Remorse : Kohó – lemezbemutató koncert az Instanban (3./3 rész)

Winci

2021. december 31.

0

A Mytra-Archaic-Remorse hármas Instant-Fogasban megrendezett koncertjéről szóló cikk harmadik részében a hazai thrash alapcsapatának koncertbeszámolóját olvashatjátok. Aki patikamérlegen kimért értékelést vár, a hajdani szovjet tudósok után mára népszerűvé vált brit tudósok által meghatározott elemzési eljárás alapján… az lapozzon tovább. Jóllehet nem rajongói különbusszal utaztam a helyszínre, a tényleg év végi, egyben a Kohó album általam rég várt lemezbemutató bulijára. A csapat persze legalább egyszer már eljátszotta a szettet, néhány nappal, az egészen pontosan a sokadik, a helyi kultúralapítvánnyal saját szervezésben megtartott ózdi Metal Karácsonyon.

A csapat felszerelése alatt alaposan megtelt a klubszínpad. Oláh Zsolt ilyennek látta az előző előadásokat:

„Nagy köszivel tartozunk a Mytra es az Archaic csapatának mindketten zseniálisak voltak! Igor bátya csapata, szerintem, egy zenei csemege a rockereknek. Az Archaic pedig az ország egyik legdinamikusabb csapata… Olyanok, mint mi fiatalon [nevetés].”

Majd már a színpadon, az első ütemek után a zenekarvezető szokásos, közvetlen bekiáltásával indult a koncert: „Akkor, kezdhetjük is!„

A rivaldafényben alig fogyott a létszám, mert a segítők leléptével még mindig öten voltak (plusz ifjabb Kálmán, készenlétben a doboknál – gondolom, arra az esetre, ha az Ektomorfot is erősítő Oláh Kálmán bivalyrúgásnak is beillő ütéseivel hamarabb verné szét az Archaic-szerkót, minthogy eljönne az első dal vége). A csapatban már ma bejáratott kezek nyúztak két hangszert is. Ezúttal nem a Remorse-ban gyakori vendégszereplő Erdélyi Péter maradt a porondon, s nem két gitáron, hanem hathúroson a Mytrás Hocza Róbert, míg a basszuson persze Szabó Péter remekelt. A Remorse-soknak Igor bátya nyár óta (ismét) tagja a csapatnak, Kossuth Lajost váltotta a posztján. Őszintén kíváncsi is voltam, hogy a váltott szólók Lajos-részét miképpen fogom hallani. Kíváncsiságom persze nem remegő izgalom volt, mert a csapat évtizedei alatt és a Remorse különböző korszakaiban összeszokott tagok meglehetősen egységes zeneiséget sugároztak az első hangok megszólalásától kezdve.

Az ”Akkor, kezdhetjük is!” után Zsolt még odakiáltott a hangmesternek: ”A hosszabb introt indítsd.” Így a nekem több okból is kedves eredeti Kohász-himnusszal induló koncerten füstbe, vörösbe majd sötétségbe boruló teremben, kartávolságnyira álló emberek hangolódhattak az himnuszból áthangszerelt első dalra. A Zúzzad az ércet kemény metal változata alatt Oláh Zsolt élénkítette a saját házuk tájáról is érkezett fémmunkás-földiket, majd Rom Gábriel rövid felkonferálásával kaptuk az összefoglalót a kor rendjéről a Hazudnak mind tétellel. Lendültek a karok, felvillantak a fények. Arra, hogy ebből mennyi látott Rom Gábriel énekes és mennyi ismerős arcra lelt, így reflektált:

„Nem, nem homályosított el semmi, reagáltam a hangulatra [felnevet].Minden koncerten akad új arc és ismerős is. Nem igazán mérem fel, mert különbséget nem teszek: mindenki ugyan azt a műsort nézi [újabb nevetés].”

