Politikai ellenállás, Nietzschei filozófia és életszemlélet, állomszerű mesevilág, fájdalmas önvizsgálat és regényekbe illő történetek. Ezek leszenek EP sorozatunk mai epizódjának központjában. Mindezek a crust-punk/hardcore punk, a dron alapú black/doom, a dallamos power metal, a progresszív vonalú doom/gothic metal és az epikus blackened metal hangjain szólalnak meg.

Lamento

A brazil származású crust-punk/d-beat /hardcore- punk banda, a Lamento még tavaly szeptemberben adta ki Handala című bemutatkozó EP-jét. Itt jegyezném meg, hogy Brazíliában ezen a néven egy groove metal banda is működik, vagy működött, mert 2016-os debütáló albumuk óta nem igazán hallattak magukról. Szóval, hogy van-e valamiféle átmenet a két banda között azt nem tudom, de az bizonyos, hogy a szóban forgó női-frontos 2024-ben alakult São Pauló-i trió bemutatkozásaként egy bitang erős anyagot tette le. Az 5 dalos mini-lemeze első percétől az utolsóig ég a forradalom tűzétől, a nyílt politikai utalásoktól, amik nem is annyira utalások, hanem inkább kimondott tényeket. Az EP címe Handala, egy Naji al-Ali politikai karikaturista által1969-ben megalkotott karakter, aki a palesztin identitás és ellenállás ikonikus szimbóluma. Vagyis az előbb említett politikai vonal nagyon is helytálló, amit csak még jobban megerősítenek, vagy inkább feltüzelnek kellően agresszív, nyers, a kollektív ellen állát képviselő régisulis tharsh/hard-core punk zenéjükkel.

Crux Ex

A spanyol származású multi-zenész, énekes, szövegíró Dante Crux Ex által 2013-óta, amolyan szóló-projektjeként működtetett Crux Ex mindig is az extrém metal műfajainak mizantróp megközelítéséről volt híres. Zenéjében határok nélkül mozog a black metal, a doom, a drone, az ambient és egyéb kísérleti hatások, vonalak között, melyeknek köszönhetően egy egyedi, vagy inkább személyre szabott erősen hangulat zenét kínál. Nincs ez másként legújabb EP-jének, a Nietzsche’s descent into Madness esetében sem. A három tételes, közel 26 perces alkotása egy zenei utazás az elme és a kozmosz mélységein keresztül. A leginkább drone alapokra helyezett, lassú sodrású, sűrű, masszív hangulatú doom / funeral doom dallamai a szellemi és lelki kiüresedés azon tárnáit nyitja meg tudatunkban, melyeket elménk legeldugottabb, vagy épp magunk elől is legtitkoltabb zugaiban találjuk. Itt azon sötét, melankolikus érzékeink bújnak meg, amiktől talán még önmagunk is megijednénk. Ezek az érzéseink egyfajta szinergista kapcsolattal rezonálnak, pulzálnak Dante zajos, misztikus, és néhol nyugtalanítóan pusztító, de egyben mély önvizsgálatot nyújtó terápiás dallamaihoz. Ahogyan EP-jének címe is mutatja, alkotója mély odaadással Friedrich Wilhelm Nietzsche munkássága előtt tiszteleg. Három tétele egyfajta zenei-meseként meséli el a híres német filozófus, gondolkodó világszemléletét, ami nagyban befolyásolja jelen életünk én, káosz, pszichológiai és társadalmi (kór)képét.

Asterise 

Nem tagadom, mindig zavarban vagyok, mikor olyan műfajról kell írnom, ami nem annyira az én asztalom. Ilyen például a folk metal, az AOR, vagy épp a dallamos power metal opera. Ezért is ódzkodtam az utóbbi stílusban dolgozó nemzetközi felállású zenekar, az Asterise új EP-jéról írni, amit  január 16-án adta ki Twilight Opera címmel. A négy dalos album a műfaj régi és új vonalas, kortárs energiáit olvassza egybe, a jól bevált történetmesélős narrativákkal. Vannak itt epikus hatások, balladás témák, valamint az igazi power metal lényegét és energiáját bemutató dalok. Minden dal a power metal más-más stílusát mutatja be, olyan hatásokkal ötvözve, mint a hard-rock, vagy épp a progresszív rock modernebb vonalai. Nem tagadom kellemesen csalódtam. A közel 25 perces anyag egy kellemes, dallamcentrikus, és mind témájában, mind műfajában egyaránt sokszínű hallgatni valót kínál.

The Eternal

Az ausztrál/finn progresszív doom/gothic metal zenekar, a The Eternal 2024-es Skinwalker című nagylemeze után tért vissza új EP-jével. Hat dalos Celestial című anyaguk megragadja mindazt a komor hangulatot, ami a zenekarra 2003-as fennállása óta jellemző. A veszteségről, az emlékezésről és az elválás kozmikus elkerülhetetlenségéről szóló dalaikban a fájdalom és mély önvizsgálat mellett meditációt is kínálnak, amit filmes dallamaikkal, valamint a progresszív rock szépségével érik el. Mindezekhez a finn doom/gothic metal (Swallow the Sun, Charon) fagyos lágysága, forró romantikája és a post-rock érzelmeinek törékeny színeivel teszik még izgalmasabbá. A The Eternal most is mesterien ábrázolja a szépség és a sivárság ellentéteit.

Viserion

A művészetek egymásra hatása révén hallottunk már metalt filmből, képzőművészetből és irodalomból táplálkozni, a 2019-ben indult New York-i Viserion pedig alaposan kimaxolja ezeket a lehetőségeket. A zenekar alapvetően George R.R. Martin regényfolyamára, valamint a belőle készült filmsorozatra, a Trónok harcára épít. Ezek alapján könnyen gondolhatnánk valami epikus, monumentális tételeket felvonultató produkcióra, de a valóság az, hogy a Viserion ebbe a világba egy nagyon is jól ismert műfajt ültetett át, a régi vágású, karcos és agresszív black metalt. Ugyan nevüket a sorozatban szereplő sárkánytól kölcsönözték, Westeros földjén legújabb EP-jük alapján dögletes, lélekfaló lidércekként tudnának megjelenni. Martin munkáján túl olyan példaképeket sorolnak fel, mint az Ultar, a Satyricon, valamint az 1349. A 2021-ben megjelent bemutatkozásuk, a Natural Selection még annyira nem fókuszált ezekre a fantasy kapcsolatokra, de fél órás darálása azért felhívta a figyelmet a zenéjükre. Azonban a frissen megjelent Fire And Blood már minden kétséget félretesz. Itt a regényben is szereplő Targaryen dinasztiát helyezik középpontba, akiknél alapvető volt a fekete mágia. Erről szól a lemezt nyitó címadó tétel is a már említett hagyományos black metalt az arcunkba tolva. Szintén jól rezonál a címével a Mad King, ahol az országát káoszba vezető kegyetlen uralkodót ismerhetjük meg téveszméivel együtt. A mélyrepülés után a Reign Of Fire ültet fel minket egy magasztosabb célt képviselő sárkány nyergébe, hogy aztán a Blackfyre során egy porig égetett faluba zuhanjunk, ahol tombol a polgárháború. Ahogy ez elvárható egy jó EP esetében, a puskapor a záró darabnál robban fel. A valamivel több mint hat perc feletti játékidővel rendelkező Harrenhal kompozíciója egyenesen a csaták és veszteségek sűrűjébe vezet. A nagy kérdés a kiadvánnyal kapcsolatban az, hogy kinek lehet ajánlani… A Trónok harca rajongóknak, vagy a fekete fém fanoknak? Talán akad metszéspont.

(boymester)