A Prodigy-nál valószínűleg egy zenekar szeret jobban kis hazánkba járni évről évre, ez pedig a Sonata Arctica (na jó, még a Sabaton és Korpiklaani is nyugodtan versenyezhetne e tekintetben Keith Flintékkel). A finn dallammetalosok ráadásul idén vadiúj lemezzel jöttek ki Pariah’s Child címmel, ami szintúgy remek apropót szolgáltatott északi hőseinknek arra, hogy újból hazánkba tévedjenek egy fellépés erejéig. Kitérnék egyben arra is, hogy a Winterbornból is ismerős Pasi Kauppinen személyében új bőgőssel érkezett a zenekar, aki a megfásult, lelkesedését, motivációját vesztett Marko Paasikoski helyére jött és láthatóan frankón beilleszkedett. A Pariah’s Child amolyan „vissza a gyökerekhez” anyag lett; olyannyira hogy visszatért a régi logó és a tempó is gyorsult. Az Unia és Days Of Grays lemezek sötétebb hangulatú, progosabb megközelítése, valamint a 2012-es Stones Grow Her Name musicales csalamádé jellege után úgy gondolták, elég az útkeresésből, a kísérletezésből, visszahozták a korai speedesebb témákat Tony Kakko és társai.

Hogy kétségtelenül jó döntést hoztak, azt a rajongótábor meg is hálálta, ugyanis majdhogynem fullház előtt léphetett színpadra a Sonata. A kezdésre már gyakorlatilag egy tűt nem lehetett volna leejteni, legalábbis az első sorokban, ill. középtájt, mert hátul azért még volt hely bőven – de hát ki az, aki hátulról néz egy koncertet fan létére? 😀 Bizonyára az is közrejátszhatott, hogy mivel április utolsó napjára esett a koncert, így sokaknak nem kellett dolgozniuk másnap. Sajnos a bemelegítést végző Trick Or Treat nevű support zenekart saját hülyeségemből adódóan úgy lekéstem, mint a huzat, így aki a ‘Forgács olvasók közül esetleg ott volt a koncertjükön, az nyugodtan írja meg kommentben, hogy milyen volt!

A Club 202-ben többnyire pontosan betartják a kezdéseket, erre most sem lehetett panasz, ugyanis 21h-kor máris a deszkákon termett a melodikus heavy/power metal finn élcsapata és az új album felvezető nótájával, a Wolves Die Younggal kezdtek (egy látnok veszhetett el bennük, ugyanis pont azt a számot postoltam ki a Facebookos rádiómon, a ChinoFM-en aznap a koncert ajánlójaként :D). Bizonyítékként, hogy azért annyira nem elégedetlenek a 2 évvel ezelőtti megosztó albumukkal Kakko-ék, máris kaptunk egy Losing My Insanity-t róla. Majd a földjükre kalauzoltak a My Landdel (egy egészen korai zsenge a bemutatkozó Ecliptica lemezről). A hangzás eleinte tompának tűnt, de idővel helyre billentek az arányok. Az időutazás 2009-be folytatódott, a sötétben (In The Dark). A Sonata Arctica egyik nagy erénye, ahogy az európai (jellemzően északi) és az amerikai AOR-es dallamvilágot össze tudják több szerzeményükben is házasítani, ettől lesznek kicsit másabbak, mi több, olyan pátosszal tudják mindezt megtölteni, amelynek köszönhetően tkp. korra-nemre való tekintet nélkül bárki meghallgathatja, még a kereskedelmi rádiók is játszhatnák akár, ha lenne valami fogalmuk a fémzenéről és még a szülők sem b..tatnák a gyereket, csak mert metalt szeret. E tekintetben rokonságot mutatnak a dán Royal Hunttal is, amely banda nem is tagadják, hogy hatással volt rájuk. A Sonata pályafutása egyébként abszolút nem úgy indult, ahogy metal zenekarok története általában kezdődni szokott, ugyanis az alapító tagoknak jó ideig közük nem volt a metalhoz; a csapat elődjének számító Tricky Beans-szel még egész más műfajban próbálkoztak, többek közt Spin Doctors feldolgozásokkal. A honfitárs Stratovarius nagy áttörést hozó Visions albuma volt a sorsfordító számukra, ennek hatására fémesedtek be zeneileg. Debütáló albumuk, az Ecliptica nyomán egyből el is könyvelték egyesek Strato kistesónak a Sonatát, ám Tony Kakko-ék hamar lerázták magukról eme skatulyát és saját jogukon is sikeresek tudtak lenni; többé nem úgy emlegetik őket, mint egy bandát, amelyik a Stratovarius farvizén evezett fel.

Na de vissza a koncerthez! Az addigi jobbára középtempós témákat követően végre megkínáltak minket egy speed metal dallal, a Victoria’s Secret képében. Ez az egyik csúcspontját jelentette a bulinak. A billentyűs Henrik Klingenberg szinte végig egy olyasfajta nyakba akasztható szintivel abszolválta a fellépést, amilyen a 80-as években volt divat, pl. az olyan hazai rockbandáknál, mint a Lord vagy az Edda. A háború értelmetlenségére hívták fel a figyelmet a What Did You Do In The War, Dad?-del, majd jött a Full Moon c. sláger, amely állítólag nálunk hangzott el hétszázadjára a turné során! Egész sokat játszottak a Pariah’s Child albumról, a Full Moon után ugyanis zsinórban két dal is elhangzott róla egymás után, a Love című klipes nóta és az X Marks The Spot. Találtunk fehér gyöngyöket is a fekete óceánokban (White Pearls, Black Oceans), ezáltal újból a komorabb hangvételé lett a főszerep. A Stones albumról még egy opus előkerült az este folyamán, ez volt az I Have Right. Mert joguk van hozzá, hogy előszedjék. 🙂 A nagy számban összesereglett rajongók lelkesedését még a beszorult meleg levegő miatt végig uralkodó szaunafeeling sem tudta igazán megzavarni (a finnek biztos élvezték, hehe!).

A korai időkből való Replicát egy emberként énekelte a közönség, mondhatni ez jelentette a másik csúcspontot. Jócskán felpörgették a hangulatot a speedes tempójú Wolf And Ravennel is; az egyik legkeményebb dal ez volt a buli folyamán, továbbá itt szimfonikus, neoklasszikus virgázásnak is jutott tér. A kb. 100 perces koncert ráadásának első számaként elővett Blooddal még a Rhapsody-t is megidézték kicsit, majd a San Sebastiannal és a Don’t Say A Worddel (meg annak vodkás levezetőjével) végképp búcsút vettek a publikumtól. Ez utóbbi szám amúgy is igazi leköszönő dal véleményem szerint – de még milyen! Bár hiányoltam a setlistből pl. a Misplacedet és a Tallulah-t, de ez a koncert így is teljes volt. Nálunk érdekes módon az új lemezes Cloud Factory is kimaradt a szórásból, pedig a szomszédos turnéállomásokon beapplikálták a setlistbe.

Vártunk pár órát a koncert után, abban reménykedve, hogy a tagokat elkapjuk közös fotóra, úgy éjféltájt ki is jöttek apránként és mindegyik tagot sikerült is elcsípni! Nagyon kedvesek és közvetlenek, készséggel álltak a megmaradt, kitartó fanok rendelkezésére, láthatóan nem szállt el az agyuk a sikertől. Tony Kakko a valóságban is épp olyan szórakoztató, humoros és egyben szerethető figura, mint ahogy a színpadról és az interjúk alapján sugárzik róla. Bárcsak minden nagyobb nevű zenekar ilyen lenne emberileg!