A repertoárból bőven volt mit válogatni. Így csendült fel a Fázom, majd a lendületes Harc! c. dal. A két erőteljes régi dalt követte a sikeres videoklipes, buta világunkról szóló Jelbeszéd, majd az ars poetica, a Soha nem adom fel. A dal akármennyire is egyszerű CD-n, vagy autóban hallgatva (jóllehet minden alkalommal megtalálom az aktualitását) olyannyira működik a koncerten, hogy ha eddig lettek volna visszafogottak a teremben, itt már mindenki legalábbis az ütemet verte. Folytatódott a műsor a Ha lesz még folytatással, és a drámai tartalmú és hangzású Még egyszer nótával. Ekkorra nem csak én üvöltöttem rekedtre már magamat – így voltak ezzel a kezükben frissen vásárolt CD-t lobogtatók is, mellettem. A zenészek folyamatos ütemes mozgása ösztönözte a szépen összegyűlt nagyérdeműt is. A szintén megtelt színpadon a rendre ugráló önmagukat Gábriel így látta: „

„Valahogy mindig megoldjuk, Péter figyel rám a leginkább, de bármilyen nagy is a színpad, mindig koccanunk párat koncert közben..„

Az előadás egyik kiemelkedő pillanata volt az old blokk egy pár fontos dallal: a 90-Csend van-In Versio hármasával. Az énekes ekkor a közönség közül, majd a színpad baljáról figyelte az előadást, egyúttal ellenőrizve a hangzást is. Az előző két koncertbeszámoló teljességéhez igazodva jegyzem meg, hogy a hangerőmérő jellemzően 110-115 dB(A)-t jelzett a csendesebb ütemek alatt is. Ismervén a csapat (nem túlzás) életművét nem zavart különösebben, hogy azért szólhatott volna hangyabokányit tisztábban. Ezúttal azonban Zsolt gitárját mindig hallhattuk, nem volt sem erősítő sem húrprobléma. Elmulasztottam megkérdezni, ez hogyan történhetett. Az ő hangjára íródott az emlékezetes 90. Már-már merengőn, amolyan arayás mosollyal tette hozzá, hogy hát ilyenek voltunk 18 évesen. Jegyezzük meg, ha a csernobili katasztrófa rádioaktív felhőjében az azt követő május 1-én elsején (asszem utoljára) be-ki is meneteltünk az akkor még a kötelező felvonuláson, közvetlenül ’90 -ben a rendváltozási hevületben kevesen érezhették ilyen pontosan, hogy újabb és újabb csalódások szelét hozza majd felénk a szél. Így, szabadkozni semmi ok a világmegváltó 18-évesek, vagy a mai 40+osok gondolataival kapcsolatban. A Remorse dalok egyszerűen valahogy sosem vesztik aktualitásukat. A zene teljesen időtálló, a szövege és üzenete pedig akárha kicsit eltérő világszemléletű, de hasonló életszemléletű emberek csoportjának körében méginkább. Ezért lehet az, hogy – rátérve az esemény lemezbemutató jellegére -, Zsolt konferanszba szőtt rendületlen csodálkozása mellett a friss lemez 12 év kihagyás után is jelentős közönséget ragadott meg. Amit, mint a gitáros-énekes-zenekarvezető-dalszerző mondta itt ismét: „magunk sem hittünk”. A Csend van remek, dallamos szólóindításával és a játékos basszussal ismét megérintett, ahogy a régi énekes énekelte az elvándorlók örök bánatát, hogy „úgy elmennék innen”, majd megszólalt az azóta is kifordult világról szóló In Versió. Az új énekes pedig visszatért a színpadra. A koncerten így fentről és lentről is átélt élményről Gábriel beszélt:

„Mindjárt az elején láttam az arcokon, hogy a többség az új lemez miatt jött. Ahogy felcsendült az intro, a tekintetek élesedtek. Én mindig teljes energiabedobással koncertezem, persze erőnléttől függően, így az »old blokk« igen jóleső pihenő volt a számomra [nevetés].”

Látszott, hogy a Remorse-nak is tök mindegy, hány embernek játszanak. Tényleg maguknak köszönhetik, hogy ide ebben az időben és órában is jelentős számú komoly érdeklődő jött el.

