Lélektérbe ágyazódó hangalkímia / Entrópia Architektúra interjú II. rész

Brigiri

2026. február 20.

0

A hazai underground egyik megkerülhetetlen és különleges karakterű zenekara, az Entrópia Architektúra  20 éve egy lélekterébenben alkotó két hangalkimistájával, Kósa Csabával és Walch Mártonnal beszélgettünk már a kezdetekről, a zenekar formálódásáról, hatásokról és vittük tovább a beszélgetés fonalát a nemrégiben megjelent lemez-, és a lemezbemutató koncert felé. 

Mennyire jellemző az, hogy úgy lép be a zenekarba valaki, hogy korábban a koncertjeitekre járt, és inspirálódott belőletek, és utána teljes értékű zenekari tag lett?

Walch Márton — Volt persze ilyen. Például itt említeném meg Nagyit (Nagy Gábor, Lanterni), mert ő is ilyen tag volt. És fontos, hogy ő zenészként volt rajongó, tehát volt képzettsége is. Amikor eGr (Rátz Péter) jelezte, hogy már nem fér minden az idejébe, akkor kerestük meg Nagyit, akinek szintén sokat köszönhetünk.

Kósa Csaba — Meg kell jegyeznünk, hogy eGr (Rátz Péter) az Interzone Inc.-ből érkezett, ahol pont egy zaj ritmusszekciót vitt és azt hozta magával, ami után az Entrópiában basszusgitározott. Benne is megvolt ez az „out of the pop” szemlélet és tetszett neki, amit az Entrópiában mi alkottunk, emiatt is jelentkezett be hozzánk annak idején. Izgalmas és mondhatni veszélyes is amúgy ez a helyzet egy zenekar életében, mert lehet, azaz elképzelés, amit egy rajongó vél az nem feltétlen az, ami valójában a zenekar.

Walch Márton — Azt gondolom mindenki szembesült ezzel, aki így lépett be a zenekarba.

Az egyéni alkotóiszabadságotok hogy engeditek meg egymásmnak, mennyire van közös döntéshozatal?

Kósa Csaba — Abszolút közös minden, ami egyszerre a nehézsége és a szépsége is egyben a közös munkánknak. Minden tagnak a véleményére szükségünk van egy döntés meghozatala előtt, ami bizonyos szempontból sokkal nehezebb, mert nem kompromisszumos, hanem konszenzusos döntéssel szeretnénk mindig tovább menni. A korábbi helyzetekből igyekszünk tanulni.

Azokat a gondolatokat, érzésvilágot és impulzusokat, amiket esetleg az Entrópiában nem tudtok megélni, azt viszitek mindketten a sideprojectjeitekbe? Mennyire van összefonódás az Entrópiával?

Kósa Csaba — Kicsit válasszuk ezt külön. Marcinak is volt sok másik projektje, sőt egy koncertet megélve még én is zenéltem a Pangeában, nekünk is volt egy közös projektünk Marcival és Gerzsonnal korábban, a SolarWind, vagy itt van most a Purkár, illetve a Nekrocar vagy a DerZunder, amik kicsit olyanok az Entrópia életében, mint a Front Line Assemblynél is, ahol minden sideproject hozzátartozik, de ott azokat a szálakat bontja ki, amit a fő zenekarban nem feltétlen szeretne mélyebbre vinni.

Én a Der Zunderben olyan hangokat hozok létre, amik amúgy megjelennek a Nekrocarban, az Entrópiában, de akár a Purkárban is. Az Entrópia Architektúra szódinamikája is egyfajta dekonstrukció. Az elektornikus zenei megközelítésben alapvetően dekonstruálok, amiket tovább viszek az Entrópiába. Ezt azt hiszem a gondolati szinten is ugyanígy lehetne levezetni. Talán úgy tudnám ezt megfogalmazni és szerintem nem sértő ez magunkra nézve, a többiekre nézve sem, bár ez most így Thomával kicsit változott, de az Entrópia nem egy virtuóz zenei valami.

