Lélektérbe ágyazódó hangalkímia / Entrópia Architektúra interjú I. rész

Brigiri

2026. február 20.

0

A hazai underground egyik megkerülhetetlen és különleges karakterű zenekara, az Entrópia Architektúra első lemezét 2025. novemberében adta ki. A lemez megjelenése-, és annak bemutatója kapcsán kérdeztem Kósa Csabát és Walch Mártont az Entrópia Architektúra 20 éve egy lélekterébenben alkotó két hangalkimistáját, a kezdetekről, a zenekar formálódásáról, hatásokról és természetesen a nemrégiben megjelent lemezről és a lebemezbemutató koncertről.

Milyen hatásokból született meg-, és mit jelent számotokra az a belső mag, amiből elindult az Entrópia?

Kósa Csaba — Kezdem én, mert – nem sokkal egyébként, de -, egy picit régebben követem ennek a folyamatnak az eseménysorozatát, amiben nagyon szép szerintem az, ahogy összeért az utunk Marcival.

Az Entrópia Architektúra megszületése jóval korábbi időből indult, mint a mi találkozásunk, és az akkor jelenlevő tagok, akikkel ez egészet alapítottuk, már nincsenek jelen az Entrópiában. Az zenekar elődjeként tekinthető formáció egy egyesületként indult, a Szabad Emberigondolkodásért Egyesületként, még nagyon-nagyon régen, a ’90-es években.

Ebben az egyesületben Ábel (Rásonyi Ábel♱) volt az egyik alapítótag, Csürke Zoli, Zozó (Tóth Zoltán) és Endre, aki a jó barátja és alkotótársa volt Ábelnek és Galamb voltak egyesületi tagok. Mindannyian egy olyan művészetirányzatot akartunk megvalósítani, ami kifejezetten „Engaged art” irányzat, amiben a csoportunkat L’art contre L’art-nak (vagyis, művészet, a művészet ellen) neveztük el. Festettünk, szobrokat készítettünk. Ebben az időben volt egy kávézónk, az Őszi Szalon, aminek a végleges bezárását megelőzően volt ott egy kiállítás, ahol az abban résztvevőknek, mint művészeti csoportnak adtuk ezt a nevet: Entrópia Architektúra. A művészeti csoportba alkotó-vizuális művészeket, fotósokat, zenészeket kértünk fel. A felkérés lényegében az, amikor a természet visszahódítja az ipari struktúrákat, vagyis, amikor a káosz építkezik, és úrrá lesz az ember által alkotott rendszer felett. Ennek a melankóliája volt a kiállítás vezérfonala és azt kértük, mindenki mondja el a saját önkifejezésével, hogy mit jelent számára ez.

Ebben a művészeti csoportban már benne volt Pongrácz Kálmán ROVAR 17 projektje is, akinek van egy lemeze, aminek a címe Entrópia Architektúra.

Izgalmas volt ez az avantgárd éra, de amikor az Egyesület fizikai aktivitása visszaszorult, akkor azzal az ötlettel jöttünk elő, hogy csináljunk az Egyesületből az Alkotópáholy mintájára egy a Laibachhoz hasonló zenei formációt.

A Laibach az egyik legfontosabb inspiráló zenekara volt annak az (alapító) kemény magnak, akikből már nem maradt senki a zenekarban mostanra rajtam kívül.

Megalapítottuk az Entrópia Architektúrát. A név, és a Szabad Emberigondolkodásért Egyesület logója, ami megmaradt az Entrópia Architektúra logójaként, amivel beépült és zenekarként él tovább.

Az első dobosunk a Pali volt, aki nem tudott dobolni, de ezzel együtt egy nagyon inspiráló-, az industriál, a punk és noise közös metszetén indult el a zenekar.

Például emlékszem, volt annak idején a Thürnernek egy ilyen kommunista, ifjúsági szövetségi rendezvénye, ahol felléptünk és ahol szerintem csak nyugdíjasok voltak, akik annyira sokkot kaptak a zenénktől, hogy nem bírtak a helyiségből kimenni. Ott például, ha jól emlékszem, olajos hordókat vert össze-vissza Pali, és egy fémdarabot flexelt, a Galamb szétverte a basszus gitárját a színpadon, én artikulálatlanul üvöltöztem. Nagyjából olyan 50 perces folyamatos zajkeltés volt, ahol az alapot Csürke Zoli szalagos magnós felvétele adta, amit a Royal Hotelnek a bontási műveleteinél vett még fel.

