vagyunk ugyan kényeztetve koncertekkel rendesen, az nem kérdéses, viszont olyan mega-gigasztárságig eljutott előadók, mint amilyen a Nickelback is, lássuk be, azért ritkább vendégek nálunk.

Kétségtelen, hogy jó időben, jó helyen voltak/vannak kanadai főhőseink, ezért is kaszálhattak akkorát (a mostani turnéjuk után sem kell majd nyilván éhezniük), zenéik pedig emiatt válhattak az ezredforduló utáni mainstream muzikális kultúra részévé. Jómagam a Silver Side Up idején kötöttem velük szorosabb ismeretséget (korai korongjaikat bírom  is a mai napig, sőt az All The Right Reasons és Dark Horse számos nótájával is elvagyok); a nevezett albumon található How You Remind Me-nek köszönhetően kezdett igazán felszökni a banda ázsiója, a frontember Chad Kroeger pedig egyre több, az együttesen kívüli meghívásnak tett eleget: Pókember betétdal, közös duett Carlos Santanával…Továbbá arra is jutott ideje, hogy a szintén kanadai tinibálvány Avril Lavigne fejét elcsavarja. 🙂

Az arcpirítóan drága jegyárak ellenére már a koncert előtt hetekkel elfogytak a zsugák, csupán hirdetés (na meg szerencse) útján lehetett még jegyhez jutni.
Zenéjük tud működni még különösebb eredetiség híján is (Chadnek valóban jó hangja van, ám kétségtelen, hogy a Pearl James Eddie Vedder vagy a Bush-ból ismert Gavin Rossdale nagy befolyással bírt stílusára. Sőt, én még néhány countryelőadó hatását sem zárnám ki). Autóba pl. kifejezetten jó lehet utazás közben.

Magyar előzenekar nem volt, ellenben a Nickelbanda vendégként a szintén nem kezdő Skilletet hozta magával. Őket sem láthattuk még élőben eddig, úgyhogy ez egy nagyon tuti húzás volt. Előzenekar létükre adtak a produkció teátrális megjelenítésére is: két fehér karateruhába öltözött emberke robbant a deszkákra hegedűvel és csellóval (ők később visszakeveredtek még párszor a pódiumra), nem kicsit Apocalypticás érzést keltve. Majd a hatásos nyitány után a Whispers In The Darkkal a teljes Skillet előbukkant a sötétből. Nem mindennapi felállásban tevékenykedik a keresztény beállítottságú memphisi négyesfogat: az énekes-basszer John Cooper és Seth Morrison gitáros mellett két csajszi erősíti a felállást. Egyikük a punkos frizurájú Korey Cooper, aki nem más, mint a frontember felesége, valamint ritmusgitáros-billentyűs, a másik gyengébbik nemet képviselő tag pedig a brit származású Jen Ledger, aki a dobok mögött szolgáltatja a ritmusokat. Utóbbi leányzó a legfiatalabb a gárdában a 23 évével, és olyan vehemenciával dobolta végig a saccra háromnegyed órás előadást, hogy az besza-behú kategória! Erről a csajsziról fogunk még hallani szerintem: amellett, hogy kiválóan dobol (nem sok nőre igaz eme állítás; többször eszembe jutott Jen produkcióját látva az Ozone Mamából ismert Tiszai Vivien, mint etalon), óriási hanggal is bír, többször segítségére sietett a vokalizálásban Mr. Coopernek.

Rögtön másodikként a Hero c. slágerük került elő, ezt még olyan gyöngyszemek követték, mint pl. az Awake And Alive, Sick Of It, Circus For A Psycho, amelynél John Cooper megpróbálkozott egy közönségénekeltetéssel (csórikám azt hihette, hogy nálunk is épp annyira vágja a közönség a Skilletet, mint a tengerentúlon – hát tévedett). A Skillet muzsikája amolyan nu metal/szimfonikus rock vegyületként írható le – keresztény gondolatokkal a szövegekben. Megtalálható benne a Linkin Park befolyása ugyanúgy, mint a 4Lyn, vagy a P. O. D.  (akiktől szintén nem idegen a keresztény vallás). A hazájában platinalemezesnek számító, két díjat is nyert brigád a Monsterrel köszönt el a publikumtól – mai napig ez a szám a kedvencem tőlük; dinamikája élőben is nagyot ütött.
Remélhetőleg ígéretük nem csupán üres duma lesz és jönnek még kis hazánkba! Szívesen megnézném őket egy kisebb klubbuli keretében is.

21 óra magasságában aztán jöhetett a várva várt főattrakció, akik kétezres években megszerzett hirtelen népszerűségükkel egyszerre lettek világszerte aréna- és stadiontöltő rockbanda, valamint az egyik leginkább megosztó, sokak által utált csapat a földkerekségen. Csak pár példa: a Rolling Stone magazin összeállításán Minden idők legrosszabb zenekarai között az előkelő második helyen végeztek (ami azért erős túlzás, az ilyen listák amúgy is hülyeségek, teljesen szubjektív, ki kit tart a legjobbnak és a legrosszabbnak), Portugáliában pedig kővel dobálták le őket a színpadról. Felróhatták továbbá a zenekart előszeretettel cinkelők, hogy a sok látványossággal zenéjük hiányosságait igyekeznek palástolni, meg hogy gigantomán körítéssel bármit el lehet adni. A Nickelback is eljutott egy olyan szintre, beült abba a szupersztár-körhintába, amelybe a legnagyobbak gyk. kivétel nélkül. Muzsikájuk minden háztartásban elfogadott lett (amin tkp. nem lepődöm meg, mivel nem egy lázadó zenéről beszélünk, nem is volt Mr. Kroegeréknél cél soha, hogy a következő Sex Pistols legyenek), pár évenként menetrendszerűen érkező aktuális albumaikat pedig látványos, centire pontosan megtervezett és profi arénaturnékkal támogatják meg. A frontember kisebb fazonváltáson is átesett időközben: a korai időkben jellemző, kissé Nick Holmes-ra (Paradise Lost) emlékeztető hosszú göndör frizuráját lekapatta és jelenleg simára gyalult szőkésbarna hajjal nyomul. Ha engem kérdeztek, szerintem jobban állt neki a régi séró, no de a javarészt tinilányokból álló első soros keménymag így is imádta őt. Egy fanatikus lányrajongó hozzá is vágott egy bugyit! 😀

