Nincs július Rockmaraton nélkül. Az elmúlt évtizedekben ráadásul a fesztivál kinőtte a pécsi Malomvölgyet, s úgy tűnik, méltó helyen vert gyökeret a Szalki-szigeten. A bérletek és a szombati napijegyek már elővételben elfogytak, ami végérvényesen megerősítheti a RM szervezőit abban, hogy jó úton járnak. Nálam július 9. napjától kezdődött meg a pörgés; a nulladik napot szokás szerint offoltam, bármennyire is lett volna aznap is nézni- ill. hallgatnivaló (Band In The Pit, Wrong Side, Warchief). De a felettébb erősre összerakott első nap mindenért kárpótolt.
Vegyük akkor sorjában a történéseket. Teleregényt ugyan nem fogok egyik banda fellépéséről sem írni, csupán néhány mondattal próbálom érzékeltetni az összbenyomásaimat, de abban bízom, hogy ettől függetlenül is egy élvezetes olvasmány kerekedik ki a Maratonos beszámolómból.
1. nap
Az orosz Purgenre bármennyire is szerettem volna leérni, a közlekedés „sajátosságainak” köszönhetően nem jött össze,úgyhogy a Booze&Glory volt az első zenekar,amelyiknél bekapcsolódtam a feszt vérkeringésébe. Ők a Barba Negra Színpadon tolták a kora esti sávban. A brit kvartett jobb híján oi! punknak nevezhető muzsikája tökéletesen fesztiválokra való, rengeteg együttordibálós csordavokállal. A rasszizmus minden formáját elutasítják, s amikor valami bunkó elkezdte provokálni őket a nézőtérről,sértődötten levonultak a deszkákról és csak kisvártatva folytatták tovább műsorukat. A Kill With Hate-be is kicsit belehallgattam. Gyémánt Krisztiánék az Aréna sátorban zúztak a brutal death metal jegyében, s ennek az irányzatnak mondhatni ők itthon a vezető képviselői. Örülök, hogy ismerem a Krisztiánt (és a catering queenként tevékenykedő párját, Szandrát), mert nála a zord külső mögött érző szív lakozik. A Hammerworld Nagyszínpadon közben a Tales Of Evening is szép lassan belecsapott a lecsóba. A zalaegerszegi csapat a szimfonikus énekesnős metal talán legnépszerűbb itthoni zászlóvivője. Kicsit fura volt pont egy Metal Church elé betenni őket (a MC-t meg egy Gloryhammer elé), de Dudás Ivették vették az akadályokat. A hangzás is abszolút mellettük volt ezen az estén. Nekem továbbra is a Hajléktalan lélek a kedvenc dalom tőlük. Még volt egy kis idő a The Casualtiesba is belenézni. Az eléggé punkosra összerakott első Maraton napon rutinos rókák módjára készítették elő a terepet a Barba Negra Színpad főattrakciójának, az Exploitednek. Tempós, darálós punkhimnuszaik mutatnak is rokonságot Wattie-ékkal. Végig sajna nem tudtam maradni a műsorukon (mindegy is, mert már láttam őket több alkalommal), mert a Hammer Színpadon már lassan kezdődött a Metal Church. Bevallom, őket vártam az egyik legjobban a felhozatalból, már csak azért is, mert ezelőtt soha nem volt Magyarországon a US power egyik legmarkánsabb, legkultabb csapata. Az alapító gitáros, a kopasz Kurdt Vanderhoof mondjuk már megfordult Budapesten nagyon régen a Vanderhoof nevezetű hard-rockos projectjével. Szóval kíváncsi voltam nagyon, hogy a rommá hallgatott klasszikus lemezeik (aki nem hallott róluk, mindenképp a koraiakkal kezdje az ismerkedést) nyomán élőben mit produkálnak. Az aznapi felhozatalból nyilván ők voltak a legkevésbé trendekbe illeszkedő társaság, így egy teljesen vegyes közönség előtt kellett megmutatniuk, hogy még igenis van létjogosultságuk. Új számmal kezdtek: a Damned If You Do címadójával,valamint a Needle And Suture is még újkeletű opusaik sorát gyarapította, csupán a harmadik nótától, a Badlands-től ugrottunk visszafelé az időben.A Watch The Children Pray című power ballada mindenképp munkásságuk egyik ékköve. Lett volna még mit eljátszaniuk amúgy (speciel a Date With Poverty-t hiányoltam kissé), ám a 10 dalos repertoár így is egészen átfogó metszetet adott 1980 óta kisebb-nagyobb megszakításokkal tartó pályafutásukról. A Fake Healernél tökéletesebb záróakkordot nehezebb lett volna elképzelni. Kicsit lehet, hogy öregurasnak tűntek a sok modernebb hangzású fellépő mellett, de nekem így is élmény volt végre koncerten látni őket. Mindamellett roppant szimpatikus arcok, élen a Pohl Misi (Lord) hasonmás Mike Howe-val; örültek nagyon a home-made Metal Church pólómnak, amikor a dedikáláson aláírattam velük.
