Eléggé furcsán érzem most magam, mert talán két éve lehettem utoljára koncerten. Koncertbeszámolót pedig még életemben nem írtam, úgyhogy a defektes embereknek járó elnéző türelmet most megérdemlem szerintem. Az apropót az adta, hogy a Neverheard góré Káger Balázstól rendeltem egy pólót, és egyeztetni próbáltuk a dolgot (minek postázzunk, ha esetleg élőben is összefuthatunk). Mondta, hogy ezen a napon itt lesz a szűk életterem origójában, vagyis a királynék városában. Rendben, akkor pacsi és póló.
De ha már elmentem a tp-re, akkor lehente ez pár lépéssel több is, ahol pont embernyúzó zenét tár elénk három csapat.
Egyből a bejáratnál meglepetés ért, mert általam régen nem látott arc tűnt fel (erről nyilván én tehetek). A ’95-ben alakult, már feloszlott, de időnként még koncertezgető The Buttholes Molnár „Debil” Lacija kérdezgette az embereket, hogy támagatnák-e a zenekarokat. A 2006-os Játék című lemezüket az EDGE adta ki annak idején. A közönség soraiban feltűnt még Gutted Sanyi is, a Metallophilia négyötöde, Szaki a Stonebladeből valamint Dudás Attila a Tales of the Morbid Butchers Fanzine szerzője.

Balázzsal kipakoltuk a disztrós cuccokat, majd érkezett a Purulent Rites. A Niedergang, Limb for a Limb, Kolp, Veér legénységből két éve verbuválódott csapat a közép-, és lassabb tempóban kovácsolt death metalt süvöltött felénk, kellően megalapozva az estét. Közben a Metallophilia Ivánjával beszélgettem, így fél füllel figyeltem csak az eseményeket. Ami nagyon meglepett, hogy Jim Jones mennyire más orgánumot présel át a torkán ahhoz képest, amit a Kolpban művel.
Mivel a Metróban 10 után hangerőcsökkentés javallott (belváros), a kezdés pontosan volt időzítve, ennek ellenére (vagy talán azért, mert a hely törzsközönsége megszokta a dolgot) szép számmal volt látogató.
A Krampüs az új lemezére készül, és örömmel hallottam, hogy némileg hosszabb dalok is tervbe vannak véve. Náluk a problémát a hangzás jelentette egyedül, mivel a cintányérok élesen szétcsapták a gitár nem túl jól belőtt hangját. A basszer pedig a futott még kategóriában foglalt kábé helyet. Amikor viszont hallható volt, meggyőzőnek tűnt, tehát Bicaj tulajdonképpen sikeresen teljesítette a küldetést, miszerint basszer/énekessé vált.
Egyébként Tommy nyolchúros gitáron nyomta, ami a hangzás szempontjából lehetett még mérvadó. Én nagyon nem vagyok a nyolc húros gitároknak híve, mivel az a frekvenciatartomány már belelóg a basszuséba, így időnként egymást fedik el (vagy inkább a gitár a basszust). Magyarul hangerő és EQzás is illett volna arra a gitárra. Elölről (a színpad előtt) egy kicsit jobb volt a helyzet, de ott sem nagyon szóltak Tommy fifikás riffjei. Örültem viszont a szólóknak. Azok azért átjöttek.

A szintén új lemezre készülő Age of Agony rövid beállása után azonban javult az összkép, itt már hallottam a basszert rendesen, néha még túl jól is. Ez megint csak a gitárok rovására ment egy picit. Külön történet, hogy sokat segítene ezen a problémakörön az, amit jó pár éve hajtogatok, de valahogy tabunak számít ez a dolog a death/black/thrash/és mindenféle metalbandáknál… Mégpedig az, hogy lentebb lehet venni a hangerőt. Mondjuk a Metróban ez talán pont nem lehetséges, mivel kicsi a hely, így a dob eleve meghatározza azt (magyarul, ha lentebb vesszük az alapokat, akkor csak a dob fog hallatszódni). Így itt megbocsájtottam. Viszont ez is az egyik oka annak, hogy nem érdekelnek a koncertek. Nagy hangosításnál, ahol lenne mozgástér, ott is gyakori jelenség, hogy a zenéből semmit nem hallani, mivel a káoszhatáron felülre hangosítanak a „hangmérnökök”.
Nem az a jobb metálbanda, amelyik hangosabb…
Az meg nem vígasztal, hogy ismerem a dalokat, így úgyis tudom, hogy ki mit játszik.
Mindegy, a koncert nagyon lendületes, ütős volt, és ami nagyon tetszett, hogy a tagokról lejött, élvezik a dolgot (Kálmánt kivéve talán, ő roppant szigorú volt végig :-D). Azon lepődtem csak meg, hogy a dobos Kovács Balázs időnként alig észrevehetően belassul, amit szerintem túl sokan nem vehettek észre, még bőven belefért abba a kategóriába, ami még jól is esik, mivel jelzi: ember ül a dob mögött. Ezt leszámítva egy rettentő gyilkos és élvezetes koncertet hallhattunk.

Egy másik előnye annak, hogy a Metróban emberi időpontban van kezdés az, hogy az utolsó koncertre nem feleződik / harmadolódik a közönség, illetve, akik ott maradnak, nem szárazra vedelt aggyal szédelegnek. Természetesen nálunk is volt házipálesz, de akarva sem tudtuk volna magunkat ostobára inni az utolsó koncertig. Ha még a hely mérete is akkora lenne, hogy elfér benne egy metálbanda hangereje, biztosan többet járnék koncertekre.