Pont egy éve, hogy utoljára láttam a szakállas nevű prog társaságot, akiknek jó érzékkel ismét egy szeptemberi napra szerveztek koncertet Magyarországra. A Spock’s Beardre így az utóbbi években különösen rácuppantam. Hatalmas tudású zenészek, kiváló dalszerzők, akik jó helyekről merítenek ihletet és mindamellett szeretetre méltó, közvetlen figurák is! A Los Angelesben székelő társulat jelen felállása (Ryo Okumoto – billentyűsök, Dave Meros – basszus, Alan Morse – gitár, Ted Leonard– gitár, ének, billentyűsök, valamint Jimmy Keegan dobok) abszolút stabilnak tűnik, remélem, még nagyon sokáig élvezhetjük őket ebben a line-upban!

Most először volt hazai előzenekara a SB-nek, ami egyszerre megtisztelő és hálátlan dolog. Előbbi azért, mert nagy banda előtt fellépni mindig mérföldkő, bárki is legyen az, utóbbi meg azért, mert a közönség egy része úgysem ér oda rájuk. Sajnos így történt ez velem is; estig dolgoztam és még haza kellett ugranom buli előtt. A magyar Special Providence nyitotta meg tehát az estét, akiket utoljára a Dream Theater előtt láttam zenélni – ebből már látszik, hogy Fehérvári Attiláék dolgát felvitte a magasságos, mert egyre keresettebbek. Örülök is sikereiknek, mert azért itthon alapvetően még mindig rétegzene, amit játszanak. Ebben a fajta instrumentális jazzes hatású rock/metalban itthon kb. ők a legminőségibbek a K3 és European Mantra mellett. Viszont sajna ezúttal lekéstem őket, bocs gyerekek, majd máskor!

A Synesthaesiára ellenben már odaértem. A Nagy-Britanniából érkezett fiatal együttes már neve alapján szimpinek tűnt, mivel ez tudtommal egy Porcupine Tree szám címe is volt. Zenéjükben akad is némi rokonság Steven Wilsonékkal, jóllehet a Synesthaesia messze nem épít be annyi alteros elemet muzsikájába. Inkább a 70-es évekbeli progos megfejtések dominálnak, amikből igaz, hogy már rengetegen táplálkoznak, de mégis…a Synesthaesia valahogy meg tudta tölteni életrevalósággal még az elsőre elkoptatottnak tűnő témákat is. Mégf érezhetően az út elején járnak az angol fiatalemberkék, de a potenciál ott figyel bennük. Bennük van a korai Genesis, Pendragon, Arena, Yes egyaránt, valamint némi folkos hatást is fel véltem fedezni. Metalközeli, kőkemény riffekkel is tudnak operálni, ha kell, ha az adott szerzemény megkívánja. Műsoruk nem volt túl hosszú, érthető is, hogy nem akarták nagyon húzni az időt az est főzenekara előtt, akik ismét durva kétórányi szettel készültek elámítani minket. A britek közvetlenségét mi sem jellemzi jobban, hogy a merchpultnál idővel az egész banda ott mutatkozott.

Jócskán belecsúsztunk az éjszakába, mire a Spock’s Beard színpadra kerülhetett végre. Az igazi rajongókat azonban ez nem zavarta, ők szórakozni jöttek, azért fizettek. Alan Morse-ék éppen idén hozták ki legfrissebb albumukat The Oblivion Particle címmel, ennek turnéján szerencsére minket, magyarokat sem hagytak állomás nélkül.

Három dal került elő összesen az aktuális albumról, egyből a Tides Of Time-mal kezdtek, ami a lemezen is a nyitószám. Már itt agyeldobás volt a javából! A napszemüveget viselő, Terminátor fazonú Morse gityójával akadt mindjárt az elején egy kis zűr, de hamar orvolta a problémát. Nehéz elhinni, mit összemuzsikál ez az öt csóka, akár egyetlen tételen belül és mindezt rendkívül szórakoztatóan teszik. Engem pont az fogott meg különösen a Spock’s Beardben, hogy bármennyire is technikás muzsikusok, nem veszik magukat véresen komolyan, imádnak ökörködni, főleg Okumoto mester, aki ebben viszi a prímet.

Ezen a mostani koncerten már az egyetlen alapítótag, Alan Morse is sokkal felszabadultabbnak tűnt,pedig a bandából messze ő tűnt a legvisszahúzódóbbnak. Nekem múltkor úgy tűnt, hogy jobbára csak „maszatol”a gitárján. Most nyoma sem volt introvertáltságnak, ugrált, letérdelt, nem kellett erőszakkal kényszeríteni, hogy bemozogja a színpadot. Az On A Perfect Day stílszerű választás volt erre a koncira. Egy (majdnem) tökéletes nap tökéletes éjszakáját éltük át éppen.