Nem azzal operál, hogy a technikai részleteiben nagyon kicsiszolódott, hanem inkább lélekzene. Amit mi a lelkünkben hozunk, azt próbáljuk minél őszintébben megjeleníteni. Ez bizony ilyen érzelmi hullámzásokkal is jár, és ez a lényege. És igazából ilyenképp tökéletesen mindegy, hogy mi van a sideprojectekben, azok is ugyanabból a lélek folyamatból táplálkoznak. Éppen ezért is a Purkár nekünk Marcival már nagyon hiányzott. Már évek óta tervezgettük, azt a fajta kötődésünket a gyökerekhez, hogy kicsit jobban kibontva tudjuk megmutatni. Tulajdonképpen, ha az Entrópia egy nagyobb festmény lenne, amit egészben látsz, és abból egy részt kijelölsz, annak a részleteit adja például a Purkár. Ami ezzel a részletével benne van a teljes egészben is.

Walch Márton — Nálam a népzenénél a gondolatiság megvan. A táncházas zenélésben nem viszem bele a vasat, de akárhogy is próbálom, mindenhol bennem van a másik részem is. Például néha már a táncházakban is beleüvöltök olyan hangon a zenébe, mint ahogy az Entrópiában teszem azt.

Vagyis egyfajta közös lélekteretek az Entrópia?

Kósa Csaba — Hát igen, ez jó, jó megfogalmazás, mert az is.

A közönségből hallgatva mindegyik Entrópia koncert más – más, egyfajta erős rituáléként éli meg a néző. Ti a színpadon hogyan élitek meg az egyes koncerteket?

Walch Márton — Mindig a jelenben vagyunk, nem számít mi volt előzőleg. Azt adjuk, ami akkor éppen jön belőlünk. Ezért is van az, hogy mindig más egy – egy koncert.

Kósa Csaba — Mindig nagyon erős a rituális rész, az is tény. Egyszer talán Prágában láttuk a Neurosis egyik utolsó koncertjén, hogy ott a szemekben úgy égett a tűz, hogy szinte felgyulladt. Ami akkor és ott A Neurosis volt egy kicsit az, ami velük is összeköt minket: mert amikor színpadra lépünk az ottani térnek nincs köze a térben és időben ahhoz, ami a többi része a valóságnak. Az egy más, egy keretbe zárt szenttér.

Ha már keret, az honnan jött, hogy szirénával indul mindig a koncertetek? És mióta indul szirénával a koncertetek?

Walch Márton — Én hoztam az Entrópiába a szirénát 2006-ban. A Pangeában korábban is mindig szirénával kezdtük, de amikor jöttem az Entrópiába, azt is hoztam magammal.Régebben még a számok közben is megtekertük néha a szirénát.Például a Gyáras koncerten volt, hogy azzal is effekteltünk.

De a kezdésnél ez megmaradt, és most meg már szinte védjegye lett a sziréna az Entrópiának. Mára már tudja a közönségünk, ha megszólal a sziréna, akkor kezdődik a koncert, amivel igyekszünk az időkeretet is tartani. Ha rajtunk múlik, percre pontosan kezdünk és volt nem egyszer, hogy ezzel behoztunk egy adott program csúszását is. Ezt a szervezők is szeretik, és azt gondolom és ha más is így gondolja, csak jó, de ezzel az ő idejüket és munkájukat is megtiszteljük és megmarad a kölcsönös bizalom is.

Kósa Csaba — De ugyanúgy fontos ez a közönség felé is, mert tényleg rituális, amit a színpadon csinálunk, de ezt a rituálét és annak az előkészületeit sem lehet a végtelenségig húzni. A sziréna ebben is fontos, mert már az elején felhozza a közönségben az energiaszintet, az időpont is felhoz egy energiaszintet és nekünk ezzel az energiaszinttel élnünk kell. A közönség energiaszintjét csökkenti a várakozás. A késés, meg az, ha csúszunk rablás, időt rablunk el, amit sosem kap már vissza senki. És senki nem kíváncsi arra, hogy akkor mi rossz a színpadon, és ugyanígy senki nem kíváncsi arra, hogy ki tehet arról, hogy csúszott a kezdés időpontja.

