A bemelegítésért felelős Noa Rockról semmiképp nem akartam lemaradni. A tavaly alakult, a heavy/power metalt itt-ott gótikus és folkos elemekkel díszítő együttes élén a Megasztárt is megjárt Noa személyében egy ellenállhatatlanul gyönyörű fiatal frontasszony nyomul, akinek csábos idomait és méteres hajkoronáját már a Lovegunban megcsodálhattuk korábban és akibe bármely jobb érzésű férfi első látásra beleszerethet. Apropó: hősnőnk a színpadon elmesélt egy előző napi sztorit, amely szerint egy titokzatos hódolója névtelen szerelmes levelet küldött neki! 🙂 Hát igen, a népszerűség velejárója. Szórakoztató felkonfokból különben sincs hiány a Noa Rock koncerteken, hősnőnk ugyanis imád beszélni a számok közötti szünetekben, akár egy egész stand-up comedy-t meg tudna csinálni; érdemes emiatt is járni rájuk. A zenekar egyébként teljesen ingyen kapta meg a Lordi előzenekari pozícióját, eddigi egyetlen, ám ultrasikeres videoklipjének (Memory Killer) köszönhetően. A 100 évvel robbant be a deszkákra a tűzről pattant művésznő és kísérete. A folytatás a Lélekzombi képében érkezett; ez már címét tekintve egy igazán Lordi elé passzoló nóta, ami valójában a szerelemről íródott (tessék, megint ide lyukadunk ki! :D). Egyetlen feldolgozással készültek a bulira, ez a Turisas által is metalosított Boney M klasszikus, a Rasputin volt, ami Noáék előadásában is üt. Noa ugyan a közelmúltban levágatott extra hosszú hajacskájából valamennyit, de ettől még megijedni nem kell, épp olyan dögösen néz ki, mint előtte. Kísérői közül páran alkalomhoz illően szintén komolyan adtak az imidzsre: a Twister és Crossholder révén is ismerős Szávai Gery pl. black metalosra maszkírozva pengetett, a másik bárdista, Sturmann Pál pedig kalózosra vette a figurát.

A szakmájáról sem átallott dalt írni Noa, ez a Tetoválunk, ami abszolút koncertkedvenc lett, már ordít is egy klip után (amennyiben a zenekarnak lenne ideje forgatni rá egyet). Apropó: valamennyi nótájukat meg lehetne filmesíteni, jómagam a tetkós slágerben és az említett Lélekzombiban látom talán a legtöbb perspektívát. De legalább ekkora slágerpotenciállal bír fülbemászó refrénjével a sokak által félrehallott Szörnyarcú hold is (amiből volt már Szőrarcú hód, Szörnyarcú hölgy, meg tudom is én :D). Nem túl hosszú szettjük vége felé előkerült az identitásról szóló szám, a Vagyok, aki vagyok, zárásul pedig az elmaradhatatlan Emlékgyilkos. Noa még stagedivingolt is, óriási sikert aratva. Kiváló hangulatot teremtettek, megérte őket beszervezni!

Noa Rock

A finn Lordit 3 éve sajnos ki kellett hagynom, mivel ütközött a Shrinebuilder koncertjével, ami azóta is olybá tűnik, hogy egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt és nem bántam meg, hogy az észak legjelentősebb rockszörnyeit beáldoztam érte. Idén pótolhattam a mulasztást végre Lordi ügyben is. A külsejében a Gwart utánzó, zeneileg viszont inkább a KISS, Bon Jovi, W.A.S.P., Alice Cooper, Twisted Sister nyomdokain menetelő társulat az egyik legfontosabb példaképétől, a KISS-től használta fel intróként a God Of Thundert. Majd jött az aktuális lemez (To Beast Or Not Beast) bevezetőjét, az SCG6: Otus’ Butcher Clinic-et (tavaly elhunyt dobosukra emlékeztek meg ezzel) követően az ősrobbanás és egy más világ várt ránk öt rusnya szörnyemberrel a középpontban. A Barba Negra paraméterei miatt ezúttal szerényebb látványvilággal megtámogatva kaptunk egy Lordi koncit; el kellett hagyniuk a máskor a műsor szerves részét képező látványelemeket. Viszont így legalább meggyőződhettünk arról, mennyire lehet zeneileg is komolyan venni a bizarr shock rock kompániát. Nyitásként egy zúzós, speed metal közeli számmal bombáztak (We’re Not Bad For The Kids), ezt követte a két heavy-s nóta, a Get Heavy és a This Is Heavy Metal. A Barba egyébként nem lett fullosan tele a szörnyek kezdésére sem, simán lehetett mozdulni végig a koncert alatt.

Igazi slágerparádéval kínáltak meg minket, valamennyi eddig megjelent korongjukról szemezgetve. A hangzás itt-ott vacakolt, kásásnak tűnt, de a banda muzsikájának igazi erényei, a vastag kórusok, a menetelős stadionrock tempók ki tudtak ettől függetlenül is domborodni. A frontember Mr. Lordi (aki egyben a csapat jelmeztervezője is) „repedt fazék” hangja sokszor érdekes módon a Sabatonos Joakim Brodént juttatta eszembe, míg külsejét tekintve leginkább egy teljesen eltorzított Rob Zombie klón. A basszer, OX szólója (minden tag kapott lehetőséget egy kis szólózásra) után a Raise Hell In Heaven repített a mennybe vagy pokolba (kinek melyik..), ezután az I’m The Besttel hirdették, hogy ők a legjobbak, majd a To Beast... album egyik húzódala, a Candy For The Cannibal került sorra. Az új dobos, Mana szólójából pedig a Blood Red Sandman c. slágerdal kerekedett ki, a múmiának öltözött gityós, Amen magánszámát követően pedig a The Arockalypse album kissé Whitesnake/Europe ízű hard-rockos ékköve, a They Only Come Out At Night húzott bele az éjszakába. A ráadás előtti utolsó szám, a Devil Is A Loser esetében ugyanakkor nem kerülhetem meg a tényt, miszerint az alapriffje csutkára Enter Sandman nyúlás.

Lordi

Várható volt, hogy legismertebb slágereiket a végére, a ráadásra tartogatják: következhetett a Hard Rock Hallelujah, amellyel megnyerték az Eurovíziós Dalfesztivált (ami valljuk be, nem akármilyen fegyvertény egy rockzenekartól!), végül az új lemezes Sincerely With Love és a szintén nagy sláger Would You Like A Monsterman zárta Finnország legszórakoztatóbb shock rockereinek előadását.

Sajnos nem jöttek ki dedikálni, fotózkodni, pedig egy ilyen különleges imidzsű csapat esetében azért sokan mit nem adnának egy közös képért! Mindegy, az előadás így is perfekt volt, a kisebb hiányosságokat leszámítva élvezhető, szórakoztató performanszt nyomtak le majd’ 2 órában. Lehet szeretni, utálni őket, nyilván példaképeikhez hasonlóan ők sem lesznek a hipster megfejtők kedvenc zenekara sosem, meg nem is a legeredetibbek, de dalokat írni vitathatatlanul tudnak. S ez a lényeg.