A székesfehérvári Nyolcas Műhely az előző hetek nyers és pergős thrash programja után egy intenzív HM/power duóval lepte meg a hallgatóságot 2022. április 23-án.

A budapesti RockOut a 2018-ban megszilárdult felállásában az első lemezét mutatta be, egy laza órában. A már ~10 éves csapat ugyan korábban kiadott egy – mára sajnos nem beszerezhető – EP-t, női énekessel, a 2020-as, áltauk debütálónak tekintett korong azonban önállóan is jó reprezentáció. Olyannyira egységes és színvonalas, hogy szinte szégyellem, hogy fizikai formában csak a koncert óta van meg nekem.

A csapat zenéjért felelős alapító, Tepliczky Gábor gitáros, a koncertet követő beszélgetésünk alatt sok olyan élményt mesélt az ismerős és jószerivel azonos zenei gyökerekről, ami csak megerősítette bennem a már az első riffek alatt kialakult benyomásomat. Szeretek a beállás alatt megfigyelni, látni, mit tart fontosnak egy csapat a koncertre készülés izgalmában. Mondhatom, már a bejátszás alatt megszólaltatott nóta is 1:1 olyan profin szólt, mint magán a CD-n. Mindez nem csak a hangzásért felelős házigazdát dicséri, hanem természetesen, a csapatot is. Egy-egy hangszer beállása alatt külön is hallhattuk az egyik dal (ld. alább) virtuóz tappinges basszusát (Kis Róbert – aki emellett a Monumentben is játszik), a mindössze egy lábdobbal daráló, alkalmanként thrash-tempójú gyomorgyömöszölést (Vákár Viktor). A két gitár (Kazár Péter és Gábor) ritmus és szóló hangszínének beállítása után pedig – a számomra a tájékozatlanságom miatt meglepetésként – a nem-látó Szepesi Richárd beéneklését és a billentyűhangerejének beállítását.

Egyfelől lenyűgöző volt a zenekari tagok és a Nyolcas technikusának odafigyelése, amíg Richárd elfoglalta statikus helyét a fronton, az orgona mögött, hol a fellépő, hol a láda és kütyü. Másfelől az a pillanat, ahogy a mindennapokban bizonnyal hátránnyal küzdő énekes-billentyűs egyszerre előadóvá lényegül. És – majd jön az ennek okán cseppet sem meglepő, sem idegen mondat a koncert közben – viccelődés a részéről a fényekről és a ki-hol-hogyan-mozogjonról. Egyszer már rámcsodálkoztak egy Barba Negrás beálláson, amikor tapssal jutalmaztam az eljátszott dalt. Így most tartózkodtam attól, hogy rögtön tetszést nyilvánítsak. Cserébe hallhattam, amikor megtette ugyanezt a keverős, mire Richárd, azaz Ricsosz csak annyit mondott, a nagyszerű énekes Ian Gillan, ő meg csak elénekli a dalokat…

A közel pontos kezdéssel a CD első dala nyitott. A set list szerint: Sötét titkok (CD) / Messziről jött ember (CD) / Próféták éve (CD) / Kiátkozott (CD) / Égi törvény (CD) / Ősök dallama / Az út végén (CD) / Ördög hozott / Requiem / Nem érdekel (CD) / Menni vagy meghalni (CD) / Átkozott év (CD) nem csak az első LP dalait játszották. Az Égi törvényről csak a hűtlen barát maradt le, míg a többi dal egy készülő újabb lemez előzeteseként szólalt meg.

A koncert első hangaitól biztosítottá vált a hangulatom. A klasszikus HM-re épülő, a keverésében modern, néhol power, néhol dallamos speed metal hangzású zene egységes, tömör megszólalásával és üresjáték nélküli előadásával tarolt. Persze, az egylemezes banda közönsége még szellősen töltötte ki a klubot. Ám akik ott voltak, azért láthatóan jól érezték magukat és az ütemet. Aki a következő End Of Paradise-ra a hasonló stílus miatt volt kíváncsi, bánhajta, hogy nem érkeztek meg korábban.

