Bizonyára az iskolai tanulmányokra való tekintettel mindenkinek ismerős az „amfiteátrum” szó. Viszont az ember nem emlékezhet mindenre, igaz? Ne nyugtalankodjunk, elővettem egy lexikont és kikerestem a lényeget: görögül színházat jelent, kör vagy ovális alakú és rendezvények lebonyolítására szolgáló helyszínként funkcionált az ókorban. Abban az időben inkább a gladiátorviadalok számítottak a legszórakoztatóbb eseménynek, nem pedig a metal koncertek, de ennyi épp elég az irodalomból. A kassai Amfiteátrum is hasonló alakkal rendelkezik, ugyan olyan lépcsőzetes a kialakítása, és rengeteg ember befogadására alkalmas. A lépcsőket azért a modern kor embere néhány fröccsöntött műanyag székkel felturbózta, hogy ne a földre kelljen ülni.
A kapuk négy óra magasságában nyíltak, és nem sokkal később már a Meredith zenekar állt a színpadon, hogy az addig összegyűlt kétszáz főt egy kis melodikus metalcore-al szórakoztassák egy bő fél órán át. Amit sikerült megtudnom róluk, az annyi, hogy 2010 nyarán alakultak, 2012 szeptemberében pedig megnyerték a Rock Me Fest-et. Nem igazán jellemző rám ez a fajta zenei stílus, viszont a zenekar mindent megtett azért, hogy a jelenlevők jól érezzék magukat.
A soron következő a Príjemná Spoločnosť volt, de előtte, az átszerelés alatt három embernek lehetősége nyílt szívószállal fél liter sört meginni, majd krumplival beletalálni egy műanyag vödörbe, amiből szerintem nem sokkal korábban ették ki a savanyúságot… Az imént említett második fellépő nálam csak annyit ért el, hogy még jobban várjam azt a két zenekart, aki miatt valójában autóba ültem.
A színpadot harmadikként elfoglaló Ravenclaw zenéjét viszont kifejezetten szimpatikusnak találtam, sőt a színes műanyag székek között sétáló lányoktól be is szereztem a Today névre keresztelt, egyetlen euróért vesztegetett single egy példányát. A zenekar amúgy 2002-ben alakult, és azóta jó néhány koncerten túl is vannak. Felléptek rengetek legenda előtt, mint például a Gamma Ray, a Lordi vagy a Primal Fear. Két lemezük jelent meg eddig; az After Tomorrow (2007) és a Welcome to the Ravenland (2009). Ahogy láttam az egybegyűlteket elég jól megmozgatták, már nem nagyon voltak ücsörgő emberek. Bár nem tudom, hogy az énekes, Matej Valiska vagy a basszusgitáron játszó, extrém hajszínű Antónia Valisková miatt.
Az időjárás nem volt kegyes a szabadtéri rendezvényhez, a koncert vége előtt illetve az átszerelés alatt már előkerültek az esernyők és esőkabátok is. A felvezetőt végül fél hét után valamivel pódiumra lépő Tristana zárta, akiknek a koncertjét csak két szám erejéig figyelhettem, mert a szervezőknek (Jano Poliak) és a Metal Forever Fesztivált szervező Vale Of Tears bőgős Oli közreműködésének hála, sikerült egy rövid beszélgetést folytatnom Lauri Porraval még a koncertjük előtt.
A Freedom Call Beyond című albuma február végén látott napvilágot, amit azóta rongyosra hallgattam a kassai fellépésükre való „készülés” közben, így nem ért váratlanul, hogy a Union of the Strong című dalukkal nyitottak, amivel ugrálásra buzdították az akkorra már kellőképpen vizes ezer főre duzzadt közönséget. Az előbb említett dalon kívül még hallgattunk továbbiakat is a Beyond-ról, illetve volt néhány régi „ismerős” is, mint a Hero Nation és a The Quest. Ahogy azt már Christől megszokhattuk most is viccesre vette a figurát, jöttek az elmaradhatatlan, ám kissé ízes poénok. Tisztán látszott az egész bandán az a jókedvűség, amit minden albumukban megtalálhatunk, és az, hogy még az eső sem szab gátat annak, hogy megmozgassák az egybegyűlteket. Különösen örültem a Farewell daluknak, ami szerintük a legvidámabb mindközül. Természetesen nem maradhatott ki az elhangzott dalok közül egy kis közös ugrálás a Tears of Babylon-ra, valamint a Power and Glory sem, ami ugyanúgy zajlott, mint a legutóbbi budapesti koncertjük alkalmával: a Happy Metal kvartettből mindenki kapott egy kis szerepet, hogy az amúgy is fülbemászó szöveget még jobban megjegyezzük, ha rájuk nézünk.
Ráadásként a koncertet az elmaradhatatlan Warriors és Land of the Light kettőssel zárták. Előbbit kicsit elnyújtották, egy kis közönségénekeltetéssel. Összességében nagyon jó hangulatot alapoztak meg az est utolsó fellépőjének, a Stratovariusnak.
A tavalyi Nemesis albumukat világkörüli turnéra vivő finnek legújabb kiadványa a Nemesis Days a hónap elején jött ki az If the Story is Over klipjével együtt. A kiírt időponthoz képest legalább húsz perc csúszással csaptak a húrok közé. A hosszúra nyúlt intro végén „fénysebességgel” léptek színpadra. Volt is őrjöngés a nézőtéren! Szinte egy emberként üvöltötték a refrént.
Játszottak régebbi és újabb dalokat egyaránt. A legtöbbet persze a Nemesis-ről hallhattuk. Timo Kotipelto hangjában nem találtam semmi kivetnivalót, nem zsonglőrködött annyit a mikrofonnal, mint Budapesten tavaly márciusban, néha-néha megtapsolta a közönséget, sőt még pacsizott is a szerencsésebbekkel. Rolf Pilve, a dobok mögött nagyon odatette magát. Egyre jobban hozza a Jörg Michael által felállított szintet. Lauri és Matias Kupiainen nem nagyon mozdult el a helyéről, inkább maradtak a színpad fedett részén – bizonyára hangszereiket féltették az esőtől. A besszeros még csak-csak megejtett egy-egy mosolyt a közönségnek, viszont Matias szinte le sem vette a szemét hangszeréről.
A hangulat számomra az Eagleheart-nál érte el a tetőfokát, amit a Coming Home azonnal le is lőtt. A ráadás előtt a Black Diamond és Jens Johansson – aki a világítós gumikacsákkal díszített billentyűi mellől szintén nem mozdult – egy percnél nem hosszabb szintetizátorjátéka volt a menü. Lehet, hogy bennem van a hiba, de ezt a dalt kicsit lassabbnak éreztem a megszokotthoz képest. Levezetésként pedig a monumentális Destiny, Forever és az elmaradhatatlan Hunting High and Low triót választották. Nekem úgy tűnt, hogy az egész zenekar – leszámítva Laurit – kissé belefásult a szereplésbe. A végére hagyott Hunting High sem hozta azt a hangulatot és tempót, amit a CD-t hallgatva érzek. Lehet, hogy az eső miatt, lehet, hogy az utazás fárasztotta így ki őket, de a Freedom Call után a Stratovarius valahogy nem tudta hozni azt, amit vártam volna tőlük. Remélem, hogy ez csak egyszeri alkalom volt, és bízom abban, hogy a következő alkalommal odateszik magukat.
Szeretnék köszönetet mondani a szervezőknek és a fellépőknek, hogy az időjárás ellenére is megérte Kassára kiutazni egy kis power metal buliért.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.