Walch Márton — És ez egyébként, ez egyfajta edukálás is, mert a közönség is elkezd pontosan érkezni, mert esetleg lekésnek a legfontosabb tényezőről, magáról, a koncertről.

Térjünk rá a zenekar életében fontos mérföldkőre, a novemberben az egyébként sokat mondó album címmel megjelent lemezre, a Kapura.

Honnan jött a cím, miért pont Kapu lett, és hogy választottátok azt, aki az album borítót tervezte nektek?

Walch Márton — A borító kérdése könnyű volt, mert azt a dobosunk Mesterházy Győző tervezte, aki végig benne volt az alkotófolyamatban eleve. Mindemellett korábban is készített már lemezborítót, például több Képzelt Város lemezborítót is ő készített el.

Kósa Csaba — Győző ebben profi, és nagyon jó grafikus is szerintem. A tervezésében tényleg az is jó, hogy benne van a zenekarban, végig ott volt az alkotás folyamatában. Tudni kell, hogy mi sosem osztjuk meg a szövegeinket, egymás között sem. És ez így is marad. De Győző elkérte ezeket inspirációnak és jöttek belőle az őrültebbnél őrültebb képek. Sok draftot készített, de tényleg mind őrület volt. Amikor lecsaptunk erre a verzióra, valahogy így menet közben, az alkotás közben kezdtünk el brainstormingolni a számok címeiről, és a lemezről is. Nagyon érdekes volt, ahogy az alkímiában az szöveggé koagulálódott, megszilárdult az egész: a szám címek és a lemez címe is valahogy a borítóval együtt alakult ki, ami egyszerre zseniális és nagyon jó élmény volt megélni is.

Mennyire jó az, ahogy mondtad az alkímiát. Már régebben is megfogalmazódott a fejemben olyasmi, hogy az Entrópia Architektúra, a ti formációtok azon kívül, hogy lélektér számotokra, az egyben hang-alkímia is. Hangalkimisták vagytok mindannyian, és az, hogy ki mit hoz bele aktuálisan az Entópiába, az ezzel alakul át folyamatosan más „anyaggá”.

Mi indította el bennetek, hogy a lemezt elkészítsétek, milyen gondolat hozta el annak az létrejöttét? Ami limitáltan egy nagyon szép fizikai formátumban is napvilágot látott időközben. Ennek mi volt a gyökere, honnan indult?

Walch Márton — A szándék korábban is megvolt már bennünk. Sőt, van is olyan anyagunk, amit egy erdőben vettünk föl Mihók Atival, még a régi csapattal, eGrrel, Zolival, meg Joeval.  A fák között játszottunk, úgy, hogy egy-egy fa az arcunk előtt volt és a gitárláda, meg köztünk is fa volt, amihez a kitelepülésünk is kalandos volt. Ennek egy része a mára már elég népszerű „Jeges” videóklip, az is még annak a része, amikor a fák között játszottunk a Börzsönyben.

Az a felvételünk most is még Svájcban van egy kiadónál. Amikor felvettük az anyagot, elküldtük keverésre, de még nem kaptuk vissza. Ha most vissza is jönne, akkor talán majd egyszer kiadjuk. De a lényeg, hogy bennünk volt végig is a lemezigény. De, ahogy alakultak a dolgok a zenekarban, és ahogy elmentek tagok, jöttek új tagok, mostanra álltunk össze úgy, hogy azt érezte mindenki, hogy akkor most vágjunk bele és minket is meglepve, nagyon hamar el is készítettük ezt az anyagot.

