Lehet fikázni a szóban forgó főszereplő együtteseket, hogy minek járnak ide annyit, hogy már uncsik, meg minden. Viszont amilyen jó hangulatúnak ígérkezett a Hammer Concerts télváró folk-metal csomagja, már csak a társaság okán is, úgy azt mondom utólag is, hogy kár lett volna kihagyni. Velem tartott a bulira a két fiatal lányka, akiket megemlítettem a Dread Sovereignes konci kapcsán, valamint SzekelyG is. Ő már a banzájt nyitó Kylfingarra odaért, én meg arról full lemaradtam, mivel dolgoztam aznap sokáig, úgyhogy az első bandáról SzekelyG tudna inkább nyilatkozni. Szerinte jók voltak.

Jómagam a Niburtánál kapcsolódtam be a buliba. Rövidke, de tömör fellépést zavartak le. Eddig megjelent egyetlen teljes lemezük, a Scream From The East dalai álltak középpontban (a CD-t osztogatták is a belépőkhöz, a Kylfingar albumot ugyanúgy). Ők az Eluveitie-hez hasonlóan egy modernebb, szigorúbb környezetbe ágyazzák a népzenei tradíciókat. Az északi stílusú dallamos death metal és az Amerikás jellegű metalcore adja a főbb alapokat náluk, erre jönnek rá a balkáni, Kárpát-medencei folkhagyományokból egyaránt bőven merítő dallamok. Az ebben rejlő lehetőségeket mind vokális, mind hangszerelést tekintve igyekeznek kiaknázni. A kiállásuk viszont nem hagyott bennem túl mély nyomot. Jól bánnak a hangszereikkel, de számomra kicsit arctalan az összkép, mármint a megjelenést tekintve. Egy ilyen banda igenis adjon a látványra is! Már készülget állítólag a kettes albumuk, amelyre az eddigi összetevők mellé djentes témákat is felsorakoztatnának – kíváncsian várjuk a végeredményt!

Lapozzunk az est első külföldi fellépőjéhez, az izlandi Skálmöldhöz. Bár a nyelvükhöz én hót hülye vagyok, azt mindenesetre megtudtam némi utánjárás által, hogy a nevük magyarul annyit tesz, hogy a Kard kora. Szövegeikben csatákról és északi mitológiai témákról dalolnak, továbbá az izlandi költészet is fontos összetevője munkásságuknak. Az északi szigetországból érkezett vikingek lassan már ugyanolyan rendszerességgel ideszoknak, mint honfitársaik, az elvontabb, elborultabb muzsikában utazó Sólstafir. Ezelőtt ugyanis a Heidenfesten (a Turisas, Finntroll, Trollfest, Alestorm társaságában), ill. a Finntroll és Tyr közös koncertjén lehetett őket elcsípni. Az Árás c. számmal indítottak (itt jegyezném meg, hogy az említett Sólstafirhoz hasonlóan büszkén felvállalják izlandiságukat és javarészt anyanyelvükön énekelnek – igazuk is van, minek erőlködjenek az angol nyelvvel, mikor eleve unikumnak számít az északi nyelvezet?), ami még az elborultabb oldalát mutatja a Skálmöldnek. Majd a kicsit könnyedebben kezdődő Gleipnir fektetett kétvállra. Az Ad Hausti szintén felvonultat közérthetőbb, könnyen emészthető folkos elemeket a hatosfogat kelléktárából. Érdekes, hogy dallamokat nem igazán produkál a szólóénekes, inkább amolyan hörgős-kántálós-acsargós stílust visz. A melodikusabb kórusokról inkább a többiek gondoskodnak. A Fenrisulfúr az egyik legfajsúlyosabb száma az izlandi brigádnak. Ebben a váltott hörgés teszi még változatosabbá az összképet; nem lenne hülyeség, ha ebbe az irányba menne el jobban a csapat a jövőben.

A Med Fuglum black metalos jellege abszolút üdítően hatott a sok folkolás közepette, ez is a legkeményebb dalaik sorát gyarapítja. Ugyanakkor ebbe ugyancsak elhelyeztek jó sok népzenei védjegyet, ami főleg a végén érhető tetten. Összesen hét szerzemény fért el a repertoárjukban, ezek közül a legrövidebb a Narfi volt, a leghosszabb pedig a záróakkord, a Kvadning. Megjegyzem, még ők voltak a legközvetlenebb külföldi fellépő brigád, mert egyből a fellépésüket követően kint bratyiztak a rajongókkal a merchpultnál.

