E heti EP sorozatunkban kizárólag csakis az extrémebb zenei vonalnak hódolunk. Bár furcsa a tegnap éjszakai „halálközeli élmény” után a halált dicsőíteni… bár van benne némi morbiditás, főleg miután ráeszmélsz, hogy mindened, ami van az valójában semmi. Tehát mostani összeállításunkkal a halál szemébe, és mélyen önmagunkba nézünk. Tisztelet a Lánglovagoknak!

„Tudod, milyen sápadtan és gonoszul

Izgatóan jön majd a halál egy furcsa órában

Bejelentés nélkül és be nem tervezetten

Mint egy félelmetes és túl barátságos vendég,

Akit az ágyadba vittél„

Az Ungoliantha egy ukrán black metal banda, aki nevüket Tolkein (A szilmarilok) Középföldjének Ungolianth pókállatból vették. A banda 1996-ban alakult és korai demós éveik után csal 2015-ben jelentették meg első lemezüket Through The Chaos, Through Time, Through The Death (Сквозь хаос, сквозь время, сквозь смерть) címmel. Csak ezután jelent meg szóban forgó The Howl in the Waste Ep-jük, 2019-ben, ami öt számot tartalmaz, melyből egy Lord Belial feldolgozás. A csapat a klasszikus black metal hagyományait követei… szélsebes sikálós gitárok, aljas sikolyok, szimfonikus betétek, melyek kellemes dallamosságot adnak hozzá őrült, okkult légkörükhöz, melybe itt-ott előbukkannak a thrash, illetve a detah metal kopott, de annál energikusabb elemei is. Bár én úgy vagyok vele, ha egy black metal banda eljátssza egy másik black metal horda dalát, az számomra kissé lerágott csont… Nos, esetükben a Lord Belial „Hymn of the Ancient Spirit of the Forest” igen masszív feketére sikeredet, és remekül visszaadják a dal eredeti hatását.

Hogy milyen is, amikor a klasszikus vonalú black metal a Cirith Ungol stílusú heavy / doommal, illetve a Bal-Sagoth féle puritánabb epikus fémmel egyesül? Kaotikus és egyben nagyon is élvezete, ahogyan azt az olasz származású Xanathar nevű „anomin” zenekar is prezentálja Darkmoon című EP-jén. Négy tétele anyaguk, ami egy kellemes hangulatú (intro / outro) dungeon ambient keretbe van belefoglalva, nyers, torz riffeléseivel és velőtrázó sikolyival idézi meg a mágusok, sárkányok és egyéb ősi lények sötét, ám annál meseszerűbb világát. Az egésznek van valahogy egy bizarr teátrális képe, ami nem az elrettentés, inkább a figyelem felkeltés oldaláról ragadja meg hallgatóját. Nagy eposzi dallamok, károgás, egy-két többszólamú énektéma, veretes metal riffek és az első generációs fekete fém szurokszerű dallamos masszája ömlik a fülünkben 15 perces EP-jük hallgatás közben.

Az ír Coscradh új EP-jéről már olvashattatok nálunk a hírekben és azóta sem lett több dal a Mesradh Machae című 12 perces kiadványon. Viszont akadhatnak olyanok, akik elsiklottak eme borzadály megjelenése mellett és így teszek nekik egy szívességet. Kár is lenne félretenni a „lemészárolt férfiak utolsó szavait” feldolgozó két tételt, mivel ez egy teljes hosszúságú anyag előfutárának készült 2020-ben és a zenekar akkor még nem sejtette, hogy a vírus miatt ekkora csúszással kell számolniuk. Valamelyest csillapíthatja az agresszióra éhező közönség igényeit az EP, de amit alapvetően a Coscradh felfogása, története ígér számukra, az bizony nem véletlenül olyan várós. A csapat ugyanis lassan, kimérten állt össze, tanult meg igazán zenélni, de elképzeléseik már a kezdetekkor világosak voltak. Mocskos és kompromisszummentes death/black metal prezentálása a nagyérdeműnek mindenféle sablonos sátánizmus és halálimádás nélkül. A punk, hardcore vonalakról összeszedett zenekar azt találta ki magának, hogy csak valós dolgokról, történelmük legsötétebb pillanatairól fognak dalokat írni. Nincsenek legendák, különféle mesefigurák, csupán gyilkosok, barbárok, diktátorok és hús-vér emberi szörnyetegek, akiknek emléke nem szabad, hogy feledésbe merüljön. A zenekar nevét is „lemészároltnak” lehetne a legegyszerűbben fordítani, de a kifejezés itt leigázottat, megalázottat, megsemmisítettet is jelenthet. A zenekar tehát az áldozatok dühének hangja, azoké, akik már nem beszélhetnek utolsó perceikről.

(boymester)

Az olasz Sonum napokban megjelent két tételes Divide And Conquer EP-jét hallgatva leginkább az Opeth és a Katatonia korai progresszív vonalú kísérleti death metalja jut az eszembe. Persze azért jóval több is van a zenéjükben. Nagy hangsúlyt fektetnek a sötét vonalú, de meglehetősen dallamcentrikus depressziós hangulatra, melyek néha egyfajta meditatív hangulatképekként vannak jelen dalaikban, mindezt a gazdagon díszített progresszív elemeikkel és disszonáns death metal témáikkal teszik tökéletessé. Az EP két tétele közel 15 perc, ami azt hiszem méltán ad kellemes hallgatni valót a műfaj, illetve a technikásabb zenei megoldásokat kedvelők számára egyaránt.

A szokásostól eltérően egy ősrégi demós cuccot ástunk elő újdonság gyanánt. Bár annyi újdonság ereje van, hogy a Nuclear War Now! Productions tavaly korlátozott példányszámban újra kiadta kazettán és lemezen. A szóban forgó banda a Michigan-i Lucifer’s Hammer, ami, vagy akik az 1980-as évek végétől a kétezres évek közepéig működtek, mint a színtér egyik legjelentősebb underground bandája. The Burning Church demójuk 1994-ben jelent meg. Ez pályafutásuk negyedik demójuk volt, melyet a későbbiekben még egy demó, majd pár évnyi szünettel rá két nagylemezük is követte. Zenéjük a ’90-es évek sztenderd death metalja (amire ma már azt mondanánk, hogy raw black/death) némi középtempós death/doomos belassulásokkal, amelyeket az Obituary és előszeretettel használt. Ezekhez jöttek a „klisészerű” istenkáromló, ördög és fekete mágiát imádó dalszövegeik, amik a korszak abszolút jegyeivel, hangulataival vannak átitatva. Mindenesetre ez a hat számos demó korszakának egy igazi fekete gyöngyszemeként tündököl ma is.