A Prosectura a tőlük megszokott színvonalon prezentálta mókás punk-rockját, Imre Norbiék zenéje is tipikusan fesztiválra való. Az olyan számokkal nem is lehet tévedni, mint pl. Tahó család, Ici-pici,Fazonra nyírt pinájú lány, Patkány Dzsó, Kimegyek a szigetre, Kell egy tank, stb. Gazsika személyében ráadásul egy roppant sokoldalú dobossal büszkélkedhetnek, akinek képességei messze meghaladják a punk adta kereteket, mindamellett fáradhatatlan figurája a szcénának, mivel megannyi más formációban is dobol, koncerteket szervez a CudiPurcival, úgyhogy unatkozni nincs ideje.
Szegény Nervosáékat meg pont egyidőre rakták a Metal Church-csel, ráadásul a dedikálásukat is lecsúsztam, úgyhogy sorry, lányok, majd legközelebb (úgyis jönnek még erre, nem kell attól félni, hogy utoljára voltak). Így a Dying Fetus volt a death metalos szekcióból a következő banda, amelyet szemügyre vettem az Aréna sátorban (sajnos az utánuk jövő Vadert buktam, mivel pont fedésben játszottak a ‘ploiteddel, pedig többek elmondása szerint k..a erős műsort nyomtak Piotrék). A DF egy olyan zenekar, amelyik nagyon is ráérzett a halálmetal lényegére, mi több, tud dalokat is írni eme irányzaton belül és élőben sem fagynak meg. A hangzás is death metalhoz méltóan állat volt, majdhogynem beleremegett a sátor a pincemélyen dörgő témákba. Még az Exploited kezdetéig belenéztem a Macskanadrágba a Metal.hu sátorban. Szeretem őket, itthon ők nyomják talán legjobban a dallamos, napfényes kalipunk vonalat, amit a Bad Religion, NOFX, Lagwagon, MXPX féle bandák csiszoltak tökélyre anno. Műsorukban a régi klasszikusok (Alain Delon, Még nem növök fel) és az újabb keletű témák (Részeg mindenki, Csak még egy perc) egyenlő arányban helyet kaptak. A tarjániak koncertjére becsületesen meg is telt a sátor – nem csoda, hiszen 25 éves jubileumukat ünneplik Garfieldék idén.
Az Exploited szeret Magyarországra járni, a skót punkveteránok ugyanis amikor csak tehetik, minden turnéjukon beillesztenek minket állomásaik közé. Jártam én olyan bulijukon is, amelyet a frontember Wattie Buchan nélkül abszolváltak – és nem is rosszul, teszem hozzá. Betegeskedései után jelenleg újra kirobbanó formát mutat az egyelőre elpusztíthatatlannak tűnő Wattie, akinél punkabb egyén Johnny Rottent leszámítva nem igazán akad. A ‘ploited lényege is a sebes, dühtől fortyogó punkcsépelésekben rejlik, amellyel vitathatatlanul utat mutattak a thrash, hardcore, crust képviselői számára egyaránt. Bármennyire is nem akarja elismerni Wattie, a Troops Of Tomorow-val még azt is megmutatták, hogy tudnak ők is fémesen, metalosan megszólalni, így nem lógnak ki nagyon egy kimondottan zúzós, metalorientált jamboree-ről sem.
