A kizárólagos materializmus egyértelműen zsákutca, bár anyagi érdekek/értékek mentén el lehet bagatellizálni a dolgot. Az is nyilvánvaló, hogy Földünk elérte képességeinek határait az emberi ténykedések tükrében. Ennek okán nem meglepő, hogy a sokszor kilátástalannak tűnő jelenből/jövőből egyre több ember keresi a kiutat, az esetleges lehetőségeket. Véleményem szerint ennek egyetlen lehetősége az értékrend átalakítása. Ez pedig csak úgy működhet, ha újra csatlakozunk gyökereinkhez mentálisan, fizikálisan és spirituálisan is.  Hogy valóban átérezzük tetteink súlyát és következményé. Csak ez adhat erőt, hogy áldozatot hozzunk és változtassunk.

Az olyan zenekarok, mint a beszámoló fő tárgyát képző Heilung voltaképpen olyan kapukat döngetnek, melyek segítik ezt a folyamatot. Kinyithatják azokat a csakráinkat, melyek bezárultak a konzumidiotizmus légkörében. Nem akarok túlzásokba esni, de úgy vélem, a zenén túlmutató formációk olyan húrokat pendíthetnek meg az arra fogékony lélekben, mely akár „kapudrogja” is lehet egy lehetséges alternatív út feltérképezésének, az amúgy bennünk égő, belső tűz felszabadításának.

Az előzenekari posztot a svájci Zeal & Ardor töltötte be. A kezdetben teljes egészében Manuel Gagneux által vezényelt és alkotott produktum mára minden tekintetben valódi csapatként üzemel. A „banda” (ekkor még, mint írtam Manuel csinált mindent, ő írta a zenét és a szövegeket és ő is játszotta fel a lemez minden hangját). Debüt-albuma, a Devil Is Fine kimondottan tetszett, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy mekkora hatást gyakorolt rám, azt sem tagadhatom, hogy pozitív benyomást keltett a bizonyos tekintetben újító „voodoo” black metal. A továbbiakban viszont nem nagyon követtem a csapat működését. Bár a másodikként érkező lemezt még érdeklődéssel hallgattam, a mai napig úgy vélem, hogy az első lemez mindent elmondott számomra, amit ez a csapat elmondhatott.

Mások ennek kapcsán vélhetően máshogy vannak, mivel a koncertkezdésre szinte megtelt a nézőtér. Az előadásba nem lehetett belekötni, kimondottan élvezetes volt az összkép. A csapat valóban csapatként működött s színpadon. Külön színt hoztak a képbe a vokalisták, akik színpadi aktivitásukkal tették még élőbbé a produkciót.

Számomra az est fénypontja egyértelműen a nemzetközi gárdát felvonultató Heilung volt. Bár hallottam/olvastam már beszámolókat, hogy mekkora élmény egy-egy „szeánszuk”, amit ezen az estén kaptam, arra semmilyen formában nem voltam felkészülve.

Az élményt, bár nem lehet elválasztani a zenétől, dőreség lenne csupán muzikalitásra korlátozni. Azt talán leírnom sem kell, hogy a Heilung, az általuk képviselt művészet csúcsa. A megérdemelt siker olyan kapukat nyitott meg az előadások terén (pl. színpadkép), mely párját ritkítóvá tesz ezt az „ősi” performanszt.

A profizmus úgy volt érezhető, hogy a produktum teljes egészében megmaradt annak, ami. Egy lélekbe hatoló, múltat (jövőt?) idéző varázslat, melyben el tud veszni az arra fogékony lélek. Nem lehet és nem is érdemes szétszedni a kapott játékidőt. Ezt látni kell. Csoda volt minden percében.

Képek: Brigiri (Major Brigi)