2004 óta nem lépett fel Magyarországon a Slipknot, így nem csoda, hogy az egyik legjobban várt eseménynek számító koncert helyszíne előtt ijesztően hosszú sor fogadott. Az arénától a metróállomásig és onnan vissza az arénáig kígyózó tömeg percek alatt megduplázódott. Késés nélkül, pontban 7-kor kinyitották a kapukat, és szinte percek alatt bejutott mindenki. Egyébként a Papp László Sportarénában eddig mindig szervezettség és profizmus fogadott, ahogy egy ilyen helytől el is várja az ember. A merch pulthoz érve már sokadjára állapítottam meg, hogy a Slipknot kaliberű bandák teljesen irreális összegeket kérnek egy-egy árucikkért, nem is tudom, kit célozva meg a 10.000 Ft-os pólóárral. 

Atomóra pontossággal 8-kor lépett színpadra a King 810, akikről azt hittem, élőben majd jobban lekötik a figyelmemet. Zenéjük egyébként nem állna nagyon távol a Slipknot stílusától, viszont a minőséget és a tálalást tekintve ég és föld a két banda közti különbség. Az elején úgy tűnt, hogy megvan a kellő löket a színpadon ahhoz, hogy elnyerjék a többezres közönség bizalmát, de a koncert előrehaladtával a szögletes, darabolt és egyforma dalok inkább lefárasztották a nép nagy részét, magamat is beleértve. Engem kifejezetten idegesítettek a megmondogatós, szavalós részek, de az egy kaptafára írt riffek is csak fokozták a türelmetlenségemet. Egyedül a színpadot teljes egészében felszántó David Gunn énekesről tudnám elmondani, hogy mindent megtett, amit lehetett, hogy ébren tartsa a lángot a nézőtéren, de ilyen unalmas, lecsupaszított, lélektelen zene mellett ő sem tudott csodákat művelni. Indokolatlannak érzem a nagy felhajtást körülöttük, mégis ezzel a semmilyen BBC metallal akarnak belőlük sztárokat faragni. A királyt ábrázoló hatalmas háttérvászon és a nagy King felirat pedig nem kevés arroganciára vall. Egyébként én a név mögött is csak az üzleti fogást látom. Kár is több szót pazarolni erre a produkcióra.

50 perc játékidő után levonult az előzenekar, majd leengedték a függönyt, hogy félóra átszerelés után felcsendülhessen a .5 The Gray Chapter várva várt intrója, a keserűség áramütésszerű himnusza, amelynek minden sorától kiráz a hideg. Mondanom sem kell, a közönségben kézzel lehetett tapintani a feszültséget, mindenki énekelt, majd amikor felhúzták a függönyt és belekezdtek a zseniális Sarcastrophe-ba, a tömeg izzó katlanná változott. A lenyűgöző látvány is megtette a hatását, középen a hatalmas kecskefejjel, a magas, forgó állványokra emelt két ütőssel és a munícióból kifogyhatatlan pirotechnikával. Aztán jött a Heretic Anthem, a My Plague, majd az új albumról a The Devil In I, amely szerintem nem csak az új lemez, de az egész Slipknot repertoár egyik legjobb dala. Nem maradhatott ki sem a Psychosocial, sem az új sláger, a The Negative One. 

Corey Taylor lelkesedése átszáll a tömegre, igazán tekintélyt parancsoló figura, átkötő szövegei pedig valódi kapcsolatot teremtenek a közönséggel. A kirobbanó lendület az egész zenekarra vonatkozik. Száz százalékon és magabiztosan teljesít mind a kilenc tag, leigázzák és uralják a területüket, kihasználva az emeletes színpad teljes egészét. Sid Wilson például akkorákat ugrált lefelé az emelvényről a pultja elé, hogy ki kell fejeznem elismerésemet, ha estéről estére képes ezt reprodukálni. Alessandro Venturella basszusgitáros kicsit talán háttérbe szorult, de biztos vagyok benne, hogy ez szándékos. Mint azt a zenekar nyilatkozta, Paul helyét egykönnyen nem veheti át senki. A Slipknot két másik karizmatikus alakja, Mick Thomson (Mr. Seven) és Jim Root csak úgy ontották magukból az olyan dalokat, mint a Duality, a Disasterpiece, vagy a Spit It Out. Ez utóbbi előtt letérdelt a közönség, ahogy más helyszíneken is, hogy majd a „jump the fuck up” elhangzása után elszabaduljon a pokol.