Az estét a tengerentúlról érkezett Starkill nyitotta meg. A mindössze két éve létező, fiatal erőkből álló csoportosulás amolyan skandináv stílusú, itt-ott szimfós és neoklasszikus megoldásokat felvonultató fémzenét nyomat. Hangzást és stílust tekintve a Children Of Bodom és Amon Amarth éppúgy befolyásolhatta a srácok ízlésvilágát, mint a Hypocrisy vagy a Dark Tranquillity. Egyetlen lemezt adtak eddig ki Fires Of Lies címmel, erről válogatták össze szűk félórás repertoárjukat. Bár kicsit fura volt, hogy a Turisas nem egy stílusban passzoló csapatot hozott magával, hanem egy eltérőt, a „csillaggyilkolók” megtették a rendelkezésükre álló időben, amit a haza megkövetelt: ügyes, lelkes, szimpatikus csapat benyomását keltették és szóltak is, mint az ágyú – az A38-ban sosem lehet csalódni, ott minden kiválóan megdörren! Ja és a Starkill maga árulta a merchét tkp., egyből a fellépésük után el is lehetett kapni a chicagói fiatalurakat.

Utoljára a Paganfesten csíptem el a Turisast, s mivel annak már van egy pár éve, ideje volt már, hogy önálló muri keretében is megmutassák, mi fán terem a battle metal. Kár, hogy nem tartottak velük valami sokan hepajkodni, ugyanis szellős félház verődött össze a hajóra. Lehet, hogy már leáldozóban van nálunk a folk metal láz? Netán a buli vasárnapra időzítése tett be, vagy a drága jegyár? Nem tudni, mindenesetre az egy álmos finn városkából, Hämeenlinnából startolt, arcukat és végtagjaikat mindig vörös-feketére bemázoló „brigantikat” ez szemlátomást nem zavarta különösebben. A díszletek (pontosabban a két oldalt elhelyezett Turisas molinók) tökre egy industrial brigád színpadi kellékeire hajaztak. Az éppen tavalyi, szimplán csak Turisas2013 címre hallgató albumát turnéztató, csatametal horda egy klipes nótával, a Ten More Miles-szal (az aktuális korongról) indította a partyt, aki pedig akart, velük tartott. Elől különösen beindultak a népek; ment a táncikálás és pogó ezerrel (egyik havercsaj mesélte, hogy már mindenébe belerúgdostak, ezért kimenekült a darálóból). Ezen nincs is mit csodálkozni, a Turisas csatába hívó, hol faék egyszerűségű, hol összetettebb himnuszai teljesen bulikra termettek!

A Stand Up And Fight lemez egyik kulcsdalával gördült tovább a műsor, a Take The Day!-jel. A frontember, Mathias „Warlord” Nygard a maroknyi, ám annál fanatikusabb rajongósereget valósággal tenyeréből etette. Bár a stúdiófelvételeken billentyűzik is a srác, fellépéseken az Amorphis és Mannhai révén is ismerős Kasper Martenson felel a szintitémákért, aki nem teljes jogú tag, csupán turnéra kíséri el a bandát.

Kicsit visszább ugrottunk az időben, egészen a The Varangian Way korongig, amelyről a To Holmgard And Beyondot szedték elő. A csapat hegedűse, Olli Vänskä amellett, hogy remekül bánik hangszerével, egy kedvesen őrült fazon is egyben; még be is ugrott a közönség közé! A szimfós indítású történelmi ihletésű Rex Regi Rebellisben a kicsit brutálisabb oldalát is megmutathatta a hatosfogat, noha megtörik a közepén egy igen ötletes népzenés betéttel, amúgy meg aki még mindig kételkedne a banda zenei képességeiben és csak egy komolytalan folk metal társulatként könyvelte volna el őket, annak ajánlott pl. ezt a dalt lekagylóznia, még őt is meggyőzné. Bár időközben történt két tagcsere a Turisas háza táján (a ritmusszekció lecserélődött), az új emberek nem vallottak szégyent, bár a dobosnak, Jaakko Jakkunak még lehet szoknia kell az arcfestést, ugyanis épphogy csak be volt mázolva. 

Visszakanyarodtunk egy nóta erejéig a The Varangian Way-hez a Five Hundred And One képében, amely szintén a progosabb oldalt erősíti és  ugyancsak jófajta szimfonikus betétek fogócskáznak benne a lánccsörgető death és speed metal közeli megoldásokkal. A Battle Metal címadójára meg végképp elszabadult a pokol; még a hajó is beleremegett, akkora csűrdöngölés folyt már ekkorra! Utoljára a Billy Talent koncerten tapasztaltam remegést, mondjuk az egy telt házas buli volt, amit mindenki végigugrált. Itt meg mindössze pár ember döngölte meg a hajópadlót úgy, hogy aki tengeri betegségben szenved, az bizony kidobta volna a taccsot. 😀

Az új lemez egy másik slágerét (We Ride Together) és Miklagard Overture-t követően jöhetett a ráadás, ami naná, hogy a Stand Up And Fight és a Boney M örökbecsű Rasputin című slágerének fémesített verziója. Már többen bizonyára nagyon várták, hogy mikor kerülnek ezek elő; természetesen maga az együttes is tisztában van vele, hogy ezek eljátszása nélkül nem vonulhatnak le a deszkákról. A siker nem is maradt el.

A hangzásba különösebben náluk sem lehetett belekötni, szépen arányosan szólt minden. Az énekes Warlord nem győzte dícsérni a magyar közönséget; elsorolta az utóbbi turnéállomásokat, ecsetelte kicsit az ott szerzett benyomásokat, majd valami ilyesmit szólt, hogy felejtsük el a londoni, berlini, meg tudom is én, melyik közönséget, egyszerűen mi vagyunk a best, mi csináljuk a legjobb hangulatot, blabla…

Koncert után még egy kisebb rajongócsoport ott ragadt megvárni a tagokat. Noha az A38 koncerttermét hamar bezárták, ez nem akadályozhatott meg minket, kitartó fanokat abban, hogy dekkoljunk a zenekarral való közös fotózkodás, smúzolás miatt. 🙂 A turnébusz környékén sikerült is becserkészni őket, igaz már a vörös-fekete testfestésük nélkül (megjegyzem, elég sokáig tartott azt levakarni magukról). Meg is állapítottam, milyen más így szembesülni velük (a Paganfesten még rajtuk volt a festék, amikor fotózkodtam némelyik taggal). Nagyon kedvesek amúgy mind; egyszerű, szeretetre méltó figurák. Mathiasszal még dumáltunk is kicsit a busznál, ő jött ki elsőként a backstage-ből. Az északiak látszik, hogy azok a fajta emberek, akiket még az ottani jólét sem tudott meghülyíteni, ellenben a magyarokat tönkreteszi teljesen emberileg is a saját nyomoruk, ami jól tudjuk, minek köszönhető. De ez a témakör már más lapra tartozik, itt nem politizálunk! Úgyhogy maradjunk csak annyiban, hogy ez a koncert kiváló indítása volt a tavasznak.