Így érkezett a Győzni fogsz, kiváló csordavokállal mind a színpadon, mind a közönség soraiban. A porond teljesen felbolydult, csak Oláh Kálmán maradt a helyén a doboknál (még jó), mert az ezúttal is egymás mellett játszó Hocza Róbert és kevéshúros Szabó Péter helyet követelve magunknak is előre-hátra mozogtak. Jó volt látni, ahogy a dalokkal együtt átélt pillanatokban Péter, Zsolt és Gábriel is kezet-kezet rázott az első sorral, illetve koccoltak az öklökkel. Mindeközben Robi meglepő és egyben szívmelengető képet mutatott a számomra. Teljesen úgy tűnik, hogy aki a színpad túloldalán játszik a másik szólógitáron, egyszerűen átlényegül a dalokkal és a Lajoséhoz egészen hasonló mozdulatokkal és mimikával kíséri a dallamokat. Vagy oda-vissza. Lehet valami ebben a 100-tagúságban… Az összjáték igen pontos volt (ebben a pergő zenében nem is lehetne másképp, fél ütemmel már oda a hangzás), nem csak a dob-basszus, de a két gitár váltófutásában is. Ekkor hallhattuk az örök és elhagyhatatlan Várom az esőt. A dalt Zsolt, mint az egyetlen thrash zenekar, akik szerelmest dalt írnak mondattal vezette fel.  A zúzós melankólia (ez persze oximoron, mégis igaz) után tombolt a Mindent vagy semmit, és egy különösen nagy kedvencem, a többrétű Monoton.

A váltott szólóban nekem úgy tűnt, együtt hallom Zsolt megbízható játékát úgy, és azt a felét is, mint amikor Lajos játszotta. A dallamai nyomán nyilván így is volt, ahogy a Jelbeszédben is, de mindez egy újabb ízzel gazdagodott, amit a régi-új partner Hocza Robi hozott a nótába. Az elkeseredett és mégis biztató Harcra fel-t után aztán a közönségmozgató Vak vagy ember zárta a koncertet. Panaszra semmi okom nem lehetett. Sok dalt hallottunk az új lemezről, és belátható, hogy az amerikai jellegű Exodus/Testament-féle thrash, az európai Paradox/Rage/Artillery-fémjelezte dallamos speed és a sokszor szárazdarálós, de minden hangszerében technikás Celtic Frost/Coroner/Destruction/Kreator-jellemezte kontinentális thrash metal dalokból felépített három és fél évtizedes termésből igen nehéz lehet minden fontos dalt 50-70 percbe belezsúfolni. Milyen is volt a koncert a zenész, ismét Gábriel szemével:

„Ahogy egyre többet játszottunk, éreztük, hogy érik a produkció, csakúgy, ahogy a lemez is beérett a közönségnél. Annak ellenére, hogy kevés lehetőség volt koncertezni, én így is nagyon hálás vagyok a sorsnak és a szervezőknek, nem utolsó sorban zenésztársaimnak, hogy azért sikerült bemutatnunk a Kohót több ezer embernek 2021-ben [nevetés].”

Érdekes volt újra látni, ahogy a nézősereg és a zenekarok a koncert idejér ekülön válnak, fent a művészek, lent a rajongók, míg előtte-utána álltunk közösen ugyanott és pont ugyanaz érdekelt minket, hol egy másik csapat, hol a beszélgetéseink. Ennek jegyében, az utolsó taktusok után a lendületesen, pontosan játszó Oláh Kálmán, dobverőket osztott a kinyújtott kezekbe. Nem csak azokat, amiket használt, hanem gondja volt arra is, akinek fél pár jutott: legyen hát teljes. Elvégre ezt a ritmust nem lehet félvállról és egy kézzel gyakorolni sem.

A reflektorfényben eleven, a hangulatot átérző Oláh Zsolt így összegzett:

„Jól éreztem magam a színpadon. Persze mindig van, amin járjon az agyam. Valóban, meglepődtem [a fogadtatáson], mivel, szerintem az is csoda, hogy egyáltalán megjelent a lemez… Hiszen erről már beszéltünk. No meg mindent a saját szintjén kell nézni. Az underground-szinthez mérten, meg a helyzethez képest: azaz covid, igazolvánnyal látogatható koncert, a karácsonyi időpont… nos, igen hangulatos volt a buli. Ez jó kis évzárás volt! Nagy köszi a Powerground Managemetnek, Kovács Bedlam Péternek a szervezésért. És különösen a thrasvéreknek, akik egy karácsony utáni hétfői napon minket választottak! Thrash!„

A koncertbeszámoló előző két része a Mytráról és az Archaicról elérhető itt, a Fémforgácson. BÚÉK!