Miután bebocsátást nyertünk Izland tradícióiba, egy éles váltással már az orosz sztyeppeken, meg tajgákon érezhettük magunkat. Jöhetett az Arkona, akik már-már lassan tiszteletbeli magyar zenekarnak számítanak, mivel állatira szeretnek idejárni; ebben az évben már vagy harmadjára ejtettek útba minket. Én láttam is őket a Dürerben a Metal Ladies Night Vol. 3 keretében. Ott baromi hosszú műsort adtak, kíváncsi voltam, itt mennyit tolnak majd, mert mégiscsak előzenekar voltak, amott pedig utolsó fellépők. A setlistet illetően gondban vagyok, mivel a Setlist.FM révén nem lettem okosabb, otthon meg nem hallgatom hülyére a ruszki csapatot, szóval túlzás lenne azt állítani, hogy rendesen kiképeztem volna magam a munkásságukból. Annyi bizonyos, hogy még mindig aktuális Yav címre hallgató korongjukat népszerűsítik, el is hangzott róla a címadó dal, valamint minden bizonnyal volt Serbia, Yarilo és Zakliatie (utóbbi jelentette a csúcspontot). A több hangszeren is játszani tudó énekesnő, Masha Arkhipova ismét kellő intenzitással bemozogta a színpadot és rázta szép hosszú haját. Külső megjelenését illetően semmi változás, ugyanazt a vastag szőrmekabátot viselte most is, ami már védjegyévé vált. Igazából elmondható, hogy Masha viszi a hátán a produkciót, mivel társai talán a dudást, Vladimir Reshetnikovot leszámítva gyk. szürke eminenciásoknak tűnnek a színpadon. Zenei teljesítményükbe ugyanakkor nem lehet belekötni. Élőben nekem egy idő után túl egyhangú ez a pagan black metal/folk ötvözet, de ettől függetlenül sokan odavannak értük és az speciel szimpatikus, hogy az Arkona pont a népzenélős metal komorabb, fajsúlyosabb ágazatát csípte el törekvéseivel. Ez nem egy lebutított, dajdajozós, önfeledten mulatozós muzsika, annál sokkal szigorúbb, elborultabb. Meglepő, hogy ennek ellenére akkora rajongói bázisa ki tudott alakulni nálunk is. Mondjuk Magyarországon a népzenés, világzenés vonal eleve nagyon fut most; van rá kereslet a közönség részéről, csak meg kell nézni, mekkora sikereket ér el a popos stílust képviselő Balkan Fanatik, Holdviola, vagy a tradicionálisabb Csík Zenekar, Ghymes, netán a rakenrollt ősi népi hangszerek csatasorba állításával full hitelesen prezentáló Kerekes Band. De metalos vonalról felhozhatnám ugyanígy a Dalriadát is, akik bár nem a kedvenceim (egy Niburta vagy Aebsence nekem többet mond zeneileg), mindenesetre elismerésre méltó, amit lepakoltak az asztalra. Persze a legkevésbé se akarom az Arkonát ezekhez hasonlítani, mert más tészta. Az említett magyar zenekarok többsége úgy tud populáris lenni, hogy közben zenei igényességük megmarad, míg az orosz ötöstől távol áll a kommerszebb felhangok alkalmazása, ők egy jóval szélsőségesebb formában vállalják fel gyökereiket.

