Történtek jócskán személyi változások a Halálcsillagok háza táján, ugyanis időközben három alapítótag is elhagyta a fedélzetet, név szerint Erik Halvorsen (művésznevén Beast X Electric) gitáros, Bone W Machine dobos (polgári nevén Ole Öhman) és Eric „Cat Casino” Bäckman ritmusgityós. Az eredetileg Swordmaster, Ophthalamia és Dissection tagokból verbuválódott Deathstars így kvartetté fogyatkozott és egy még meglehetősen ifjonc új dobossal, Oscar „Vice” Leanderrel megerősödve érkeztek el hozzánk.

A két előzenekar közül a Krellről lemaradtam (mondjuk őket láttam a The Birthday Massacre előtt; gondolom itt sem nyújtottak nagyon mást), a svéd The Dead And Livingre viszont még pont odaértem. Már ekkor egész sokan gyűltek a főattrakció miatt. Az Élő és Halott egészen extravagáns, pofás elegyet tolt az arcunkba; zenei skálájuk a HIM féle love metal ömlengéstől a Turisas szerű harci indulókon át a Finntroll humpa metaljáig terjed. Meglehetősen változatos tehát az a szegmens, amelyen a fiúk lavíroznak, mindamellett egész szimpatikus fiatalemberek. A közönség láthatóan a gyorsabb, tukatukás, „sörmetalos” témáikat vette le jobban. Otthon nem biztos, hogy széjjelhallgatnám, de élőben van benne egy feeling, ami el tud kapni.

Egyből új albumos számmal robbantak a deszkákra a cybergoth nagymesterei, a Temple Of The Insects-szel. A hangzás itt még tompának, erőtlennek tűnt, de szerencsére hamar a jól megszokott A38-as minőségre állították be a cájgot. Így második számként már erőtől jócskán duzzadva düböröghetett a Metal! A Synthetic Generation c. 2002-es debütkorong sejtelmes címadóját egy újabb Perfect Cult albumos nóta, a Ghost Reviver követte. Ennek a számnak minden esélye megvan szerintem, hogy új Halálcsillagok indulóvá nője ki magát. Nagy változásokat egyébként nem hozott az új lemez sem, maradt a jól bejáratott Deathstars stílus, bár mondjuk nem is igazán tudom, hová lehetne még tovább fejleszteni ezt az egyszerűnek tűnő, ámde valójában rétegzett muzsikát. A Deathstarsnak megvan a kialakult irányvonala, amitől egy dekát sem rugaszkodnak el – ha teszem azt, átmennének djentbe, azt a rajongók ugyanúgy személyes sértésnek vennék, mint azt, ha pl. a Motörhead kiadna egy country lemezt. 😀

Nem bíztak semmit a véletlenre, igazi Deathstars slágerparádéval készültek, pár új dallal megspékelve, továbbá ahogy az várható volt, rengeteg fiatal leányzó akadt a közönség soraiban. Elől meglehetősen durva darálás folyt (pedig ez nem egy punk/HC buli volt), nem is merészkedtem a középtájnál előrébb, valahogy most nem volt hangulatom a pogózáshoz (pláne miután az Entombed A.D./Grave bulin kis híján beb..ták az orromat).

A Marilyn Mansonosra maszkírozott (és a rendőrsapi is hozzánőtt mára) énekes, Whiplasher Bernadotte hangja engem többször a Clawfingeres Zak Tellre emlékeztet, az EBM-es részeknél pedig inkább Bill Leeb (Front Line Assembly) ugrik be róla. Ezen a jellegzetes hangon fröcsögi évek óta hol horrortematikájú, hol társadalomkritikusan megmondós, hol pedig mizantrópiától hemzsegő szövegeit. A vokalizálásban sokszor segítségére sietett a Skinny Disco művésznevű rasztás basszeros, ő a blackes, Dani Filthet (Cradle Of Filth) idéző rikácsokért felel. A gityósról, Nightmare Industriesről tudni érdemes, hogy a néhai, öngyilkosságot elkövetett Dissection frontember, Jon Nödtveidt tesója – a harmadik DS albumon, a Night Electric Nighton szerepel is egy dal, amit Jon emlékének szenteltek. Az új dobos, Vice (aki még nálam is jóval fiatalabb, nemhogy a zenekar alapítótagjainál, ám a korkülönbség nem számít a zenében sem, ha megvan a közös hullámhossz) remekül helyt állt; hiba nélkül adagolta a sarkos ritmusokat. Itt jegyezném meg, hogy a sötét hangulatú szintiszőnyegek – amelyek a Deathstars hangzás szerves részét képezik kezdettől fogva – mind gépről mentek, a csapat ugyanis nem alkalmaz külön billentyűst, ők a hagyományos rockfelállás (ének-gitár-basszus-dob összetétel) hívei.

Mintegy 17 darab nóta fért a repertoárjukba, ebből három a ráadásszám volt (Play God, Cyanide és a legvégén a Blitzkrieggel sújtottak le). Nem okoztak csalódást, hozták amit elvártam. Bár az A38 ismét csak korán bezárt, azért még egész sok fan ott maradt megvárni a zenészeket (ellentétben a vasárnapi OFF!-fal, ami után én vártam meg egyedül a busznál a bandát). A fiatalok szemlátomást nem unatkoztak, remekül elvoltak. A legközvetlenebb tagnak kétségtelenül Skinny bizonyult, aki már a hajóterasz bárjánál is üldögélt és iszogatott. Társai csak hajnalban szivárogtak ki a backstage-ből, őket már nem volt türelmem megvárni (másnap meló várt). Miközben ott panamáztak a hajó művészbejárójának környékén, a teraszon, időnként odakurjongattak, meg pár kósza integetést kaptunk tőlük. Én azért jobban díjaztam volna, ha ki is merészkednek onnét. Mindegy, azért így is kellemes időtöltést jelentett a bulijuk.