Zeneileg sosem volt egy Nirvana egyszerűségű banda a SB, de mégis olyan természetességgel, olyan játszi könnyedséggel vezették elő ezeket a 10 perc hosszúságot is meghaladó dalmonstrumokat Ryo-ék, hogy öröm volt nézni, hallani! A Good Don’t Last a Kindness Of Stangers albumot képviseltettte, majd jött a másik új lemezes opus a Minions képében. A Minyon-jelenség úgy tűnik, a Spock’s Beardet is megihlette. 🙂 Egyedül a Devil”s Got My Throat,  Feel Euphoria féle „King’s X találkozik a kései Beatlesszel” kaliberű nóták hiányoztak – nekem legalábbis nagyon! Tudom, még más felállás rögzítette, de én ezeket a kicsit direktebb számokat is szívesen hallgatnám SB koncerten. Balladának pedig a Solitary Soul esett volna tán legjobban (az egész Snow lemez tízpontos, ahogy van!).

A Better Way To Fly egyszerre idézte meg játékosságával a Jethro Tullt, régi Rusht és a régi Kansast. Ez is egy óriási tétel, amiben valamennyi zenész megmutathatja tudását. A To Be Free Again pedig a harmadik, egyben uccsó szerzemény volt, amit az Oblivion… lemezről elővezetett nekünk az öt hapsi. Újra szabadok lehettünk tehát. 😀

Kitérhetnék megint külön az egyéni teljesítményekre. A Santana mögött is játszott Jimmy Keegan jelenleg a legfeszesebb dobosok egyike a prog mezőnyben, most is hiba nélkül hozta a cseppet sem egyszerű, ám hatásos groove-okat sem nélkülöző alapokat. Meg is kérték egy dobszólóra társai, amit mókásan egy szimpla beütéssel intézett el. Majd előadták a Beatles klasszikus szülinapi köszöntődalát, a Birthdayt, ami azért volt aktuális, mert az Enchantban is érdekelt énekes-gityós Ted Leonard éppen szülinapját ünnepelte. Majd megtörtént a hőn áhított dobszóló is Keegan mester részéről.

Ryo Okumoto pedig ezúttal halálfejes dzsekiben, majd azt ledobva szintén halálfejet ábrázoló ingben abszolválta a koncertet, a megszokott jókedvét ezúttal sem hagyta otthon a japó származású billentyűs. Laza volt, mint mindig, és meg nem mondanád róla, hogy már 56 éves (Dave Meros pedig már 60-hoz közelít, Jimmy 46, tehát úgy tűnik, Ted a „gyerek” a csapatban a maga 44 évével). A laptopján pedig most is lehetett tisztán látni, hogy a milliókat érő szinti- és kütyüarzernálján éppen milyen hangszíneket állít be. Volt ott kérem minden; a Rick Wakeman és Keith Emerson bohóságát egyaránt „öröklő” Okumoto akár egy teljes zenekart meg tudna szólaltatni nem éppen olcsó hangszerein.

A koncert zárótétele előtt egy humoros párbeszéd zajlott le Teddyboy és Ryo között (Mr. Leonard viccesen kínainak nevezte, mire a billentyűs így replikázott: Kit nevezel te kínainak? :D) majd következhetett a 23 perces The Water. Ez egy nagyon összetett kompozíció, egy tömény prog rock esszencia, amit valóban csak a legedzettebb proggereknek ajánlott végighallgatni. Akad ebben is Jethro Tull, Kansas, Yes, Marillion, meg en bloc minden, amitől csak egy prog rock rajongó garantáltan elélvezhet!

Aki nem pucolt haza egyből a koncert végeztével, még elkaphatta simán úgy 10 perc elteltével a SB tagjait. Most is nagyon rendesek voltak, szívesen, kedélyesen beszélgettek a rajongókkal, osztogatták az aláírásokat, fényképezkedtek. Tanulhatnának tőlük e tekintetben is sokan, az biztos, messze az egyik legemberibb zenekar ezen a sárgolyón (említhetném ellenpéldaként a Dream Theatert, akik pl. abszolút nem azok a típusok, akik koncert után csak úgy kisétálnak neked. OK, hogy nagy sztárok, de akkor is lehetnének megközelíthetőbbek a rajongók számára). Bennük garantáltan sosem lehet csalódni! Dacára annak, hogy ezen a bulijukon már valamelyest többen voltunk jelen, sajnos méltatlanul kevesen ismerik őket még mindig (pedig kapcsiból legalább 30-40 embert tudnék, akiknek bizonyára bejönne a zenéjük és egy koncert végérvényesen meggyőzné őket). Nemcsak progresszív fanatikusoknak, de minden igényes, érett muzsikát szerető ember számára melegen ajánlott egy Spock’s Beard fellépés! Úgyhogy aki lemaradt, az legközelebb már lehetőleg ne maradjon ki!