Nem maradhattak ki a legjobban fuckolós nóták sem a szórásból (Fuck The System, Fuck The USA), szóval jó punkhoz méltóan továbbra sem szívük csücske a rendszer. Utánuk egy merész váltással a Luca Turilli – Fabio Lione nevével fémjelzett Rhapsody felállást néztem meg. Mint ismeretes, az olasz szimfo-metal zenekar 2006-ban kettészakadt és mindkét fél ragaszkodott a Rhapsody név használatához. Turilli és Lione között egy ideig mosolyszünet volt, mindketten más-más formációval vitték tovább a jól bevált brandet, ezért is volt annál meglepőbb, mikor híre ment, h. ismét együtt dolgoznak. A rajongók ezúttal újraélhetik az aranykort, mivel több klasszikussá nemesedett Rhapsody nóta is bekerült a repertoárba. A Dawn Of Victory-tól az Unholy Warcry-ig tartó utazásban bemutatták, miként lehet ügyesen lavírozni a heavy metalos bombasztikusság és az operás pátosz határmezsgyéjén. Klasszikus elemekkel vastagon dúsított galoppozós, „sárkánykergetős” indulóik közé beékeltek egy Andrea Bocelli slágert, a Time To Say Goodbye-t (eredetileg Con Te Partiro). A hangzás ahogy várható volt, leolvasztotta az arcunkat.
Számomra a fesztivál első napja a HétköznaPI CSAlódásokkal zárult. Megyeri Ferit én az itthoni punkmezőnyben a legjobb szövegírónak tartom, jóllehet dúskál a trágár megfogalmazásokban a mondanivalója. Ámde vannak dolgok, amelyeket ennél árnyaltabban sajnos aligha lehet kimondani. Kár, hogy a Ria Ria Anarchia! lemezről jóformán egy hangot sem játszanak – többet érdemelne az az album ennél. Ellenben a Vakáció a Balkánon, US Army, Ostoba, Commandante féle nóták bebetonozódtak a repertoárba az évek alatt.
2. nap
Meglehetősen későn értem le a második napra, így szegény Dorothy-ék koncertjét annak rendje-módja szerint buktam is. A dedikálásukra viszont még pont odaértem, lett is egy újabb szelfim a csajokkal. A Leander Kills elejét még meghallgattam, egész jól meg is dörrentek romatikával átitatott modern metalos trekkjeik a Barba Negra Színpadon. Megosztó társulat a Leander, de még mindig színvonalasabb szerintem, mint oly sok erőltetett percember produkciója. Még ha valaki nem is szereti a Dorothy-t, Leandert, AWS-t meg a többi mostanában nagyon futó magyar korszerű rockbandát, azt el kell ismerni, hogy kemény munkával érték el,amit elértek. A Dalriada is kapott bőven reflektorfényt az elmúlt években, az ő produkciójuk is mindenképpen felette áll a magyar átlagnak. Énekesnős folk metaljukkal ők is a kirobbanthatatlan fesztiválprodukciók közé sorolhatók (legalábbis amennyiben a rockosabb beálítottságú megmozdulásokról van szó). Őket is néhány szám erejéig meghallgattam, aztán mentem tovább a Metal.hu sátorba Phreniát nézni. A vajdasági fiatal srácok azt a fajta mostanában eléggé divatos elektro-rock-metalcore-t nyomják, amelyben az Enter Shikari, Helia és a Crossfaith az ászok. Lehengerlő rockriffekkel párosított technós szintifutamok, önfeledt partyzásra ingerlő pattogós groove-ok – ezek mind alapvető kritériumok egy ilyen zenekar esetében. A Phreniához korábban a Wacken Metal Battle eseményen volt szerencsém, túl nagy sikert ugyan nem arattak ott, de éreztem bennük már akkor is valami potenciált. A jövőjük ugyanakkor képlékeny, mivel az elektronikus beütésű gitárzenés próbálkozások sajnos itthon rendre beleállnak a földbe idő-óra után.
A Rise Of The Northstar egy buszbaleset miatt sajnos elmaradt, így elég hosszú rés keletkezett az Aréna sátorban, amit nem tudtak sehogy kitölteni, az orosz Siberian Meat Grinder fellépésére emiatt bosszantóan sokat kellett várni. A maszkos énekesekkel kiálló crossoveres brigád cserébe egy masszív offenzívát indított az addigra igen nagy számban összegyűlt közönség felé. Utolsó lemezüket két éve adták ki Metal Bear Stomp címmel és időközben kis hazánkba is visszajáró vendégek lettek. Élőben talán még nagyobb élmény is őket csekkolni, mint albumon, ezért amikor csak tehetem, megyek rájuk – olyan dalokkal, mint a For The Cult, vagy Still In The Game, nem is nehéz beindítani egy sátornyi fesztiválozó publikumot sem. Aki szereti a Suicidal Tendenciest, The Accüsedöt, Verbal Abuse-t, D.R.I.-t vagy a C.O.C. korai hardcore-os kirohanásait, annak feltétlenül érdemes barátságot kötnie a moszkvai húsdaráló társulattal.
