Hullámvölgyek mindig is voltak, vannak és lesznek. Csak az akaratunk kell, hogy legyőzzük azokat és megtérüljön a befektetett munka… aminek értéket mindenki másként látja. A mi értékeinket mostani EP sorozatunk 74 részével mérjük fel, ami meglátásaink szerint most is igen széles skálán mozog. Lesz itt vitnage hangulatú okkult doom, az Iommi iskola vonalát követő ólom riffek, sivár fekete fém, a ’90-es évek death hulláma és némileg a jövőbe mutató, de erősen kortársszemléletű poszt-apokaliptikus zenei világkép. Jó csemegézést!

A finn okkult rocker Magick bemutatkozó demóját a Coven ’70-es évekbeli boszorkányos varázslatából, valamint a jelen kortárs Lucifer, Ghost és hasonszőrű társainak érájából merít. Három mágikus hangulatú atmoszférával átitatott dalocska található ezen a demón, amit a könnyedén fülbemászó hard rockos gitárdallamok, valamint az énekesnő Julia intenzív, egyben széles skálán mozgó légies dallami tesznek élvezetessé. A dalaiknak sokat hallott tematikájuk ellenére is meg van az a varázsa, amik kábítóan hatnak az arra fogékony réteg számára. Egy igazi vintage misztikum, amikhez némi Lavcraftian horrort is bele szőttek.

Kezdetben nem gondoltam semmi pozitívumot az Ifrinn nevű projekt bemutatkozó EP-jéről, hiszen egy sok-sok évvel ezelőtti, különösebb visszhangot nem keltő demó folytatásáról van szó. A skót felföldről származó magányos zenész megfogalmazott célja azonban, hogy a sivár, kietlen táj felett lebegő időtlen misztikumot hangok formájába öntse, számomra mindenképp megvalósult. Egyszerű, ismerős black metal ez csodálatos monoton hipnózissal, távolról felénk zúgó károgással, morgással. Puritán megközelítése ellenére kétségkívül magában hordoz egyfajta varázslatot, amit természetesen a műfaj ortodox rajongói fognak a leginkább értékelni. Remélhetőleg Ifrinn nem fog újabb öt évet várni a következő dobásra és összepakol nekünk egy tisztességes lemezt ezzel a finom melankóliával, ami átjárja mindhárom tétel összesen 25 perces játékidejét, ami azért már egy szép teljesítmény.

(boymester)

Jellemző módon a Kicsi a bors rovatban az undergroundban felbukkanó új zenekarok, új megjelenések játsszák a főszerepet, de azt hiszem bőven elfér itt egy olyan nagyágyú is, mint a holland death metalos Phlebotomized. A ’90-es évek végén kultikussá avanzsált zenekar ugyanis ritkán hallat magáról, de akkor mindenképp érdemes odafigyelni rájuk. Legutóbb 2019-ben produkáltak egy hatalmas visszatérést Deformation Of Humanity című gyilkos korongjukkal, most pedig egy friss dalokat hozó EP-vel lepték meg a rajongókat. A csapat véleményem szerint annak idején megelőzte korát azzal, hogy progresszív, valamint rendkívül agresszív módon kezdte el játszani a doom elemekkel is játszadozó death metalt. Ennek egyenes következménye, hogy az 1989-ben indult banda új anyaga is úgy szólal meg és olyan felfogásban sodor magával, ahogy azt egy pár éves hordától várhatnánk. Nincs ez másként a Pain, Resistance, Suffering esetében sem, melynek dalai akár egy új nagylemez törzsét is képezhetnék. A nagyívű, doomos It Will Pass felvezetése után fejest ugorhatunk a mentális betegségek, a lelki terror és elszigeteltség témakörét boncolgató tételekbe, melyek már-már megszokottnak mondhatók a zenekartól. A formáció érdekessége, hogy ahogy előre haladnak, más brigádokkal szemben művészetük nem bonyolódik, hanem egyre tisztább és egyértelműbb. Ennek következő lépcsofokának is tekinthetjük az EP-t, amin a szokásos zenei kalandok mellett tiszta énekkel is találkozhatunk.

(boymester)

Ha szereted a lassan vánszorgó stoner doom fuzzokat a svéd New Mexican Doom Cult abszolút nyerő lesz nálad. A 2016 óta tevékenykedő banda két napja adta ki Mark of Cain címmel ellátott második EP-jét, amire 2 szabbatista ihletésű nóta került fel közel 15 persze. Persze a szabbatista egy szokásos sablonjelző, ami ennek a műfajnak a mumusa… de valljuk be az Iommi iskola jellegzetes riffei erősen rányomták bélyegüket a stílusra. Amivel nincs is semmi baj, hisz a nagyelődöket és a hagyományt ápolni, s tisztelni kell. Ezt teszi négyesünk is, aminek tagjai korábban olyan bandákban fordultak meg, mint az October Tide, az Apocalypse Orchestra és a Mandylon.  Nos a háttér adott, az ihlet adott, e kettő eredményeként egy bika erős riffelésű, csípőből bólogatós kis anyagot kínálnak nekünk, amiben egy kis pszichedelikus hangulattal átitatott keleties dallamszekciókat is beleszőttek, ezáltal pedig még izgalmasabbá tették doom balladáikat.

A Kataan egy erősen kortársszemléletű progresszív – death metalos projekt, amit Nicholas Thurnbury (ex-Vattnet Viskar) és Brett Boland (Astronoid) hívott életre, hogy modern világunk elkényelmesedett életterének disztópikus képeit vetítsék elénk. Ennek tükrében négy tételes debüt-EP-jük egy depressziós segélykiáltásnak is felfogható, amit mi adtunk le önmagunk felé, de ez épp most a jelen pillanatában senkit sem érdekel. Ehelyett belefeszülünk hétköznapjaink poszt-apokaliptikus mozijába, amit a duó modern death – groove metalos dohogású filmzenéje és baljóslatú, inkább ambient, mintsem progresszív hangulatképeinek villódzásaiban, amolyan kívülállóként szemlélünk. Kissé borzasztó belegondolni, hogy lassan akár a saját halálunkat is végignéznénk.