Az Eluveitie-t sem kell már bemutatni azoknak, akik ebben a folk-metalos körben mozognak, mivel régi ismerősként üdvözölhette őket a közönség java része. A svájci kompánia is már-már hazajár Magyarországra (nyilván annak is köszönhető a folk metalosok rendszeres jövés-menése nálunk, hogy itt remekül tudnak vedelni :D); megértem, ha valakinek esetleg már herótja van tőlük, ám attól még kő profin és alázattal tálalják ezt a 21. századi fémbe öntött népzenét. Az Elu eredeti felállásából mára csupán az énekes-gitáros-mandolinos (meg mindenféle sípokon, furulyákon játszó) Chrigel Glanzmann maradt egyedüli hírmondónak; jócskán lecserélődött körülötte a társaság. Két csábos női tagot is maga mellé vett a bandába, ami a hímnemű népség számára még inkább vonzóvá teszi az együttest. Egyikük, a tekerőlanton játszó Anna Murphy már megfordult nálunk idén az egykori The Gathering énekesnő, Anneke Van Giersbergen vendégeként. Anna az Eluveitie-vel párhuzamosan tagja a Nucleus Torn nevezetű avantgárd folk-metalban utazó svájci társulatnak is. A másik női tag, Nicole Ansperger pedig hegedűjével erősíti az Elu jelen  felállását. Ő sem kezdő már: olyan együtteseket kísért korábban élőben, mint a The Hooters, vagy a Haggard.

Az Eluveitie-ben is azt csípem, hogy eltérnek a szokvány, sablon folk-metal hordáktól és nem a megszokott dajdajozós vonalat erőltetik, hanem a korszellemnek megfelelő deathes, thrashes, metalcore-os szikár alapokra építkeznek. Vannak emellett akusztikus kísérleteik, ám ezekből a koncertre nem sok jutott, inkább a zúzásra terelődött a hangsúly. Origins címmel immár hatodik stúdióalbumuk jött ki, ennek turnéján természetesen minket sem hagyhattak ki. Az intrót követően a King adta meg az alaphangot, majd kevetkezett a sorban a Nil és a From Darkness és a közönség tenyeréből evett a svájciaknak. Jöhetett innentől bármi, akár még a Bocibocitarkát is előadhatták volna folk-death verzióban, a közönség arra is egy emberként ugrált, meg hejjegett volna szerintem. 😀 Egy idő múlva már az Elu dalai is összefolynak, nem tűnnek annyira változatosnak élőben, ebben a nyolctagú felállásban még úgy érzem, vannak ki nem aknázott lehetőségek a megújulásra. Pár akusztikusabb merengés nem jött volna rosszul, hogy kicsit megtörjék a nagy lendületet és pihentessék picit a publikumot. Csupán a hébe-hóba beszúrt spoken word szerű át- ill. felvezetések (Ogmios, Prologue) engedélyeztek némi lazítást.

SzekelyG kedvence, a Call Of The Mountains eredeti nyelven, németül hangzott el (De Ruef Vo De Bärge címen), ám így is örült neki és élvezte a koncertet, ahogy tkp. én is, még ha nem is minden esetben éreztem, hogy ez teljesen hozzám szól. Levellers rajongóként, meg Kansas, Jethro Tull kedvelőként ugyanakkor tudom értékelni az ilyesmi törekvéseket, már csak azért is, mert itt keményebb, fémesebb formában nyilvánul meg mindaz, amit az előbb említett bandák csak enyhén torzítva mertek megvalósítani. A profizmus végig áradt a deszkákról és mindenki megkaphatta a magáét, igazi best of Eluveitie volt a műsor: a dallamosabb, folkosabb Elu vonalat preferálók éppúgy (Quoth The Raven, A Rose For Epona) kielégülhettek, mint a durvább zenékért rajongók (én inkább az utóbbi tábort erősítettem a Veil Of Maya pólómmal). Utóbbiak pl. a The Namelessnek, The Silver Sisternek, Helvetiosnak, Kingdom Come Undone-nak örülhettek legjobban. A ráadásban a Helvetios címadója (ami egyike a legbrutálisabb számaiknak) és a nagy sláger Inis Mona dübörgött az Eluveitie gépezet jóvoltából.

Majdnem húsz számot nyomtak összesen, szóval elkényeztettek minket rendesen! Nem arról volt szó esetükben, hogy idejönnek, és lezavarnak egy 1 óra hosszúságú hakniműsort, nem! Nagyon is készültek erre az estére, hiszen tudják jól, tisztában vannak vele, hogy kis hazánkban nekik is komoly rajongói bázisuk alakult ki az évek folyamán. Bizonyára fognak is még jönni ide a jövőben gyakorta, ahogyan őket ismerem. Nem is ők lennének, ha nem így történne, szóval ide a bökőt, hogy 1 év múlva újra itt üdvözölhetjük majd az Eluveitie-t (meg az Arkonát)! 🙂