A terveim szerint magáról az albumról részletesebben olvashat a Fémforgács közönsége. Ezért javarészt az elhangzott dalok élő megszólaltatásáról írok. A nóták közül a legjobban tetszett a már ismert Átkozott év a kimondottan speedes darálásával, gyorsan rögzülő riffekkel. Ekkorra már totálisan beszippantott az Molics/Ángyán-hangulat. A dobok, a felpörgetés, a ritmusváltások, a gitárjáték fel-le szánkázása, élőben, pontosan, a koncert kiváló zárótételét adta. Jóval előtte azonban élvezhettem (második nótaként) a Messziről jött emberben azt a szórakoztató basszus-tapping-et (ld. beállás), ami a dalt abszolút egyedivé teszi a lemezen is. Később vicces/irónikus felkonffal kezdődött a zenével együtt hullámzó szövegű Nem érdekel. Bárki, aki magyar nyelven szeret rock/metal dalokat hallgatni tanúsíthatja, milyen fontos ez az egység.  A hatást igazolja: amikor az énekmikrofon felelősefelkiáltott: „a kezeket akarom látni”, mindenki együtt mozdult, és úgy éreztük, hogy látja is. (Robi a négyhúsornál azért közvetítette a pillanatot neki.) A dalok felében, ahogy a korongon is, élőben szól a vokál (ilyenkor Kázár Pétertől, a ritmusozása mellett). Megszólalt az általam szintén nagyon kedvelt, lüktető Kiátkozott is. Jól érvényesült a mély, zúzós dohogás, felette a szóló.

Ha már a szólókat említem, azok találón mértéktartóak. Sosem modoros, nem túlcsinált, mondhatni szaggatott, jó értelemben darabos, kimondottan old-school-os. Pedig, ha trendeket figyelünk ebben a zenében akár lehetne öncélú is. Azonban „ahogy régen” a melódiák végén belendül, triolák cifrázzák és – újabb stílusjegyként – általában a közvetlenül lecsengő refrének után sorolnak. Mondhatnám, hogy kiszámíthatóan, de úgy látszik sokadik hallgatásra sem tartok ott az elmélyülésben.

A RockOut a számomra annyira egyedi a hazai HM-be ágyazottsága ellenére is, mint mondjuk a Grim Reaper volt és marad is a brit HM-ben. Egyelőre mindig hallok valami újabb hangot… Az ének, ha kell élőben is, recsegős, máskor éles, magas és tiszta, kitartott, a hajlításokkal pontos, igényes. Ha Ricsinek lett is volna lámpaláza, legfeljebb egy-két konferálásban tűnhetett fel, mert az éneklés alatt sosem. Az említett dalban jelent meg leginkább a billentyűjátéka, benne a bachos orgona-betéttel. Ahogy a szóló, ez sem mesterkélt, jószerivel a téma illusztrációja volt.

Kiemelem végül a Próféták éve c. nótát. A négyévenként felsorolt évszámok (benne az ideivel) jó felvezetést adtak – nem, nem politikai állásfoglalásként, és megfontoltan 2 évvel ezelőttről… – a társadalmi lenyomatról, az egymásnak uszított több félországról; a mély igazsággal, hogy jobb, ha tudjuk, mikor vagyunk bábok. Ami biztos, itt egységben hallgattuk a – szerintem ismét csak – mély szövegeket, a zene ütemére. A tartalomról ennél többet mondani semmi értelme, azt inkább hallani kell! A zene a NWOBHM és a ’90-es évek power metalja után, át a Sámánon, Kalapács korai korkaszán át itt érkezett meg a valamikori Classicához. A közönségben egy rég látott ismerősömmel éppen ezt a Molics-hangzást méltattuk, amikor az eszembe villant, hogy a némiképpen természeti képekről, de még jóval az ezotéria innenső felén megszólaló szövegek mellett az erősen társadalmi töltető gondolatok milyen pontosan fedik (szerintem) a környező világot. Lám, milyen előnyt kovácsolt Richárd abból, hogy kifinomultabban érzékeli valóságot. A jó zene tényleg szétfeszíti a fizikai határokat.

A koncert után még jó ideig csengett a fülemben számos dallam. Valóban úgy van, ahogy azt Gábor a követő átszerelés alatt mondta: „semmi különleges”, amit hallottam, egyszerűen azt játsszák, amin felnőtt és amin a mai RockOut elődjeként feldolgozásokkal edződött: a Maidentől a WASP-ig… Ami biztos, hogy ma egy önálló arculattal bíró, lendületes és erőteljes csapatot hallattunk. Alig várom már, hogy az új dalokkal beharangozott korong megjelenjen.