Aktuális The Unquiet Sky című lemezét népszerűsíti jelenlegi turnéján az idén 20 éves fennállását ünneplő Arena együttes. Ünnepelni tehát duplán is van oka a bandának. Az angol együttes neve már nálunk is igen jól cseng a minőségi prog. rock rajongóinak körében, ennek ellenére az erre a muzsikára kiéhezett publikum mindössze egy szellős félházat tudott csupán összehozni a koncertre.

Előzenekart nem hoztak magukkal a néhány őszülő tag miatt bizony már veteránnak mondható brit neo-proggerek, valamint kis hazánk versenyzői közül se szerveztek be senkit eléjük (talán jobb is így, mert legalább többet játszhatott az Arena). Bevallom, a legfrissebb albumot nem volt még időm áthallgatni rendesen a koncert előtt, de annál nagyobb meglepetésként értek így legalább róla az adott szerzemények! 🙂

Démoni csapásokkal ijesztgettek minket rögtön az elején (The Demon Strikes), s ez a már-már komolyzenei szinten megkomponált nyitódarab meg is adta az alaphangulatot az estéhez. A Rapture-rel haladtunk tovább a progresszó országútján, a 2011-es Seventh Degree Of Separation korongról – ez már csak amiatt is dicséretes, mert az a lemez nem kapott valami nagy hírverést; meglehetősen nagy csendben jött ki, majd el is sikkadt. Majd következett a The Visitor blokk, ennek nagyon örültem, hiszen eme albummal ismertem meg anno az Arenát. Egy nagy progresszív rock szerető ismerősöm mutatta meg és azonnal meggyőzött ez a kissé korai Marillionra, Sagára emlékeztető csodálatos zene. A Látogatóról a korai Dream Theatert is picit megidéző Double Vision és a valaha született egyik legzseniálisabb Arena nóta, a káprázatosan szép gitárszólóval indító A Crack In The Ice csendültek fel. A majdnem 20 perces, a Porcupine Tree elvontságával rokonítható Moviedrome merész húzás ugyan egy koncertre, ám a tagok vették simán az ennek eljátszásával járó akadályokat.

Színtiszta balladát is kaptunk természetesen, előbb a How Did It Come To This címűt, ami kissé leültette a hangulatot véleményem szerint. maga a dal is szerintem meglehetősen sablonos Arena mércével mérve. A líraibb momentumok után jöhetett egy kis keményedés, mégpedig a The Butterfly Man képében, jóllehet ebben is vannak lírai pillanatok. Még a korai Uriah Heep progosabb, epikusabb megközelítése is beugrott róla. A Salamander megint csak egy olyan nóta, amiről az Álomszínház eszembe jutott.

Az ősz hosszú hajú és jókora pocakot növesztett alapító billentyűs, Clive Nolan (aki egy másik veretes prog. rock társulatnak, a Pendragonnak is tagja az Arenával párhuzamosan) egy speciálisan forgatható billentyűsállványon (megfertőzte volna a Jordan Rudess láz?)  játszotta végig a programot. Emellett egy jól táplált viking nagyvezírre emlékeztet első ránézésre. 🙂 Ő és a koncertet végig mezítláb toló gitáros, John Mitchell a halálfejes pólóikkal egyáltalán nem tűnnek tipikus, jólfésült, full komoly proggereknek. A 2010 óta a csapatot erősítő Paul Manzi személyében is egy hiperlaza énekest sikerült igazolniuk, aki képes elvinni a hátán a produkciót. Ez mindenképp üdvözlendő tény, továbbá az is kiderült, hogy – mint ahogy a Spock’s Beard – úgy ők sem veszik halálosan komolyan magukat; tudnak akár még magukon is nevetni.

