Mivel pont aznapra jutott még egy Dying Fetus/Goatwhore/Malevolence/Fallujah kombó is a Yukban, így nagy volt a dilemma. Végül a magam „mindenholottlévő” módján csak sikerrel vettem az akadályokat és eljutottam mindkettőre. 🙂 A Dying Fetust mondjuk már nem vártam meg (engem legfőképp a Goatwhore mozgatott amúgy is), ami tudom, hogy nem valami true magatartás, de hát ők szinte már hazajárnak ide, Seether koncert pedig még nem volt itt soha, úgyhogy az nekem kötelező volt. Ám hiába passzoltam a Fetust, a Seether elejét sajnos sikerült így is lecsúszni. Elég nagyok voltak az átfedések a két bulit illetően, ráadásul pontos kezdéseket nem tudtam a düreres buli kapcsán, úgyhogy csak a jószerencsében bízhattam, hogy tutira átérjek. Az előzenekarról, az Oroszországból érkezett Pranáról emiatt az ütközés miatt nem tudok írni (haver szerint jó kis punkos Nirvana copy egy női énekessel az élén). A dél-afrikai srácokról is csak annyit tudok a műsoruk eleje kapcsán beszámolni, hogy a Gasoline/Needles/Rise Above This triumvirátussal indítottak.

1999 óta létezik a nem éppen rock fellegvárnak számító Dél-Afrikában alakult együttes. Zenéjük alapján ugyanakkor meg nem mondaná senki, hogy honnan származnak. A fiúk ugyanis egy alapvetően „amerikás” stílust választottak, nevezetesen a post-grunge-ot. Mivel a 90-es évek végén formálódtak, még pont elkapták az irányzatot, ami az olyan bandáknak köszönhetően, mint a Creed, vagy a Staind, másodvirágzását élte akkortájt (az első virágzásért olyan együttesek feleltek, mint az ausztrál Silverchair és a brit Bush). Dél-afrikai létükre nagy fegyvertényként könyvelhetik el, hogy az USA-ban és Európában egyaránt rájuk haraptak, olyannyira hogy ötödik Holding Onto Strings Better Left To Frey címet viselő 2011-es korongjuk meg sem állt a Billboard lista második helyéig és a legújabb, az Isolate And Medicate is szépen teljesített, mert egészen a negyedik helyig menetelt. A Seether frontembere, Shaun Morgan pedig még a celebségbe is belekóstolhatott annak köszönhetően, hogy Amy Lee-vel, az Evanescence frontasszonyával volt viszonya három évig. A Broken című Seether számban vendégszerepelt is Amy Lee. Bár a külső szemlélő azt hihetné, Morgan mázlista és megfogta az Isten lábát ezzel a nővel, mégsem volt nevezhető felhőtlennek a kapcsolatuk (a Seether énekes azóta rosszul is van, ha az exéről kérdezgetik). A problémák akkor tetőztek, amikor Shaun rehabra került, ráadásul tesója, Eugene öngyilkosságot követett el. A Breakdown című nóta Amy és Shaun kapcsolatának a fájdalmas véget érését dolgozza fel, míg Eugene emlékének a Rise Above This és Pass Slowly című számokat szenteli a frontember.

Az Isolate… albumról is kerültek elő jócskán szerzemények (See You At The Bottom, My Disaster, Words As Weapons), ami érthető, hiszen ezt népszerűsítik. Viszont nem értem hogy maradhatott ki róla nagy kedvencem, a klipesített Same Damn Life. It’s A Shame – hogy a szövegéből idézzek. Azt viszont mindeképp jó pontként jegyzem fel, hogy mindegyik eddigi lemezről válogattak be dalokat, egyikről sem feledkeztek el, még az egészen korai két Disclaimer albumról sem. A Brokent követően még egy dobszólóra is vetemedett John Humphrey, aki 2003 óta erősíti megbízhatóan a Seether sorait (a szólózgatás később még a Fake Itben folytatódott, igaz a gitárosok részéről). Bár a Seether már több dobost elfogyasztott, Humphrey húzós alapjai nélkül nem működhetne ez a groove-gazdag muzsika. A jelen felállás legújabb tagjának Bryan Wickmann gitáros számít, bár a rasztás zenész inkább csak a turnén vesz részt a csapatban.

Pörgött szinte megállás nélkül a műsor és hangzás terén is jó napot fogtak ki Morganék, mivel az Alter Bridge bulihoz foghatóan kellőképpen dögös és vastag volt a megszólalás. Így a Seether muzsikájában lakozó metalpotenciál még jobban ki tudott domborodni. Aki ezek után még mindig lanyha gimnáziumi rocknak tartja a bandát, annak bizony el kellett hallgatnia, mert bitang erőteljesen zúzott az egész műsor. Jobban is adogatta nekem ez a koncert a Nickelback Sportarénás jelenésénél, amelyről szintén írtam itt a Fémforgács hasábjain. Talán a családiasabb jelleg is mondatja ezt velem; inkább underground beállítottságú arcként jobban lelkesedek a kisebb kaliberű klubbulikért, mint a többezres tömegű csarnokos koncertekért. Meg en bloc a Seether megveri nálam lényegében az összes amcsi post-grunge próbálkozást a Creedtől a Puddle Of Muddig, jóllehet ezeket is kedvelem. Egy Nickelbackkel ellentétben a Seethernek ugyan még nem alakult ki akkora tábora Magyarországon, de a Dürer nagytermet kb. a keverőig megtöltő publikum együtt rezdült a bandával, áradt a szeretet. Látszott, hogy aki odament, az valóban azért ment, mert imádja a zenekart.

Shaun Morgan (Seether) és én

A Nirvana elég nagy hatással lehetett a bandára, elő is vették Cobainéktől a Heart-Shaped Boxot. Erre nem is bírtam megállni, hogy ne utánozzam Kurt a videoklipből jól ismert arcbamászóan bedőlős mozdulatait. 🙂 A Country Songra akár még a Lynyrd Skynyrd is büszke lenne, ha hallanák. A Nirvana feldolgozást követően még hátravolt két ráadásszám a kőkemény Fuck It és a Silverchair Freakjének riffjét katonásan nyúló Remedy képében. Én pedig ismét élményekkel lettem gazdagabb, már csak azért is, mert úgy sacc/kb. másfél óra várakozás után sikerült a zenekarral találkozni! Nem mertek volna sokan fogadást kötni rá, hogy kijönnek, lévén hogy nyugaton hatalmas sztárok, de megtörtént a csoda! A Dürer lenti, táncteremnek kialakított elkülönített bárrészében bárki elcsíphette a Seether tagokat, fotózkodhatott, aláírathatott velük. Egyedül a dobost, John Humphrey-t nem láttuk sehol, úgy tűnik, ő a banda legzárkózottabb tagja. De legalább az együttes alapítója, főkolomposa, Shaun Morgan megvan! Haverral ezt már tutira életünk végéig emlegetni fogjuk menőzésképpen. 🙂