Kósa Csaba — Hozzá teszem, hogy hiába arról szól az Entrópia Architektúra, hogy dekonstruáljuk a valóságot, és hogy a jelen pillanatban a színpadi létezésnek van egyedül értelme, egész egyszerűen ezt a fajta rituális megközelítést folytatva eltűnünk, muszáj adaptálódnunk, tehát egészen nem 180, de 90 fokos fordulatot kell vennünk azért, hogy így eljussunk a közönséghez.

Nagyon fontos, hogy mindenki, aki zenél, az a közönséghez akar szólni, és azt szeretné, ha minél többen hallják a zenét, és mi is ilyenek vagyunk. Máshogy nem megy, csak hogyha teret tudunk szerezni magunknak, illetve szeretnénk kipróbálni magunkat más területeken is. Abból a skatulyából, ahová belekerültünk, abból máshogy nem fogunk tudni kikerülni, csak hogyha van egy kézzel fogható kontent a kezünkben. És ehhez egy nagyon jó csapat állt össze, aminek köszönhetően ennek a megvalósítását is végig tudtuk pörögni.

Volt egy kezdeti lendület korábban is, csak a Zoliék kiválásával ez nem ment így végbe, és nem, mint ok-okozatként mondva, de egyszerűen nem jöhetsz ki egy új lemezzel, úgy, hogy két tagon kívül mindenki kicserélődik a zenekarban. Így nem jöhet ki egy korábban elkészült anyag. Amire korábban oda jutottunk volna, hogy ezt megcsináljuk, addigra a valóság elment mellettünk.

De vissza is jött, a Kapu megjelenésével. Tudatosan úgy készültetek, hogy a lemez kiadásra kerül fizikai formátumban is ez nem csak az online streaming felületeken lesz elérhető?

Kósa Csaba — Bennünk ez meg volt szerintem, hogyha már az első lemez kijön, akkor annak legyen valami kézzel fogható darabja is, és az már egyértelmű volt az bakelit lesz és nem kazetta, és amikor már a felvételeket csináltuk, akkor már tudtuk, hogy lesz belőle kézzelfogható anyag is, mert akkor már azt hiszem az ajánlat is meg volt a gyártásra.

És persze közben meg az is számít, hogy a bakelit is időben egy behatároló tényező a két oldalán a 2 x 20 perccel. Instant egységet alkotnak ezek a dalok. Nem akartunk ezzel a felállással, régebbi dalt újra felvenni, újra keverni. De ez így van jól, mert az új anyag számai nagyon erős egységet alkotnak. Nagyon egyben van az alkotási folyamat, és tudtunk az apró részletekre is figyelni. Például a feleségem (Hildebrandt Weixelbaum Laura) is rákerült pont az Achamenidnél az asszír szál miatt a lemezre. Golyó eleve akart bele női éneket tenni -mert annak a számnak a tengelye, ötlete, a fő témavezetése, az tőle származik-.

Vagy, amikor írtuk a Sakurát, aminek ekkor még Yukio munka címe volt. Akkor volt az évforduló és volt egy nagyon furcsa, nehéz helyzetbe kerültünk a Fekete Zaj Mátra hangjai projekttel, ami kapcsán azt éreztünk a döntéshozók érzésre ellenünk dolgoznak, mert valahogy elcsúszott a kommunikáció. Viszont annak a munkának a hangjait felhasználtuk ebbe a dalba.

Misima Jukio egy olyan karakter volt, aki szóban állt azokkal, akikkel nem értett filozófiai, politikai tekintetben egyet, és ez a dal is nagy részt erről szól: erről a fajta egyenes derékkal való tiszta szívű kiállásról, és arról, hogy a mai világban szerintem nagyon polarizált minden gazdaságpolitikai szinten is, filozófiai szinten is, de hogy nem szabad elveszteni a párbeszédre való hajlandóságot. Jukio egy nagyon érdekes és egyben megkerülhetetlen személyiség szerintem.

Az ő példáin indulva abból a frusztráltságból, amit a Zajjal való súrlódásunk okozott, próbáltunk valami szépet és továbbmutatót alkotni. És azt hiszem talán ez sikerült is. Fontos megjegyezni, hogy időközben simult a kommunikációnk a Zaj stábbal is.