Manzi tkp. bármit el tud énekelni, amit a zenekar korábban lemezre tett; megvan hozzá a hangja. Ő is érezhetően a Marillion, Fish, Saga, Kansas, korai Genesis iskolán szocializálódhatott. Mindamellett roppant megnyerő és közvetlen figura is, aki tud a közönséggel kommunikálni. A tavaly óta hivatalos tag Kylan Amos fekete kalapjában amolyan újabb keletű Fleaként pörögte végig a fellépést. Az ő mozdulatait külön megérte nézni; nagyon él a színpadon az ürge! A dobok mögött pedig egy régi motoros foglalt helyet Mick Pointer személyében, aki – ha már annyit emlegettük – rutinosabb proggieknak már ismerős lehetett a Marillion korai időszakából. Az eredeti felállásból Nolan mellett már csak ő képviseli az állandóságot. Bár nem igazán az egyéni teljesítmények villogtatásáról szól az Arena muzsikája (külön magánszólók nem is voltak a koncerten), inkább a dalokról, azért ezek a csókák kétség sem férhet hozzá, hogy kiválóak a hangszereiken egytől egyig!

Egy másik kedvenc Arena albumomról, a Pepper’s Ghostról mindössze egyetlen dal fért be a repertoárba, az pedig a nyitódal, a Bedlam Fayre volt, ami fémesebb, zúzósabb hangvételével fel is pörgette a hangulatot rendesen! Mr. Mitchell ebben olyat össszegitározott, hogy a szám tátva maradt! A Serenity egy rövidke átvezetés volt a következő számhoz, ami az új album címadója (The Unquiet Sky). Legjobban ez a nóta emlékeztet talán az egykori Marillion dalnokra, Fishre. A gitárszóló  figyelmet érdemlő itt is – érthetetlen is, hogy John Mitchell miért nincs még a legnagyobbak közt a stílusban. A Traveller Beware ugyancsak az új albumos opusok sorát gyarapította a koncerten – és a keményebb, hard-rockosabb vonalra erősített rá. Szerencsére viszonylag sok nóta előkerült a The Visitorról, ami nosztalgikus érzést keltett bennem, a fentebb vázolt okok miatt.

A kb. két órás buli ráadására Manzi amolyan Slash klónként jött vissza; cilinderrel a fején és napszemcsiben (már csak a gitár a kézből és a bagó a szájból hiányzott, haha! ). Freddie Mercury emléke előtt tisztelegve elővették a Show Must Go On-t, a Queen legkésőbbi időszakának egyik legmegindítóbb slágerét. Utána a (Don’t Forget To) Breathe, majd némi közönségénekeltetéssel megspékelve a Crying For Help VII zárták a sort.

Az Arena ezzel a koncertjével bebizonyította, hogy a prog. rock korántsem karót nyelt vénemberek magamutogató művészkedése. Ugyan a mostani progos színtéren nem éppen nekik kedvez a passzátszél, továbbá a közönségben is inkább a 30-on túli réteg képviseltette magát (bár szó mi szó, fel lehetett egy-két ifjabb rajongót is fedezni), azért aki egyszerre elegáns, érzelemdús és fémfejek számára is élvezhetően rockos zenére vágyik, annak kötelezővé tenném egy Arena fellépés megtekintését. Ez nem djent, nem post-rock, nem Álomszínház, nem Opeth, de simán van olyan élvezetes és színvonalas, sőt… Ha már a Marilliont többször is megemlítettem a cikkben, azt mindenképp érdemes lenne leszögeznem, hogy amióta a skótok egyre jobban „jutúsodtak” újabb keletű lemezeiken, az Arenát tartom az egyik legméltóbbnak arra, hogy továbbvigye a zászlót, amit Steve Rothery-ék valahol az Afraid Of Sunlight után elejtettek.

A LiveSoundnak ismételten köszönet! Bár a buli előtt nem sokkal elhunyt Késmárky Nóra (R.I.P.) akivel a LiveSoundosok közül kapcsolatban álltunk és évekig segítette hűségesen Bogdant, a bejutásommal így sem adódott probléma.