Ebből indult tulajdonképpen az egész act. Eleinte csak improvizáltunk, főként Controlled Bleeding, Missing Foundation, Laibach, Skinny Puppy vonalon, teljesen a zaj és az elektronika mentén indultunk, ahol eleinte nagyon bonyolult zaj alapokat írtam, agyhullámokra ható hangokat keltettem a zenével, amivel több energiát fektettem akkor a zeneírásba, mint manapság. Erre az alapra szálltak be improvizatív módon a különböző hangszerek és zajkeltő eszközök.

A Soroksári úti Gyárban több olyan koncertünk volt, ahol még ezzel a koncepcióval indultunk meg. De idővel igényünk támadt ennél azért kevésbé az improvizáció-, jobban a valós zenei létezés, működés, alkotás mezsgyéjére lépni. Egy – egy koncerttel már más helyeken is voltunk. Ebben az időben a Metal School-ban, a próbatermünk által szervezett kis színpados események futottunk össze Marcival is. Emlékszem az akkori barátnőm kiszúrta Marci Suicidal Tendencies tetoválást, ami amiatt fontos, mert ez a „bandadás banda” nekem is meghatározta a gyerekkoromat. Rögtön tudtuk, hogy valahogy a gyerekkorunk bizonyos szempontból hasonló. Az aradi vértanúk emléknapján volt, október 6-i koncert konkrétan, ahol mindketten felléptünk.

Walch Márton — Nekem akkor volt a Pangea és jött az Entrópia is együtt, meg talán utána még a Tituszék formációja is, a Seppuku. Ahogy Csaba mondta, október 6-a volt, és én úgy kezdtem a koncertet moldvai viseletben, hogy elmondtam az aradi 13-at. Akkor átkötőnek volt már torokének a Pangeában, és a Csabáéknál is volt torokének, ami az egyik közös pont volt.

Az akkori koncert után kerestek meg Csabáék, hogy lenne-e kedvem nekem velük ütlegelni, meg üvöltözni, persze. Azt mondtam, először próbáljuk meg, aztán ez így maradt. Ez 2006-ban volt, a Pangea-t 2004-ben kezdtük. Majd onnan építkeztünk tovább, aminél megvan az mindig, hogy az, ahol most tartunk, abban mindenki benne van, aki valaha tagja volt a zenekarnak.

Kósa Csaba — Azt egy ideig, a legelején legalábbis nem mondtuk ki, de a Neurosis is nagy hatással volt mindenkire a zenekarban. Az a fajta apokaliptikus metál, amit a Neurosis indított el, és így szerintem nem is nevezném pusztán hatásnak, hanem alapvetően az a fajta világszemlélet és témavezetés, amit a Neurosis művelt, az mindannyiunknál egy esthajnalcsillag-szerűen világított az égen.

Marci is fanatikus rajongója volt, én is, Csürke Zoli és az akkori dobosunk is, aki egyébként a logónkat is tervezte Joe (Gnáj József) is a Neurosis irányból érkezett zeneileg, de más irányokat is bele tett a zenekarba. Ráállított bizonyos tekintetben minket egy ilyen kitekert, akár az Einstürzende Neubautenhez hasonló megközelítésre úgy, hogy soha nem dobolt korábban. Akkor kezdett el dobot tanulni, amikor az Entrópiába belépett.

És ott van Zoli is. Ő soha nem gitározott. Molnár Lujótól tanult basszusgitározni annak idején.  Ő is úgy hozott egy teljesen más szemléletet – ezzel az amúgy nagyon szép és egyedi gitár hangzással, hogy az a zenekarral együtt alakult tovább.

Walch Márton — Amikor gitárost váltottunk, akkor előtte mindenki mondta: ez nem is igazi gitározás, aztán kiderült, hogy a saját stílusában Zoli olyanokat fogott le, hogy nagyon nehezen mentek utána a többiek. Teljesen máshogy gitározott, mint egy képzett-, vagy hagyományosan játszó gitáros. Nagyon érdekes volt.

Mitől függött- vagy függ az, ahogy az Entrópia egyes korszakaiban megjelennek különleges hangszerek?

Walch Márton — 2006-ban, amikor én érkeztem, már ott voltak csövek az Entrópiában. Akkor volt még egy hívószó számomra: kellene valaki a zenekarban, aki eltalálja „az egyet”. Erre a mondatra az akkori beszélgetésekből tisztán emlékszem. Ezt Csaba akkori barátnője mondta. A többiek tudták rólam, hogy én táncházakban zenélek dobon, és jó lenne együtt is zenélni, ami mellett a csövek adottak voltak, amiket azóta folyamatosan fejlesztettünk tovább.

Kósa Csaba — Tényleg mindig érdekelt, sőt nem is csak nem érdekelt, hanem fő csapásvonal volt a furcsa dolgok összekeverése – értsd ezt szó szerint.