Van-e jelentősége a hármas számnak a lemezen?

Walch Márton — Nálunk a négy-öt szám két lemez lenne már. A fizikai időkorlátba biztos, hogy nem fértünk volna bele. Mindemellett ezeken a számokon párhuzamosan és egyszerre dolgoztunk. Egyszerre született meg három új kontent.

Szó volt a Sakuráról, de másik két számnak mi volt a gyökere, inspirációja, ahogy létrejött?

Kósa Csaba — Igazából az van, hogy ha valaki hoz egy témát, akkor az elkezd koagulálódni amiből összeállni a dal. Mi valamiféle közvetítők vagyunk Marcival, egyfajta médiumok, akiken keresztül üvölt az ős-düh. És ahogy megragadtak ezek a motívumok, úgy rakódott rá egyfajta érzelmi struktúra, ami főleg az Achamenidnél fontos szerintem.

A 93 / 93 azért különleges, mert abba Marci hozott magával egy nagyon szép csángó dalt, ami mellett a szövegébe sok thélem került bele. Egymásról nem tudjuk, mit énekel a másik, nem osztjuk meg a dalt. Ez nálunk így érdekesen alakult ki magától. Én ráadásul alkímiai- és fekete nappal kapcsolatos mondattöredékeket raktam bele a dalba, emellett thélemikus dolgokat Marci is. Ráadásul az a mondat, ami gyakorlatilag a thélem alapját jelenti szerepel ebben a dalban, amivel kettős ősi visszamutatás egy nagyon erős thélem rámutatás, alkímiai háttérrel, miközben a másik oldalon ott van a csángó népdal.

Az Achamenidnél magam nevében tudok beszélni, ahol a biblia előtti hang-, az ószövetség előtti népeknek vallási töredékei azok, amire kaput nyitottunk, amin keresztül rá lehet tekinteni arra a nagyon ősi és tömör világra, ami ezekből az időkből származik.

Walch Márton — A 93/93-hoz és a csángó népdalhoz kapcsolódva még annyit szeretnék hozzátenni, hogy a csángók (faluja válogatja, de sok csángó moldvai magyarnak nevezik magukat) megmaradtak az ortodox környezetben, ahol élnek katolikusnak és a saját katolicizmusukba bele építették a pogány vallásukat is.

A Berkában mi is megjelenítjük ezt, a Csángó Négy Évszak albumunkon, a „Hej szó” számban, ami egy halottkisérő dal, de benne van a torokének, benne vannak a sámánisztukus elemek. Így itt sem volt kérdéses, hogy ezt a csángó vonalat is beleépítjük ebbe a számba.

A lemez kapcsán a Fractions of Life Records talált meg titeket a lemezkiadásra, vagy Ti kerestétek meg a kiadót?

Walch Márton — Győzőnek, a dobosunknak volt oda kontaktja, ő beszélt a kiadóval. Neki ott van a Kajgün is, és ő személyesen is abban a zenei közegben mozog, ami a kiadó látókörébe tartozik.

Be tudjátok- vagy be lehet határolni az Entrópia stílusát ma?

Kósa Csaba — Ezt leginkább a közönségre bízzuk, mert én biztosan teljesen más mondanék róla, mint amit a közönségünk gondol a mi stíluselemeinkről.

Walch Márton — Az ősrajongóink szerint sokkal metálosabb lett, mint volt korábban, a metálos barátok pedig pont az ellenkezőjét mondják. De én sem tudnám megmondani, hová sorolható az Entrópia, és talán nem is kell behatárolni.

Ha a Kapu egy átjáró lenne, akkor merre nyílna Nektek?

