„Hol volt, hol nem volt, volt egy holt.„

Halloween-i EP válogatásunkhoz igyekeztünk az alkalomhoz kellően borzongató és kísérteties zenéket összeszedni. Igaz nem toltuk túl… vagyis a legfrissebb black / death / gothic – doom / thrash kavalkádot kapjátok!

Hydra Vein 

Az eredetileg brit, székhelyét tekintve azonban mára már holland Hydra Vein nem igazán sorolható a legismertebb thrash metal bandák közé. A 80-as évek végén alakult banda inkább csak a műfaj egyik lábjegyzetének mondható, pedig 1988-ban kiadott borotvaéles és őrült riffeléseiről ismert Rather Death Than False of Faith című debütáló albumukat simán oda lehet álltani a Slayer, a Metallica, vagy épp a Vio-Lence akkor megjelent albumai mellé (igaz ez utóbbi számomra szintén csak egy lábjegyzet – de ez nézőpont kérdése). Sajnos a rá egy évre After the Dream címmel megjelent második lemezükkel sem tudtak nagyobb sikereket elérni, így az zenekar röviddel lemezük megjelenése után fel is oszlott. Azonban közel 20 év után 2019-ben egy koncertre összeálltak, és ahogy az lenni szokott, újra rákaptak a zenélés ízére. Tették ezt némileg új felállásban, hiszen eredeti énekesük, Mike Keen (R.I.P.) 2000-ben elhunyt. A zenekar azonban tovább küzdött, és 32 év legutolsó lemezük megjelenése után kiadták harmadik albumukat Unlamented címmel, ami egy ízig-vérig sallangmentes thrash album. És ezt követi a most, a három évre rá megjelenő vadonatúj EP-jük, a Perpetual Violence Machine. Az ’80-as – ’90-es évek robbanékony riffeivel felvértezett öt dalt tartalmazó anyag első percétől az utolsóig a tharsh metal hős korát hozza vissza. Igaz, a dalaik koszosságuk tekintve szelídebbek, mondhatni dallamosabbak, de továbbra is zúzós energiákkaal vannak tele. Ezt az energiát egyszerre köszönhetik klasszikus középtempós groove szaggatásaiknak, valamint eszement, féktelenül gyors tempójú riff-villámaiknak, sikálásaiknak, és nem utolsó sorban új énekes/gitárosuk, Ross Curry énekdallamainak és orgánumának, ami valami miatt nagyon hajaz Dave Mustaine-ére. Összességében nem csak az ének, de a zene is kissé Megadethes, Mettalicás, Overkilles, vagy is nagybetűs THRASH!

Daytripper

Az amerikai Daytripper nyugodt szívvel nevezhető a kortárs stoner/doom/sludge metal egyik éllovasának. Bár igaz mindössze öt éve működnek, de már Book I: The Trip című debütáló albumukkal megmutatták mennyire maguknak érzik e műfajok komplex misztikáját.  Ezt a misztikát, atmoszférát csak még jobban kiszélesítették újonnan megjelent The Alchemist című EP-jük dalaiban. Azt is mondhatjuk, hogy a négy dalos EP két hangulati misztikát hordoz. Az első két dalban (The Alchemist / A New Leaf) a fentebb felsorolt stílusjegyeik mellett a proto-metal, a prog.-metal, a klasszikus heavy metal, a pszichedélia és jazz egyel elemei, hatásai is igen nagy teret kaptak. Míg a hátralévő másik két dalban egy ezektől is nehezebb spektrum zenét hallunk tőlük. Az egyszóval az első két dal okkult metal – rockként jellemző hatásait a szó szoros értelmében leuralják Ruinous Opus és a Hubris című dalaik sötét, gonosz blackened doom aspektusai. A lassan hömpölygő torzított slugde/stoner riffeik és erőszakos morgással és koromsötét hangsúllyal teli férfiének szinte dominálja azt a két dalt. Igazi megszállottság van bennük, ami így Halloween éjszakáján igazi libabőrt képesek adni.