Például a fagott úgy került a zenekarba, hogy rácsodálkoztunk: „Philip, Te fagotton játszol? – Igen, meg szaxofonon is-, az nagyon jó, akkor kellesz!”, és bekerült ő is a zenekarba.

Volt egy időszak, amikor az egyik hangszerünk egy IFA-tengelye volt, annak hang – gerjesztése volt, később szinte kizárólag a Marci privilégiumába tartozott. Minden olyan dolgot megpróbáltunk eszközként hasznosítani, ami az entrópia architektúra kifejezésbe belefér.

Ez ma sem sosem változott, és a mai Entrópiában is így van. Mint ahogy Thoma (Fábián Tamás) is behozta a japán húros hangszerekért, meg a perzsa szitárt, a shakuhachit.

Mindez persze egy kicsit előszobája a nagy visszatérésnek, mert mindvégig törekedtünk és törekszünk arra, hogy megmaradjon a tér népzenei ihletésű dolgoknak, a zajnak, ami szerintem az utóbbi tíz évben kb. igen, kicsit háttérbe szorult, mert ráfeküdtünk arra, hogy egységes képet mutassunk zeneileg, mert ebbe a niche-be, amiben létezünk, egyszerűen elmúltunk volna, hogyha nem foglalkozunk a zeneiséggel.

És azt hiszem, ez meg is hozta a gyümölcsét, de nem akarunk itt maradni, nem akarunk egy ennyire „metálos” zenekar maradni, hanem maradjon meg a ránk jellemző „mindenféle” stílus…

Hogyha ma visszahallgatjátok így a korai Entrópia anyagokat, akkor mit hallotok ki azokból? Mennyire tudtok most azonosulni az akkori Entrópiás énetekkel?

Walch Márton — Erre nekem van a stúdiós múltamból, meg a népzenéből egy fontos tanítás. A legelső lemezünket, mikor megcsináltuk anno a Fakutyával, azt megelőzően talán a Tatros volt a legelső stúdiós felvételem. Amikor hallgattam a felvételt jött bennem elő az érzés, hogy nem jó, nem jó!

Erre mondta Jánosi prímás úr, hogy: „Figyelj, a lemez az mindig az adott pillanatnak a lenyomata, ahogy először meghallgatod, már máshogy csinálnád, ezt meg kell tanulni!”

Nekem nem is rég a kezembe akadt a régi demó, még, amit anno Sóskúton csináltunk. Belehallgattam. Persze az kísérleti zene volt, azért voltak benne érdekes dolgok, de abszolút vállalom az összes pillanatot abból az időszakból is, mert azok is mi voltunk. Sőt, lehet, hogy kiadnám egyszer, majd úgy mondjuk még húsz év múlva, az összes korszakunkból meglévő anyagot egyben, egy special edition-ben, amiben így a fejlődésünk is nyomónkövethető lenne egyébként.

Kósa Csaba — Az nagyon fontos, és ez kritikákban is megjelenik, vagy nem is kritikákban, hanem third-party oldalakról jött vissza az, hogy a mi műfajunk élő, és én azt gondolom, hogy ez egy reveláció, nagy fordulat a lemezünk, mert amit hallotok, az a lemezre készült úgy, ahogy van. Az összes korábbi anyagnál az akciószínház működött mindig is, amit persze szívből és tudatosan csináltunk és amihez kapcsolódik a közönségünk is. Éppen ezért is volt, hogy a közönség okozott számunkra meglepetést.

Hogy ez érthető legyen, elmesélek két ilyen megtörtént esetünket.

Az egyik az Emerganza Fesztiválon – ami egy tehetségkutató esemény – vettünk részt. Ott a szervezők is úgy álltak az Entrópiához, hogy „ezzel a műfajjal, ezzel a fajta zenével semmi esélye a zenekarnak”. Mindemellett nagyon korrektű,l nem bannoltak egyből ki minket sem, amivel tovább jutottunk a döntőig. És azért jutottunk tovább, mert egyszerűen olyan mértékben sokkot kapott a jelenlevő közönség, hogy ránk szavaztak. Ami meglepő volt, mert az Emerganzán minden fellépő hozza a saját táborát, akiknek az a „feladata”, hogy rájuk szavazzon. Mi meg lenyomtuk őket a világunkkal. Emlékszem, hogy a Joenak a lábdobja füstkarikákat fújt a színpadon, amire egy másik résztvevő punk zenekar teljesen rákattant, hogy nekik is kell a színpadon füstkarika a dobhoz.

