Szombati szívderítő… vagyis itt van EP sorozatunk újabb adagja, amiben ismételten válogatott finomságokat hoztunk el nektek. A paletta most is széles, az klasszikus death metaltól, a psy-stoneren át egészen a poszt-apokaliptikus hangulatú spaghetti westernig és a modern indusztriális neo-folkig. Hallgassátok, aztán menjetek a boltba.

A brit Jorogumo zenéjében mesterien ötvözi a Carcass jellegű technikás death vonalt és a Pantera groove-centrikus metalját, amik alá még jó adagnyi iszapos sludge riffeket is tolnak. Rot című bemutatkozó EP-jük hat dala, hogy is mondja…. ULTRA BRUTÁL! Dalaikban robbanásig feszülnek a régisulis középtempós gyilkolások, a modern progresszív, alter-metalos agonizálás és a változatos éneke dallam, amit énekesük meglehetősen széles palettára tett fel. Emberünk néhol hörög, gyomorból rekeszt, máskor meg egyenesen Mike Pattonos dallamokat hoz. A death metal és a groove metal, illetve a modern alter-metal stílusaiból egy zseniális fúziót hoztak létre, ami izgalmas, kiszámíthatatlan és leginkább egyedi.

Az Oregon-i Morosity puritán raw black/death zenéjében a Bathory korai és a Bethlehem pokolkeltő terrorjának atmoszféráját hozza. Öt számos demójukról süt a halálvágy és a sötét nekromatika, amivel a műfaj ’80-as évekbeli első hullámának emlékeinek áldoztak. Természetesen nagyon túl komplikálva itt sincs semmi… gyors tempó, károgó ének, erősen torzított gitárok, minimalizmus és disszonancia, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Minden esetre a műfaj kedvelőinek nosztalgikus öröm lesz hallgatni őket.

A meglehetősen sajátságos poszt-apokaliptikus hangulatú spaghetti westernt kísérleti ambient / drone / doom és filmzenei atmoszférákkal játszó Cortége duó Chasing Daylight EP-jén egy sötét tónusú, utópisztikus jövőképet fest le nekünk. Két tételes, sorosan összekapcsolódó anyaguk drámai megszólalása már kezdő daluk (a motor beindítás és a rádióhangolása után) nehéz, horrorisztikus témáival a hidegrázást váltja ki benne. Ezek a lassú filmzenés témák ösztönösen Angelo Badalamenti dallamvilágát idézik fel bennem. Hideg és hátborzongató, kaotikusan dörgő, máskor meg elcsendesülve megnyugtató. A két dalt, vagy inkább témát hallgatva, néha olyan érzésem támad, mintha egy kozmikus hajón utaznám a végtelenbe, majd hirtelen azon kapom magam, hogy a temetésemen épp az utolsó lapát földet dobják a koporsómra. Remekül keverik a tradicionális texasi western hangulatot a szónikus világvég krómozott hangjaival.

A hard rock, hard blues riffelésű heavy stonert játszó kanadai Planet Cruiser csapata Riders Of The Edge EP-jén (a műfajhoz mérten) egy meglehetősen sokszínű dalcsokrot kínál. Zenei alapjaiknak leginkább a Kyuss féle sivatagi rock és a Black Sabbath Tony Martinos heavy / hard blues metalos korszaka mondható. Ezekre építik rá vibrálós Pink Floyd szerű kozmikus pszichedéliájukat, akusztikus rádió barát témáikat és keményebb riff horzsolásaikat. Mindezeknek az összessége adja összetett zenei élményüket, ami a ’70-es évek hippie hangulatáról a mostani sivatagi rock homok buckáiig tart.

Az Orochen egy modern felfogású indusztriális neo-folk formáció Svédországból. Ha hasonlatot kellene mondanom, azt mondanám, hogy zenéjük valahol a Cult of Luna, az Empyrium és az Of the Wand & the Moon szentháromságának vonalán mozog. A csapat második EP-je a Thylacine címet kapta. Borítóján pedig a 20. században kihalt csíkos tasmániai tigris, vagy más nevén az erszényesfarkas látható. Az EP fő témája is a kihalás és az emberek okozta természeti és társadalmi kár. Ezeket post-rockos elszállós energiákkal, élesen síró gitárokat, törzsi hatásokkal, baljós hangulatú, szomorú és egyben monoton vokálokkal, természeti atmoszférákkal testesítik meg. Az egész egy modern zenei dráma az emberiség jelenéről, mely egy most is zajló vadászat, amiben mi vagyunk a vadász és a préda egyben.