Funeral Harvest

A Norvégiában található Trondheimben egy egész kis mikro black metaléra alakult ki az elmúlt egy-másfél évtizedben, ráadásul igazán jó minőségben. Ebből már több bandával is összefutottam, melyek jellegzetessége, hogy témakörökben eltérnek egymástól, azonban gyakran “cserélgetnek” egymás között zenészeket. Ebbe a körbe sorolható be az okkultista black metalos (norvég – olasz tagokat tömörítő) Funeral Harvest is, akik október 31-ére időzítették legújabb EP-jük, a Malum in Se megjelenését. A kiadványt első körben egy ókori istenségnek címezték, aki megtalálható volt a kánaáni és a görög-római mitológiában is: Hêlêl ben Šāḥar. Ez nem más, mint egy utalás a Vénusz bolygóra, a “hajnal szülöttére”. A hajnalcsillag fényét mindig túlragyogja a nap, így őt nevezték a letaszítottnak is, közismertebb nevén Lucifernek az ókorban. Más felfogás szerint a bolygó fénye direkt húzódik az árnyékba, hogy örökké dacoljon a teremtővel, a Nappal. Persze akkoriban még nem azonosították egyházi dogmákkal és történetekkel, csupán egyetlen istenség volt a számtalan közül, akiket úgy cserélgettek az asszírok, babiloniak, sumerok és más népek, mint a pénzérméket. A teológiai kutakodás végén a várt kapcsolódási pont: a Funeral Harvest az eredendően, önmagától értetődőn gonosz zenét kívánja a felszínre hozni. Ennek érdekében be is vet mindent: a rövid, billentyűs Offertorium után marha jó kórusokkal robbantja az arcunkba a Draco Nequissime című tételt. Egyértelműen a mélyvízben vagyunk vele, talán a legcombosabb a 4 új szerzemény közül. A középtempóban menetelő Djævulen inkább a mágikus rituáléknak ad teret, míg a Vow Diaboli templomi orgonáival felvezetett Angel Of Violence a bemutatkozó anyag rövid tételeinek hangulatát idézi meg. Az EP egy feldolgozással zárul: a Truth Is Truth, Beyond The God című tétel az előtt a Celestial Bloodshed előtt tiszteleg, amely az elsők között kereste az utat a trondheimi fekete fémnek.

(boymester)

hideclose

A berlini székhelyű gótikus / doom metal projekt, a hideclose október közepén mutatta be debütáló EP-jét, a Nocte Mutamur (By Night We Are Changed) címmel, ami leginkább egy öt tételes gótikus novellának mondható. Története a viktoriánus kori Londonban játszódik, 1889-ben. Öt összefüggő számon keresztül követhetjük nyomon Dario Valperga professzor, vallástudós történetét, akinek a gonosz iránti vonzalma látomásokba, rituálékba és árnyékainak rémálmaiba sodorja őt. A történet tehát adott, amihez kell egy jó zenei vonal, amit alkotója, Lenn Vane a ’90-es évek gótikus metal / doomja és az alternatív metal hatások ötvözésével ért le, és bújtatta ez egészet modern köntösbe. Dalaiban épp úgy ott van a drámaiság, ahogyan a dallamosság, a sötétség, a hit és a hanyatlás közötti feszültséget.

Vomitile

A ciprusi death metal veterán Vomitile 2018-ban kiadott Pure Eternal Hate lemeze óta nem nagyon hallatott magáról. A csapat hosszú idő után október elején tért vissza Faces Of Terror című vadonatúj EP-vel. Kislemezükre négy saját szám és egy Slayer (Death Skin Mask) feldolgozás került fel, melyek a műfaj régi vágású agressziójának könyörtelen erejét és gyilkolását hozzák. Dalaik hangzás egyszerre nyersek és feszes tempójúak, riffeik egy fűrészgép zakatolnak a modern hangzás precizitásától kiélezve. Egy abszolút sallang és kompromisszummentes OSDM anyag.