A fesztiválon egy az Entrópiához képest teljesen más karakterű srác volt a hangosító, aki azt mondta: nem érti a zenénket, nem érteti mit akarunk közvetíteni azzal. És a legdurvább, hogy a végén megértettük vele és olyan jól hangosított minket, hogy az egyik kulcstényezője volt az is a továbbjutásunknak. A döntőre is már csak azért jött el, hogy meghallgasson bennünket.

Egy másik ilyen eset, amikor egy barátunk vitt be minket a Cöxspon Cafe-ba, ahol azért volt idővel minden csütörtök az Entrópiáé, mert bekerültünk a 10 legnépszerűbb zenekarban ott, annyi embert vonzottunk be a koncertekkel. Megjegyzem ott kizárólag hippik-, goások fordultak meg korábban, senki a mi megszokott közönségünből, és mégis teljesen rákaptak a zenénkre és nagyon jó kapcsolatunk alakult ki az ő közegükkel is, amit álmunkban nem gondoltunk volna korábban.

Vannak ezekből az időkből olyan emberek, akik ma is rendszeresen megjelennek a koncertjeiteken?

Walch Márton — Igen, határozottan van olyan, akiket onnan ismertünk meg és azóta is járnak a koncertjeinkre és ez nekünk is nagyon jó érzés, mert ebből is látszik, hogy nagyon sokrétű a közönségünk is.

Itt megemlíteném a Gelkát (Szelevényi Gellért, Memento Mori) is, aki a legelejétől követ minket. Tőle sosem bántóan, de mindig megkapjuk-, de el is várjuk a kritikát. Ő az egyik olyan ember, aki nagyon sokszor szervezett már nekünk koncertet, a mai napig itt van velünk egy jó barátunk, úgyhogy abszolút megmaradtak a nagyon régi kapcsolataink is szerencsére.

Kósa Csaba — Ugyan ilyen ember az életünkben, T. Bali (Temesvári Balázs, I.O.N, RosinFlux) is, akit mesterünkként is fogadtunk sok dologban.

Egy időben egy prómaterembe jártunk, ahol ő nagyon sok zeneelméleti tanácsot adott, rávilágított, hogyan lehetne az Entrópiát ütősebben működtetni, mire figyeljünk az alkotásban leginkább. Az egyik számunk, a WAR -, amit már egy ideje nem is játszottunk, az nagyjából az ő iránymutatásai alapján született. Neki is van egy karakteres lenyomata abban, ahol most tartunk.

Volt néhány kollaborációtok már, de például T. Balival volt korábban ilyen munkátok?

T.Balival igazából nem volt kollaborációnk, de a Hora abból született, ahogy ő segítő szándékkal és egyéni érdeklődéssel támogatott minket.

Walch Márton — Hivatalos kollaborációnk két alkalommal volt. Az egyik ilyen erős, a Fekete Zaj Fesztiválon az Oakennel.  a másik pedig, amikor hirtelen tagkilépések miatt a LanternI segített ki minket a fellépésen, amit most is köszönünk a zenekarnak!

Kósa Csaba — Azt se hagyjuk ki, hogy volt egy olyan koncertünk, ami az avantgarde jazz fronton mozgott. A PopIvánnak van egynégy tagú B-formációja, és velük is volt már egy ilyen egész estét projekt az Irish Cat-ben, a Kálvin téren. Ők korábban egy szintén inkább elektronikus zenei fesztiválon, az Azure fesztiválon hallottak minket – ahol mi is meglepődtünk szintén mennyire jól fogadott a közönség -, és onnan hívtak meg a közös projektre.

A fesztiválra egyébként úgy jutottunk el, hogy azt Kornélék szervezték (akik Bugaró Fivérek néven filmesek). Korábban szerepeltem az egyik filmjükben, még a Pais Mikivel, és ott barátkoztam össze jobban a Bugaró Fivérekkel és innen jött az Azure fesztivál fellépés.

Az elmúlt 20 év alatt sokat formálódott a zenekar, zenekari tagok szintjén is. Milyen fordulópontokat tudnátok megnevezni, ami hatással volt így az Entrópia zenei vonalára, hogyan alakult ez bennetek?

Walch Márton –– A legutóbbi nagyon erős pont a zenekar életében-, aminek igazán nem volt semmi látható előjele, amikor Csürke Zoli és Joe hagyták el az Entrópiát.

Kósa Csaba –– Én ezt sokáig vittem a vállamon, hiszen minden zenekari tag nagyon fontos volt az életünkben, és nagyon-nagyon sokat köszönhetünk nekik. Sőt, Csürke Zoliéknak még többet.

