A nyitó Archer fellépését sikerült teljes egészében lecsúszni, de egyes tanúk szerint túl sokat nem veszítettem. A Harlottot viszont már meg tudtam nézni, ők igencsak érdekeltek is. Az ausztrál kvartett thrash metallal rongálja a hallójáratokat immár 2006 óta. Eddig két teljes albummal büszkélkedhetnek. A csépelős irányzat minden csínját-bínját megtanulták és noha nem az eredetiségről fognak ők sem elhíresülni, azért egész jól esett támadó muzsikájuk. Sajnos meg nem tudnám mondani setlist hiányában, hogy miket is játszottak, ráadásul, mint oly sok stílusbeli banda, úgy ők is beleestek abba a csapdába, hogy amíg szól a zenéjük, nincs gond, tök jól elheadbangelek rá, meg minden, de amint véget ér, gyk. egy árva riffre nem emlékszem utána az egészből (persze tudom, többet kéne hallgatni nyilván, de azért ha megnézünk a mozgalom nagyjai közül egy Exodust, Kreatort, Testamentet, Destructiont, Overkillt, vagy urambocsá’ egy Slayert, ők minden durvaságuk ellenére tudtak/tudnak írni megjegyezhető, könnyen rögzülő dalokat, nemcsak egy nagy masszaként marad meg az emberben). Reneszánszát éli újra a thrash, ez nem is kérdéses és ugyan már tele is a padlás az efféle bandákkal, de a stílus híveinek okozhat kellemes perceket a Harlott is.

A juhar és a Rush hazájából, Kanadából származó Annihilator véleményem szerint nem volt sosem vegytiszta thrash, mivel a Jeff Waters gitáros-énekes-mindenes által alapított (eredetileg egyszemélyes) banda mindig is igyekezett tágítgatni határait, még ha az újabb keletű korongjaikon már olykor bele is esnek az önismétlés hibájába. Ám Waters remek kompozíciós vénájának köszönhetően szerencsére elkerülte őket az „Észidíszisedés” veszélye. Noha kétségtelenül a thrash képezi alapját a munkásságuknak, bátran merészkedtek a hard-rock, heavy, punk-rock, power és speed metal felségvizeire (sőt,a Remains albumon még az industrial metallal is kacérkodtak; meg is bukott csúfosan az a lemez) is, de mégsem kaptak Metallica módra gellert. Ennek megfelelően a mainstream sikerek elkerülték Waterst és állandóan változó felállásban működő brigádját, ellenben integritásukat megőrizték és underground szinten még mindig figyelemreméltó tényező tudtak maradni.

Jó sokáig böjtöltették a magyar rajongóikat, mivel emlékeim szerint a Szigeten léptek fel utoljára fővárosunkban a hajós koncertet megelőzően – s már az is mikor volt? Ha nagyon ironikusan akarnék fogalmazni, úgy látszik, számos metal bandának nem jó ómen a Szigeten fellépnie, mert utána tuti, hogy bizonytalan ideig felénk se teszik a lábukat, lásd Dimmu Borgir, Ministry, Brujeria, The Haunted, stb. Én pl. ki vagyok nagyon éhezve egy Lacuna Coilra, meg Deftonesra is és őket sem hozzák a fentebb nevezett fesztiválon abszolvált fellépésük óta kis hazánkba, ami elszomorító.

A kanadaiak érdekes módon a Scorpions Rock You Like A Hurricane himnuszát használták fel intro gyanánt, majd a Gyilkolás királyával (King Of The Kill) megkezdték a muzikális gyilkolászást. Mivel az A38-on voltunk, meg sem lepett a pengeéles, bődületes hangzás! Jeff Waters borotvaélességgel hasító riffjei méltó körülmények között gyalulták le a fejünket. Mivel a friss Suicide Society lemez turnéjának apropóján érkeztek, így rögtön másodikként arról kaptunk egy eléggé Sabbath jellegű, sötétebb hangvételű nótát. A Megadeth ízű címadó után még egy számmal megkínáltak az Öngyilkos Társaság lemezről, majd búcsút intettek az aktuális eresztésnek és inkább a régebbi cuccaikra fókuszáltak. A 2013-as Feastről elpotyogtatott No Way Out még mondjuk újkeletű dal (részemről jó kis beindulás alakult ki rá), de azt egy klasszik követte a Set The World On Fire. Majd miután az Alice In Hell c. örökérvényű debütről előkerült a W.T.Y.D., illetve a Never, Neverlandről elhintették a címadó opust, az old school Annihilator fanok akkor érezhették magukat igazán a Kánaánban. 🙂

Álmomban nem gondoltam volna, hogy a sokak számára abszolút mélypontot jelentő Remains-ről is kerül majd elő dal, de Jeffék szemlátomást nem akartak biztonsági játékot folytatni, inkább előszedték az emített anyagról a Tricks And Trapset. Eddig csupán a frontember került szóba (nem véletlen, hisz az Annihilator az ő gyermeke, ő az állandó biztos pont, mint ahogy Lemmy neve is szorosan összeforrt a Motörheaddel, Zakk Wylde is egyenlő a Black Label Society-vel, vagy a Soulfly is lényegében Max Cavalera zenekara, a többiek lecserélhetők), viszont érdemes pár gondolat erejéig kitérni a többiekre is. Bár Dave Padden kiszállását sokan sajnálják, azért a helyére érkezett Aaron Homma sem egy tehetségtelen fickó; korábban megfordult a death metalt nyomató Vital Remains-ben is. Remekül dobálgatták egymásnak a témákat a zenekarvezetővel. Basszerosként azt hiszem, Oscar Rangel segítette ki őket, mivel Cam Dixon valamiért nem tudott eljönni. Dobosok közül is már rengeteget elfogyasztott az Annihilator (Ray Hartmann, Mike Mangini, Robert Falzano, Ryan Ahoff, csak néhány név…), de a Feast és Suicide lemezen is játszó Mike Harshaw kiváló igazolásnak bizonyult. Egy dobszólóra lehetőséget is kapott a koncerten.

Örültem nagyon a Refresh The Demon címadójának, hiszen ez szerintem egy méltatlanul elfeledett korong a Megsemmisítő életművében. Az ominózus dobszólót követően még egy Refresh lemezes nóta robbant bombaként, ez volt az Ultraparanoia. Egyedül a Criteria For A Black Widow, Carnival Diablos és Waking The Fury albumokról bírtam volna még elviselni pár dalt, kár hogy pont ezen albumok voltak hanyagolva az est folyamán.

A Phantasmagoriával újra a korai éra került megidézésre, ismét az old school rajongóknak kedveztek. Ezután igazi meglepetésként hatott a  Ramones jellegű punkos dalocska, a Chicken&Corn, majd Jeff a gyerekeinek (?) ajánlott Kraf Dinnerbe kezdett bele, amit amolyan medleyként összefűzött a 21-nal és a Reduced To Ash-sel.

Várható volt, hogy az Alison Hell sem fog kimaradni a szórából; meg is kaptuk, azt követően a legvégső ráadást jelentő Human Insesticide thrash gránátja fektette két vállra a hallgatóságot. Szintén a klasszikus első albumról.

Tömény egy koncert volt ez majd’ két órában! Köszönjük! Mindenképp elismerés illeti a Livesoundot, hogy a thrash felé is mertek nyitni. Remélhetőleg a következő megsemmisítésre már nem kell egy évtizedet várni!