Walch Márton — Mindenkinek másfelé, mert azt az átjárót a saját belő Én irányítja. Itt visszacsatolok az Emerganza fesztiválra is, ahol az első forduló után egy újságíró úgy jött oda hozzánk, hogy: mindenekelőtt szeretném megköszönni, hogy az összes gyerekkori félelmemet visszahoztátok. És egy másik esetre, amikor a Turbinában a koncert után jött oda hozzám egy negyven pluszos korban levő ember, kisírt szemekkel, aki annyit mondott csak: Köszönöm! Visszakérdeztem, hogy: köszönöd, de mit? Hátha tudok még valamit mondani hozzá. Annyit mondott, hogy: „köszönöm, mert sikerült egy gyerekkori traumát lezárni a koncert során!”

Kósa Csaba — Ahogy Marci is említette mindenkinek másfelé nyílna a kapu. Az alapkoncepciónk már a kezdetektől az, hogy kaput nyitunk egy másik világra, ahol nincs elkülönülés. Elengedjük a befogadónak a kezét, ami nem feltétlenül a legkedveltebb irány. A kapu, amit kinyitunk egy helyzet, amivel mindenki a saját belátása szerint él. Nem rakjuk keretbe a számainkat soha, mindenki saját szintjén kezeli a kapu által adott lehetőséget a későbbiekben, ami bizonyos idegállapotban lehet akár kellemetlen is, ahogy ott és most időben magára van utalva ezzel.

Megtudnátok fogalmazni egy mondattal, Nektek mit jelent a Kapu?

Kósa Csaba — Hú, ez nehéz kérdés. Azt hiszem a túlélés felé vezető út-, mert az talán túl nagyzolónak tűnne, hogy az örökkévalóságba vezető út. A megújulást adja, mint a Főnix madárnál is az porrá válásból az újjászületés, vagy a Tibeti Halottaskönyv szerinti átvezetés az életbe: egy új fejezet kezdete.

Walch Márton — Nekem egy mérföldkő és egy dobbantás, amivel most már meg lehet találni minket. Nagyon egyben volt minden, és nagyon gyorsan elkészültünk mindennel. Az is különlegesség, hogy egybe vettük fel az egész lemezt, nem csak külön sávonként. Ezzel is megvolt a közösségi erő is és energia, ami a koncerteken is megjelenik. Ez is sokat számított.

Készültök valami különlegessel február 21-re,  a lemezbemutató koncert most?

Kósa Csaba — Érdekes a kérdés, de ez is egy vallási rituálé lesz, mint minden Entrópia koncert, amiből ahogy már említettük sosincs két egyforma. És ezzel együtt talán hiteltelen is lenne, ha külön rákészülnénk. Annyiban nekünk ez most különleges, hogy érezzük és látjuk, hogy mennyire erős az előzetes érdeklődés.

Én is rendszeres látogatója vagyok az Entrópia koncerteknek és mindig látok a koncertjeiteken új arcokat. Ti ezt mennyire érzékelitek a színpadról?

Kósa Csaba — Mi nagyon szeretjük ezt, és látjuk is. Szeretjük – bár szervezői szemmel ez nem feltétlen jó opció-, hogyha eklektikus a közönségünk. A mostani abból a szempontból különleges este lesz, hogy azonos apropó-, a lemezmegjelenések kapcsolják össze a zenekarokat, de mi szeretünk olyan alkalmakon is játszani, amikor teljesen eltérő stílusú zenekarok közönsége gyűlik össze egy helyen. Nagyon sokan jelennek meg, akik idegenek a közegtől és mégis megszólítjuk a zenénkkel.

A legmegdöbbentőbb eddig egy olyan újságírónő, aki a vasárnapi koanokat olvasta fel a férjének és akik eljöttek együtt meghallgatni élőben a zenénket és azóta is járnak a koncertjeinkre. Vagy a 82 éves Zen mesterem, aki nyomon követi a zenekari munkásságom és mindig kíváncsi a folytatásra.

Köszönöm a beszélgetést és a közönség nevében mondhatom, hogy kíváncsian várjuk a folytatást és találkozunk az A38 hajón, február 21-én.

A beszélgetés első része ITT olvasható.

A Keserv Booking bemutatja: