Ünneplésre mindig van ok! Ezt tesszük mi is, annak alkalmából, hogy Kicsi a bors EP sorozatunk 300. számához érkezett. 300 gyertyát nehéz elfújni, de 10-et valamennyivel könnyebb. Ünneplésül sorozatunk tematikájából megszokott öt bemutatásra kerülő zenekar helyett, most 10-et mutatunk be, amik azt a bizonyos 300 gyertyát jelképezik. Köszönjük, hogy most is velünk vagytok! A kicsit is lehetnek nagyok!

Solus Rex

A svéd multi-instrumentalista, Peter Svensson (Void Moon, Anchorite, Assassin’s Blade) lassan olyan a doom metal színtéren, mint a purhab az építőiparban: minden rést kitölt, és mindenhova befészkeli magát. A beszédes nevű Solus Rex projektje azonban talán az eddigi legszemélyesebb mind közül. Zenéjébe legszemélyesebb, legmélyebb bánatát borítsa ránk kompromisszumok nélkül, hamisíthatatlan skandináv sötétséggel. A Scenes from Yonder Life második EP-je, munkásságának egyfajta zenei lomtalanítása, de a legnemesebb értelemben. Az EP négy dalának szövegei ugyanis közel 25 évvel ezelőtt születtek, amiket most porolt le és öntött friss hangjegyekbe. Zeneileg természetesen nem árul zsákbamacskát, itt nincs helye kísérletezésnek: ez vegytiszta, régisulis death/doom metal. A Paradise Lost és a My Dying Bride korai anyagainak gótikus szelleme kísért minden egyes akkordjában, de a Winter súlyossága is felsejlik, mindez Svensson rutinjának köszönhetően mégsem válik olcsó másolattá. A ropogós szövegek dühe és kétségbeesése érdekes kontrasztot alkot az érett, megfontolt zeneszerzéssel, ami egy sajátos, időtlen atmoszférát teremt. A The Hollow Man nyitánya, vagy az Isn’t This What You Wanted? pont azt a fajta, lassan hömpölygő, reményvesztett világot hozza, amitől egy doom rajongó szeme párásodni kezd – és nem csak a fűtetlen próbaterem hidege miatt. Ez a négy tétel nem akarja megváltani a világot, „csupán” egy ablakot nyit a múltra, egy letűnt életérzésre („Yonder Life„). Sötét, reflektív és mentes minden modern sallangtól; a digitális megjelenés ellenére is van benne valami analóg recsegés, valami dohos báj. Aki szereti, ha a zene nem simogat, hanem inkább egy ólmos kabátként ölel körbe a téli éjszakában, annak a Solus Rex összesen 21 perce bőven ajánlott hallgatnivaló.

(boymester)

Astral Lore

A legtöbben valamilyen space/stoner/pszichedelikus egyvelegre gondolnának a zenekar neve alapján, de szerencsére a portugál-francia kooperációban fogant, az Astral Lore (Henry és DM) ennél sokkal sötétebb vizekre evez. A To Summon The Powers Of Bare Earth immár a negyedik kiadványa – EP tekinteében a második – a 2022 óta működő black metal duónak, amin bő 27 percben sűríti a műfaj kozmikus esszenciáját. A két gigászi, átlag 13 és félperces számok a nyers black metal és az atmoszférikus kalandozások határmezsgyéjén egyensúlyoznak, méghozzá kiváló érzékkel. A To Summon the Powers of Bare Earth I és II gyakorlatilag egyetlen, összefüggő utazás, ahol a repetitív gitártémák transzba ejtik a hallgatóját. Ez a zene a föld erejét idézi meg, ahogy a cím is mondja – nyers, koszos, de közben a csillagok felé tekint. Aki szereti a hosszú, kifejtős, meditatív fekete fémet (mint pl. a Paysage d’Hiver, vagy a korai Drudkh), az ebben az anyagban megtalálja a számítását. Én kifejezetten élveztem minden lüktetését, a változatos hangszínű károgásokat, kiállásokat, robbanásokat, úgyhogy bátran ajánlom a black metal kedvelőinek.

(boymester)

Social Free Face

A szombathelyi Social Free Face 1994 óta a hazai (S.C.H.C.) szubkultúra egyik megkerülhetetlen zenekara. Igaz néha több év is eltelik egy-egy lemezük, vagy EP-jük megjelenése között, de azok mindig olyan erővel szólalnak meg, hogy nem lehet egyszerűen elmenni mellettük. Ilyen a hosszú évek után tavaly december végén megjelent háromszámos Fordított világ című EP-jük is, ami ha jól tudom a Liberal Youth 2025-ös Háború EP-jével közös split-lemezen látott napvilágot (erről itt írtunk). A SFF EP épphogy csak több 9 percnél, de rövidsége ellenére annál töményebbek és energikusabbak.  A három dal a melodic hardcore, hardcore/punk és a ’90-e évek vegan straight edge erőivel vannak felvértezve, miközben a világ dolgaira reflektálva társadalomkritikus és egyben figyelemfelhívó üzeneteket közvetít. Azt hiszem ez is a HC legfőbb célja, ami nálam abszolút betalált.

Kő-Core-Szaki

Bevallom őszintén eddig még csak a nevével találkoztam a szintén szombathelyi, az OI hardcore/punk vonalán mozgó Kő-Core-Szaki nevű zenekarral. Azt tudtam, hogy már léteznek egy ideje és aktívan koncerteznek is (igaz leginkább csak szülővárosukban), de azt nem tudtam, hogy a YouTube videóikon kívül van is nekik hangzó anyaguk. Ilyen a Meseország címre hallgató „bemutatkozó anyaguk”, melyre 5 pattogó ütemű, vad hardcore punk (pogó) nóta került fel. Az energia adott, amihez színezékként az OI, és itt-ott a ska-punk dallamait illesztették. A Kő-Core-Szaki olyan hazai punkzenekarok, legendák mellé sorolható, mint a QSS, ETA, A tizedes meg a többiek, CAFB, vagy a Kretens és a PICSA. Meseország lakóinak pedig ébresztő… jön a szabadság!

Gavelkind

A blackened death/doom vonalán mozgó Gavelkind Daniel Bennett (Gylt) one-man szólóprojektje, ami közel egy éve működik. Harmadik demója, a The Passage az 1845-ös Franklin-expedíció történetét meséli el négy rövidke számban (átlagosan 2:30 játékidőben), nehéz és súlyos atmoszférákon át. A dalainak lassú, nyers, zord riffei, valamint a kétségbeesés hangjain megszólaló éneke / károgása az északi sarkkör sivárságát, az expedíció részvevőinek kegyetlen megpróbáltatásait ordítják. Átérezhetjük a lassú fagyhalálnak, a csontig hatoló hideg leheletét, és a végkimerülés csendjét. Az EP rövidsége ellenére nagyon is kemény hangon szólal meg, ami egyből arra késztetett, hogy ez előző két szerzeményét is meghallgassam. Hallgassátok meg ti is!

Savage Sword

Elég csak ránézni a svéd Savage Sword demójának borítóképére, na meg a banda fotójára és egyből tudjuk, hogy igazi acélos heavy metal anyaggal állunk szembe. A 2022 vége óta tevékenykedő csapat négy dalos Demo MXXXV címet viselő kiadványa a ’80-as évek heavy metaljának tűzében lettek megedzve, történeteiket pedig olyan fantasy kalandregények ihlették, mint a Conan, a barbár. E kettő ötvözetéből születtek meg dalaik, melyek a hagyományos heavy metalt fülbemászó dallamait, gyors tempóit és harcias csatazaját visszhangozzák hallgatója füleiben. Hatásként említhető, a Manowar, a Mercyful Fate, vagy a Running Wild. Igazi múltidéző, nosztalgiával teli anyag, ami a haevy metal kortárs újhullában simán megállja a helyét.

Sykofant

A Sykofant egy oslói progresszív rock zenekar, akik már 2024-es debütáló albumuk dallamainak atmoszférájában az álomszerűen filmzenei síkokra, energikus groovy gitárokra, a folk-rock, a kraut-rock kísérleti, valamint az AOR, illetve a retro hangzású hard-rock különös egyvelegére tették a hangsúlyt. Ezt a különös keveréket azóta Red Sun EP-jük, és második lemezük a Red Sun Leaves dallamaiban is folytatták, csak úgy, mint az utóbbihoz sorosan kapcsolódó Leaves EP-jükön. Csak itt jegyezném meg, hogy a két alkotás egy napon, 2026. január 26-án jelent meg. Az EP-re három tétel, két rövidebb és egy közel 16 és félperces került fel, melyekken (ha lehet úgy mondani) a zenekar akorábbiaktól eltérően egy kimértebb, nyitottabb oldalát mutatja be. A kezdő Roots and Canopy hangzásában és hangulatában egyaránt a Pink Floyd korai korszakát hozza. Többrétegű hangzás, akusztikus, ambient, elektronikus – egy valós kavalkád, ami szinte észrevétlenül folyik át az őt követő instrumentális darab, a Mycelium March rockosabb és energikusabb közegébe. A nagyobb lélegzetvételű Heart Of The Woods a finomra hangolt nyitányát és zárását leszámítva egy valóságos progresszív rock / art-rockszimfónia megint a Pink Floyd, némileg a Queen, de hogy kortárst is említsek; a Elder, vagy a Kadavar nyomvonalára helyezve. A Sykofant ezen kislemezével is bebizonyította, hogy abszolút a modern prog.-rock egyik kiemelkedő képviselője.