Nem a világ legváltozatosabb muzsikája az övék, számaik egy idő után összefolynak, egyformának tűnnek (hiába, nem lehet mindenki Queen vagy Faith No More), ezzel ők is besoroltattak abba a kasztba, amelybe pl. az AC/DC, Gipsy Kings tartozik, azaz ha egy számukat ismered, akkor gyk. ismered az összeset. Chad kellemesen rekedtes hangjával eleve korlátok közé szorulnak, amúgy nem is várom el tőle, hogy teszem azt operát vagy death metalt énekeljen. Azonban a setlistet lehetne tigrisebbre venni úgymond.

Két keményebb kötésű számmal indítottak (cím szerint az Animals és Woke Up This Morning), joggal lehetett ekkor még reménykedni abban, hogy nem fogunk a sok finomkodó lírázástól bealukálni. Amikor azonban kb. harmadik számként előkerült az első ballada, a Photograph képében (ami azért a jobbak közül való), akkor nagyjából beálltak erre a vonalra és csak elvétve szúrtak be egy-egy komolyabb zúzást a kimért tempójú power balladák mellé, amelyek tipikusan amcsi szabvány szerint íródtak meg. Nevezetesen, hogy a kereskedelmi rádiók is játszhassák két gagyi között és a slágerlisták, meg tehetségkutatók által befolyásolható nagyközönség gyomrát se feküdhesse meg. Zenéjük így a Creeddel és a Theory Of A Deadmennel is párhuzamba állítható olykor.

A forgatókönyv nagyjából úgy pörgött, ahogyan az igazán nagyoknál általában megszokott. Valamennyi közismert Nickelbolha sláger előkerült a kalapból (Savin’ Me, Far Away, Too Bad, Lullaby, Rockstar, Figured You Out), egyvalami azonban kimaradt: a Never Again. Ezt rettentően hiányoltam; ki is akadtam, hogy ezt hogy merték kiszórni a repertoárból, azt hittem, enélkül nem mehet le NB konci. Chad pedig amellett, hogy „It’s friday” beszólásokkal igyekezett ébren tartani a nagyszámú publikumot, a szokásos két kötelező magyar szót magolta be a bulira („köszönöm”, „egészségedre”). Valami minden bizonnyal finom nedű is előkerült a színpadon és a zenekar kollektíve italozásba kezdett a számok közti szünetekben.

A dobos, a kezdetben Schwarzenegger pólóban mutatkozó, majd a koncert finisét Slayer felsőben lejátszó Daniel Adair egy állat, erről bárki meggyőződhetett, amikor apait-anyait beleadva püfölte hangszerét. Még egy dobszólóra is egyedül hagyták társai. Olyan bemutatót tartott egészen komoly felszerelésén, hogy attól még Mike Portnoy is maga alá piszkított volna! 😀 A többiek sem nyeretlen kétévesek, a lemezminőségben szóló vokálokból kivették ők is szépen a részüket.

A ráadásban megkaptuk az Elton John feldolgozást, a Saturday Night’s Alright For Fightingot (amit a The Who féle változatban jobban csippantok), majd egy kőkemény táncos rakenrollal, a Burn It To The Grounddal ért véget a móka arra a napra. Nickelback koncert meg ment a naptárba. 🙂

A benyomásaim összességét tekintve vegyesek. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a koca Nickelback rajongóknak szólt volna a koncert, akik csupán a legnagyobb slágereit vágják az együttesnek. Én a helyükben jobban megpiszkáltam volna a setlistet és bátrabban előkapartam volna kevésbé kézenfekvő témákat (a legkorábbi két anyagról, a ’96-os Curb és a 3 évvel későbbi folytatás, a The State dalai közül egy sem fért be). Ha már Chad annyira szereti pl. a Kyusst, akkor azért többet várok tőle tipikus amerikai lakossági rocknál, a jóléti társadalom aláfestő zenéjénél, de ez tényleg csupán kekec részemről; én már csak ilyen underground arc vagyok. 😀 A folyamatos vetítés a banda mögé kihelyezett ledfalakon mindenesetre fel tudta még a közepesebb dalokat is dobni valamelyest.

Chad maga nyilatkozta interjúkban, hogy nem akarnak agysebész banda lenni, nem céljuk, hogy forradalmasítsák a rock ‘n’ rollt, egyszerűen a maguk szájíze szerint játsszák azt a zenét, amit szeretnek. Ezzel a lehető legjobban kifejezte a NB lényegét. Ez mind szép és jó, csakhogy kisugárzás, hangulat és pláne dalok tekintetében sok kisebb együttes köröket ver Chad Kroegerre és társaira, felmerülhet hát a kérdés, hogy az a rengeteg ember, aki dugig töltötte az Arénát, hol van olyankor, amikor a kisebb, periferikusabb bandák feelinges, családias klubbulijai vannak. Azért így sem volt ez egy rossz koncert; vérprofi volt minden ízében és a maga módján szórakoztató. Bizonyos, nekem való részeknél én is előkaptam a léggitárt és kimondottan élveztem. Semmiképp sem a lehúzás volt a célom, megértem, miért vannak értük annyira oda többmillióan.