Nem biztos, hogy a kedd a legmegfelelőbb nap arra, hogy koncertre utazzon az ember, de a turné már csak ilyen, ráadásul a Crowbar sem túl gyakori vendég Debrecenben, így hát fel sem merült, hogy kihagyjam ezt a rendhagyó eseményt. Szerencsére, szép számmal gondolták ezt még hasonlóan. A Roncsbárt nem hiszem, hogy bárkinek is be kellene mutatni, ideális helyszín párszáz emberes bulikhoz, remek koncerteket láttam már itt, és remélem, ez a jövőben is így lesz. Aki hamarabb érkezett a helyszínre, az a teraszon egy sör mellett még az összetéveszthetetlen külsejű, áprilisban ötvenedik életévét betöltő frontemberrel is válthatott pár szót. A szimpatikus szakállas manust többen is közrefogták egy fotó erejéig, és megvolt a hangulata annak, hogy Kirk Windstein is ott sörözik mellettünk. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a közönségben a Tankcsapda teljes legénységét is látni lehetett, szerényen meghúzódtak hátul, a Crowbar-t ők sem akarták elmulasztani.

Az egyetlen előzenekar a Blackhoney volt, akiknek rövidre kellett fogni, viszont amit előadtak, azt rendkívül lelkesen tették. Kinézetre is egy nagyon fiatal trióról van szó, akik műfajilag egyáltalán nem állnak távol a Crowbar muzsikájától. Lényegében sludge az, amire ők is esküsznek, de egyéb stílusokba is belenyúl a zenéjük. Néhol fel-felbukkan egy-egy Pantera vagy Meshuggah íz, akadnak tempósabb részek, mint ahogyan doomosabb betétek is. Ennek megfelelően, ez a szűk félóra a betonozás jegyében telt, méghozzá nem is akárhogyan! Ez a három fiatal olyan vehemenciával és komolysággal játszotta ezt az iszonyatosan súlyos zenét, hogy öröm volt nézni. Szeifert Ferenc dobost külön ki kell emelnem, hiszen precízen, határozottan és kíméletlenül kalapált, kétlábdobjaitól szinte leszakadt a tüdeje az embernek. De Holecska Gábor basszusgitáros és Balázs Pongor gitáros-énekes is színvonalas teljesítményt nyújtott. Pongor üvöltéseiben több mélység és erő lakozott, mint gondoltam, a youtube-on közzétett felvételekből kiindulva. Kíváncsi vagyok, lemezen miképpen szól majd. A hangzás vaskos volt és lehengerlő, mindenkit tisztán lehetett hallani. Talán a dob egy kissé jobban ki volt emelve a kelleténél, de ez már szőrszálhasogatás. A csapatban van tűz, és ez a hatalmas kedv és magabiztosság teljesen meggyőző produkciót tálalt elénk, úgyhogy várom a bemutatkozó albumot, amelynek hamarosan ki is kell jönnie. Jóval több volt ez, mint bemelegítés.

A félórás átszerelés alatt többször is feltűnt Matthew Brunson gitáros Havok pólóján lévő hatalmas „No karate in the pit” felirat. Nem mintha a Crowbar zenéje circle pit-re késztetné az embereket, de az üzenet egyéb koncertre is érvényes. Jó volt ilyet is látni, hiszen eleve nem vagyok nagy rajongója a mosh pit-nek, a túlzásba vitt atrocitásokról nem is beszélve. Mindegy, a lényeg, hogy ilyen megnyilvánulásoknak nyoma sem volt a Crowbar koncertjén. Azt kell mondanom, hogy a közönség kellemes meglepetést okozott. Az egyik legcivilizáltabb klubbuli volt, amelyen valaha voltam, ahol maximálisan lehetett élvezni a zenét és nézni a zenészek játékát, annak ellenére, hogy szinte teljesen megtelt a hely.

A Crowbar-hoz még nem volt szerencsém élőben korábban, ezért rendkívül izgatottan vártam Kirk-ék fellépését. Különösen a tavalyi Symmetry in Black lemez után, amiről talán nem túlzás azt állítani, hogy a diszkográfia egyik legjobbja. Ugye, mind ismerjük azokat a csapatokat, akik pályafutásuk elején kiadnak egy-két szenzációs albumot, majd év(tized)ekkel később kénytelenek nosztalgia-zenekarként működni, mert az új anyagok fel sem veszik a versenyt a régiekkel. Ennek számos oka van, ebbe ne menjünk bele, viszont a Crowbar esetében még véletlenül sem beszélhetünk ilyesmiről, hiszen a süket is hallja, hogy lemezről lemezre erősebbek, változatosabbak, és maguk a dalok is egyre jobbak.

A The Cemetery Angels-zel indítottak, amely azonnal meg is alapozta a koncert jó hangulatát. A „bring it down” elhangzása után úgy szólaltak meg azok az ultra lassú, ólomsúlyú sludge-doom riffek, hogy, komolyan mondom, szinte leszakították az ember fejét a helyéről. A banda tekintélyt parancsoló, férfias kiállásával, Kirk karizmatikus fizimiskájával, a zene tökéletes összhangban állt a málhás riffekkel, így az élmény megduplázódott. Következett az új lemez első két dala, a tonnákban mérhető Walk With Knowledge Wisely és a zseniális Symmetry in White, amely azonnal az egyik kedvenc Crowbar dalommá vált, a Liquid Sky And Dark Cold Earth című mestermű mellett. Mindkettőt kényeztetés volt hallani élőben. A kőszikla riffek és fantasztikus dallamok tökéletes elegyei ezek. Változatos volt a műsor, előkerült itt sok gyöngyszem, mint például a High Rate Extinction, a Conquering, az I Have Failed, a New Dawn, de még a Led Zeppelin feldolgozás is, a No Quarter, amely fel sem tűnik, hogy nem a sajátjuk. Alig kaptam észbe, már a Planets Collide szólt, majd az All I Had (I Gave), amelyre számítani lehetett, és amelynek szövegét nagyon sokan üvöltötték együtt az énekessel. Aztán jött a ráadás, és a One Lasting Dose-zal el is búcsúztunk tőlük. Nem néztem az időt, de hozzávetőlegesen egy óránál valamivel hosszabb ideig voltak színpadon. Mondanom sem kell, perceknek tűnt az egész.

Nem is igazán tudnám kiemelni egyik zenész játékát sem, talán Kirk-öt leszámítva, hiszen a Jeff Golden bőgős és Tommy Buckley dobos alkotta ritmusszekcióba ugyanúgy nem tudok belekötni, ahogy Matthew Brunson teljesítményébe sem. A frontember pedig jellegzetes riffjeivel, hangjával, mimikájával egymaga jelenti a Crowbar nevet, és teljes beleéléssel előadott dalait nem egy akármilyen élmény élőben is megtapasztalni.

A Crowbar bizonyíték arra, hogy úgy is lehet óriási hangulatot teremteni, hogy nincs sok mozgás a színpadon, nincsenek extravagáns látványelemek, hanem „csak” pazar dalokban megfogalmazott súlyos, hangulatos metal van. És ez az este pontosan erről szólt.