Alpha AntiChrist

Kínából meglehetősen kevés metal zene érkezik hozzánk, pedig ott is bőven akadnak jó bandák. Egyik ilyen a bemutatkozó EP-jével érkező heavy-speed metal/punk hardcore banda, az Alpha AntiChrist. Hogy a névválasztásuk mennyire köthető a stílusban hasonszőrűnek mondható, 2005 és 2014 között tevékenykedő svéd Syphilitic Vaginas 2011-es albumának címéhez… nem tudom, és ez talán most nem is annyira fontos. Mindenesetre háromszámos Bloodbath In Hiroshima EP-jükön remekül hozzák a műfaj kaotikus energiáit, amiket amolyan ázsiai őrülettel, és punk n roll lendülettett vérteztek fel. Dalaik alapjai a Motörhead-féle badass hangulatban keresendőek, melyekhez erősítésként a szélsebes speed és a hardcore-punk ereje csapódik. És hogy a kellő csavar is meglegyen zenéjükben, mindezt hatalmas, és jó ízű heavy metalos gitárszólókkal, és rockabillys ütemekkel szívesítik meg. Jönnek (na nem a férgek) hanem, mint a „sárga veszedelem” Temus TCS …ez még viccnek is rossz. Attól ők jobbak!

SPRINTS

A 2019 óta létező női frontos ír csapat, a SPRINTS tavaly szeptemberben hozta ki második teljes lemezét (All That Is Over), de nem ültek a babérjaikon és már itt is egy háromszámos EP. A zenekar stílusát alapvetően a punkos hozzáállás határozza meg, de a garázsos megszólalás mellé post-punk. A Deceptacon három dalában zajos gitárok dominálnak, de az atmoszféra az, ami igazán megkülönbözteti és talán ki is emeli őket az átlagból. A ’70-es évek brit punkját keverik a kilencvenes évek amcsi alter/grunge/punk stílusjegyeivel, nyakon öntve némi new wave szósszal, amire Karla Chubb flegma éneke rátesz egy lapáttal. A záró tétel (Better) a ’80-as évek new wave csapatait idézi, de jól figyelve a háttérben a gitárok meg pszichedelikus témákat hoznak, így még talán a post punk címke is megállja a helyét.

(Sanyi)

Nanowar of Steel

A 2025-ös évben két bandától is hallhattunk dalt, mely a mongolok egyik legnagyobb hódítójáról, Dzsingisz Kánról szólt. Mind a Sabaton, mind a Warkings remek dalt írt az uralkodóhoz kapcsolódóan, legyen szó akár a Hordes of Khanról, akár a Genghis Khanról. Ehhez most csatlakozott az olasz paródiabanda Nanowar of Steel is, akik úgy döntöttek, hogy legújabb paródiájuk középpontjába Dzsingisz Kánt állítják és önmagukat egyáltalán nem meghazudtolva egy brutálisan szórakoztató EP-vel jelentkeztek az idei év elején. Már a címválasztás sem utolsó: a The Genghis Khan Song to End All Genghis Khan Songs mellett további három szám került fel az EP-re: Feet&Greet, Iride és Kotlin. A „címadóban” nem egy banda előtt tiszteleg a Nanowar: Iron Maiden, Avantasia, Sabaton, Warkings, The Hu, stb., ahogy ezt már megszokhattuk tőlük. A Feet&Greetben Mikael Sehlin (Amaranthe, Degradead) vendégeskedik és bitang jól ötvözik az elektronikus zenei részeket a károgással/hörgéssel (a három énekes tökéletesen kiegészíti egymást) – fellelhető itt Rammstein, Electric Callboy, Amaranthe, Babymetal utalás is. Zseniális dal. Az Iride a banda szerint egy olasz műholdállomás, mely az olasz kormány és az Olasz Űrügynökség (ASI) által támogatott program – fantasztikus ez az egész kreált háttérsztori, nagyon leleményesek a srácok, azt meg kell hagyni. A dalszövegek most is mindent visznek, rendkívül ötletes, szórakoztató és nem utolsó sorban egyedi, amit csinálnak. Zeneileg pedig szintén nem tudok belekötni, a harmadik-negyedik szám echte Rhapsody-féle power metal, mint a The Power of Imodium a legutóbbi, Dislike to False Metal lemezükön. A Nanowar of Steel ismét egy remek dalcsokrot állított össze nekünk, mely EP nagyon remélem, hogy egy esetleges idei új nagylemez előfutára volt. Egy percig sem szabad őket komolyan venni, mint ahogy ők sem veszik magukat. Ez a szórakoztatás magasiskolája.

(King)