A laza vasárnap estét az Alone In The Moon nyitotta meg. Ez volt velük a második találkozásom  – nem olyan rég a Filterben már elcsíptem az új dobossal nyomuló fiatal triót. A Várhidi Adrián – Menyhárth Balázs – Simon Zoltán felállásban tevékenykedő zenekar amolyan nyilvános tesztnek szánja jelenlegi fellépéseit, ugyanis a várhatóan nyár végén, vagy ősszel megjelenő debütlemezig nem akarják nagyon túlzásba vinni a koncertezést. Ehhez képest elég magas fokozatra kapcsoltak, mivel most hétvégén is várható jelenésük, méghozzá a Gozsdu Manóban. Nem voltunk valami sokan a Zúzdában, a vasárnapi időpont nem volt éppen a legszerencsésebb, plusz egyik fellépő zenekar sem annyira bejáratott név még, hogy egy komolyabb számú közönséget bevonzzon.

Az Alone In The Moon zenéjében tkp. minden ott figyel, ami a 90-es évek rockjában szerethető. Megvan bennük a tökösség, ugyanakkor a komor, borongós, melankolikus hangulatok teremtése sem okoz nekik problémát. Meglehetősen vegyes képet mutatnak zeneileg: a Zeitgeist Pop című EP-jük alapján egy alapvetően grunge-os irányultságú riff- és dallamgazdag metalos csapat képe rajzolódik ki, amelyől – ha már zenekarnevekben kell gondolkodnom – a Flop és a Wackor egyaránt eszembe jut, ám a koncertjük első felét az azóta született füstölős, stoneres témák uralták, amelyekben érezhető a Kyuss befolyása (ezt nem is tagadják), majd egyre többfelé kalandoztak, volt itt a  King’s X/Alice In Chains vérvonalra helyezhető Age Of Woman lendületétől a European sötét elvont, kiakadt hangvételéig egész sok minden. Nagyjából a grunge, alternatív metal, stoner rock az a három stílus, amellyel a leginkább be lehet lőni az Alone In The Moon muzsikáját. A fellépés csúcspontja kétségtelenül az volt, amikor Adrián nekem küldte a riffelős-ugrálós Digital Holocaust c. számot, ami nagy favoritom tőlük és az egyik legmetalosabb tétel az AITM repertoárban. Az imént említett Europeannel zárták rövidke műsorukat, amit ők maguk emós szerzeménynek tituláltak, szerintem meg szimplán igényes alternatív rock, amiben némi Smashing Pumpkins beütést is felfedezni vélek.

Remélhetőleg hamarosan egy nagyobb tábort is maguk mellé tudnak majd állítani ezzel a muzsikával, megérdemelnék!

A másodikként színpadra lépő Darwin nekem már sok volt. Valahogy az volt az érzésem, mintha ezek a srácok még nem teljesen tudnák, mit akarnak, a felállás is olyan érzést keltett, mintha találomra összeválogattak volna négy-öt (?) fiatalembert: az énekest pl. inkább egy hardcore bandában tudnám azzal a vad külsejével elképzelni, a billentyűst mintha a jazzkonziról szedték volna össze és így tovább. Arról nem beszélve, hogy abszolút nem passzoltak ebbe az alapvetően stoneres felhozatalba, továbbá nem éreztem azt a tökösséget, magával ragadó feelinget, amire az Alone In The Moon esetében nem lehet panasz, bármennyire is még friss zenekar ők. A Darwin amolyan tinglitangli alter/pop/funky/indie/rock kotyvalékkal próbálta ébren tartani a csekély létszámban megjelent közönség figyelmét, ami simán mehetne akár az MR-2-n is főműsoridőben, ám engem még az egyik asztalnál egymagában ülő ismeretlen csajszi látványa is jobban izgatott, mint hogy a produkciójukat élvezzem. Előadtak viszont egy élettel telibb rockos lüktetésű dalt a műsoruk közepe táján, amely kellemes Pearl James emlékeket idézett számomra. Itt az a gondolat kergetett, hogy bárcsak ezen a vonalon haladnának, jobban lelkesednék akkor valószínűleg. Sokszor olyan érzés kerített hatalmába, mintha a Red Hot Chili és az Arctic Monkeys kikukázott, sápatagabb ötleteit csipegették volna össze a fiúk, majd hozzáadagolnának pluszba némi Jamiroquai beütést (Menyhárth Balázs haverom még cifrább hasonlatokkal jött: Edda és Venus (!) – én speciel egyiket sem éreztem). Alapjáraton nem volna ez egy szar elegy, lévén hogy a felsorolt együtteseket mind szeretem, tisztelem, elismerem, de a Darwinra még rengeteg lépcsőfok vár, hogy akár csak megközelítse ezen bandák zsenijét, képességességét.

A Romániából érkezett Roadkill Sodáról összességében azt tudom elmondani, hogy kiválóan indítottak, majd a vége felé alábbhagyott a lendület. Rájuk igencsak kíváncsi voltam, miután belefüleltem Youtube-on a zenéjükbe. A csapat mind fazonilag, mind tudást tekintve rendben van, ám összességében nem sokat tesznek hozzá a stoner rock megismert kliséihez, ilyen és ehhez hasonló együttes milliószámra szaladgál világszerte. A nyitány ugyanakkor valami bődületes volt; azzal tényleg hegyeket lehetne odébb varázsolni! A Kyuss révén a köztudatba beépült sivatagba hugyozós feeling rájuk is maximálisan áll, nekem beugrott a Stoned Jesus is (az ukránok mondjuk jobb nótákat produkálnak), emellett nincs hiány náluk sem asztalra borulós pszichedéliából és itt-ott Anselmo-t idéző karcos énekből. Eddigi két lemezük (a 2011-es A Fucked Up Trip Gone Bad és a legfrissebb, a tavalyi Over Sun) anyagából egy alig több, mint 40 perces blokkot nyomtak. Sajnos az ő műsorukra még jobban megfogyatkozott a közönség (ha jól számoltam, alig heten, vagy nyolcan néztük őket!), ami azért sajnálatos, mert ezek a román csókák egyáltalán nem tehetségtelenek, a fentebb leírt kritikai észrevételem ellenére sem! A végére ahogy írtam, már felettébb belassultak, elszálltak a fiúk, jó stoner módjára; mindent beborított a pszichedelikus ködfátyol. Kár, hogy mindennek már csak nagyon kevesen lehettek tanúja. Azért remélhetőleg jönnek majd még errefelé, ha már itt székelnek a szomszédban  – lényegesen kedvezőbb körülmények közé. Nem értem azt sem, hogy a Zúzda miért nem megy jobban, miért kerülik el ennyire a népek, annyira azért nem gyász hely szerintem. Mindegy, azért az Alone In The Moon miatt és amiatt is hogy megismerhettem egy nem is rossz román bandát, mindenképp megérte ezt a vasárnap estét szórakozással agyonütni.