Ingáztam a BN és Hammer Színpad között, bele-belehallgattam a Depresszió és a Finntroll koncertbe egyaránt. Túl sok újat nyilatkozni nem tudok róluk, ám a Depi iránti rajongásom az elmúlt egy évben visszatért, köszönhetően a kicsit későn meghallgatott két utóbbi albumnak (A folyamat zajlik, Válaszok után). A finnek hozták a szokásos vodkavedelős feelinget polkával ötvözött metal formájában prezentálva, Halász Feriék pedig slágerparádét tartottak tkp. Koncertjük után dedikáltattam is velük.
Számomra a második nap koncertjét a Terror adta. A legszebb az egészben, hogy túl sokat nem is vártam a Los Angeles-i HC brigádtól. De azonnal megvettek minden jelenlévőt az Aréna sátorban: ment a pogó, stagediving, moshpit, ahogy egy jobb hardcore bulin az elvárható. A Terror pedig bár már nem mai gyerekekről van szó, ifjú titánokat megszégyenítő módon lakták be a színpadot, ontották a riffeket és ingereltek masszív ordibálásra énektémáik. 15 nóta fért bele a szettjükbe, ami szerintem egyetlen Terror rajongót sem hagyhatott kielégületlenül. Lowest Of The Low, Overcome, One Of The Underdogs, The 25th Hour, No Time For Fools, Spit My Rage, Live By The Code, Keepers Of The Faith – ilyen dalokkal képtelenség mellélőni. Hibapontként legfeljebb azt lehetne feljegyezni, hogy se pengetőt, se más ereklyét nem osztogattak – sérelmezte is ezt eléggé egy haverom, aki nagy pengetőgyűjtő hírében áll. Mindenesetre a HC köszöni szépen, él és virul továbbra is, köszönhetően a Terrornak.
Ezek után sejthető, hogy nem volt könnyű dolga egy Eluveitie-nek. A kilenctagú svájci együttes ugyan átesett néhány személyi változáson, mióta írtam róluk ezen hasábokon, de az újabb énekesnő, a vörös hajú Fabienne Erni abszolút telitalálat választás volt! Pedig félő volt, hogy Anna Murphy helyét nehéz lesz betölteni. Emellett Fabienne nagyon szimpatikus, megnyerő csajszi is. A dobos, a ritmusgityós, a furulyás és a tekerős ugyancsak viszonylag újak. Mondjuk az Elu-ban mindig is tkp. az alapító frontember Chrigel képezte az állandóságot. Hazájuk folklór kultúráját és a kelta mitológiát alapul véve az Eluveitie egy olyan stílust alakított ki a népzenei elemek és a kőkemény, zúzós groovy metal összeboronálásával, amivel méltán értek el Európa-szerte sikert. Nem mellesleg a svájciak agyasabbak, zeneileg komplexebbek, mint az átlag folk metalos, dajdajozós társulatok. Sorjáztak az olyan táncra és elmélkedésre egyaránt ingerlő dalmonolitok, mint az Ategnatos, The Call Of The Mountains, Deathwalker, Ambiramus, Epona, Thousandfold, ill. zárásul az Iris Mona. A rajongóknak jó hír, hogy még idén visszatérnek, ezúttal önálló klubkoncerttel, előzenekaruk pedig nem más lesz, mint a Lacuna Coil! Hú de izgi párosítás lesz ez!
Az AWS-be még belefüleltem kifelé menetben, az Eurovíziós Dalfesztiválra is kijutott együttestől én nem sajnálom a sikert, népszerűséget, sőt örülök, hogy Siklósi Örsöt az ismerőseim között tudhatom. Érzelemgazdag dallamokkal felvértezett, az aktuális korszellemnek tökéletesen megfelelő magyar nyelvű metalcore-juk és az Eurovíziós szereplés szerzett ugyan sok irigyet nekik, de én mondom, lehet nyugodtan utánuk csinálni! Gimis barátokból alakulva Budakesziről ilyen messze jutni, az bizony csak keveseknek sikerülhet. Ha az ifjabb korosztály esetleg általuk kap kedvet ahhoz, hogy még mélyebbre ásson a keményebb, súlyosabb muzsikák bugyraiban, az csak üdvözölendő. Mivel mindannyian már fáradtunk az egész napos trappolástól, megvárni nem tudtuk a koncert végét, elindultunk eltenni magunkat a következő napi élményekhez.
Folyt. köv. hamarosan!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.