Az első ilyen elválásunk az Emerganza fesztiválnál volt, amikor az egyik alapítótagunk a saját értékrendjét nem tudta a fesztiválszabályokkal – miszerint ott szavazással jut tovább egy zenekar-, összeegyeztetni és az ottani viselkedése hozta azt, hogy akkor találkoztunk utoljára. Ugyanúgy, mint egy párkapcsolatban, vagy egy munkahelyi kapcsolatban ez megtörténik: mi is elkommunikáltunk-, és nem egyformán fejlődtünk egymás mellett.

Minden tag kiválásnál ez történt.

Általában úgy alakult, hogy nekem kellett megválni azoktól a zenekari tagoktól, akik már nem tudtak az Entórpiával tovább fejlődni vagy lépést tartani. Volt olyan tagunk, aki el is sírta magát emiatt. Volt, aki a legképzettebb zenész volt a zenekarban, de mégsem nem tudott elég időt szánni a közös próbákra, amire nekünk pedig szükséünk volt. De sajnos a személyes életút és annak nehézségei is közbe szóltak, és voltak olyan tagjaink, akiknél ez erős nyomot hagyott a közösségi kapcsolatokban ugyanúgy-, mint a közös zenélésben is, mivel nem tudtuk egy idő után, mi van a másik fejében.

Azt sem lehet megkerülni, hogy erős hatással volt zenkari szinten is a Covid időszaka, mert az a helyzet – természetes módon -, de mindenkiből mást hozott ki akkor és máshogy is viszonyult az aktuális hivatalos helyzethez, ami akár a zenekar működését a fellépéseket sem könnyítette meg. Szóval nehézség volt a kommunikációs elcsúszás nagyon sok helyzetben. Voltak olyan tagok, akik nem érezték annak a súlyát, illetve nem volt prioritásban náluk a zenekar menedzselése sem, amit Marcival mi 10 éven keresztül vittünk a zenélés mellett.

Egyébként most ismét abban a helyzetben vagyunk, hogy jelenleg sincs menedzserünk.

Ezt a mostani felállásotokban, hogy élitek meg? Helyére került az Entrópia azokkal a tagokkal, akikkel jelenleg együtt zenéltek?

Walch Márton — Azt érzem, igen. Most nagyon jó lejárni próbákra. Most is nyilván vannak kommunikációs nehézségeink, de ezeket igyekszünk minél előbb tisztázni egymás között. És emellett az alkotói közeg is jó.

Kósa Csaba — Az is tény, hogy underground zenészként most működni iszonyat nehéz dolog. Nagyon fizikai-, anyagi-, és mentális/kapcsolati erőforrást kell bele tenni.

Nagyon nem vagyunk könnyű helyzetben. És ez most nem a panaszkodás, hanem az objektív valóság, amiben keressük a helyünket. Például saját próbatermünk sincs igazán.

Mennyire élitek meg másképp az alkotást most, mint korábban és?

Kósa Csaba — Sokat számítanak a külső tényezők. Nagyon kevés próbaterem szolgáltató van jelenleg Budapesten, és egyik sem feltétlen a zenekarokat támogató közeget biztosítja.

Walch Márton — És sokkal kevesebb klub van, mint régebben. Sorban zárják be a klubokat, Budapesten sincsenek jó helyzetben az ilyen underground klubok, nemhogy vidéken.

Kósa Csaba — Én azt érzem, hogy nagyon jó a zenekar, most a feeling is nagyon jó és az alkotóközösségünk is, de lövészárokban harcolunk. Meg kell említenünk Wolfgangot is és Gerzsont is még, de az ő idejükben és Zoliék idejében ehhez képest sokkal stabilabb környezetünk volt.

Walch Márton — Az, ahol vagyunk, és lett ez a lemez, ebben mindenki benne van.  

Kósa Csaba — Most szándékosan próbáltunk olyan csapatot összehozni, és olyan embereket hívni az Entrópiába,akik nagyon a sokféle irányból jöttek.

Mint ahogy Gásónál is, aki egy olyan zenei gondolkodó, és elektronikus zenei producer, egy kísérleti zenész, aki a Fixatűrben basszusgitározott, most nálunk ő ritmusgitározzon.

Próbáltuk valahogy előidézni azt az állapotot, ami az Zoliékkal is megvolt, hogy kapott egy olyan eszközt, amit nem beidegződésből, hanem egy kísérletező gyereknek a lelkesedésével használ. És ezt úgy látjuk, hogy működik is.

Thoma is egy ilyen külön világ, mert szerintem nagyon ügyes, nagyon képzett, és nagyon olyan, mint egy gyerek, aki most kapott karácsonyra egy új ajándékot és azzal kísérletezik.

Folytatjuk.