Amikor a Sabaton legutóbbi, The War to End All Wars lemez turnéját (The Tour to End All Tours) eredetileg bejelentették 2021 második felében, ahogy lehetett egyből megvettem a kiemelt állójegyeket a 2022. március 13-ai budapesti állomásra. Akkor még a Sabaton mellett a mongol folk metalos The Hu és szintén a finn Lordi voltak meghirdetve, mint a turné vendégei. Aztán sajnos a Covid miatt még ezek a dátumok is csúsztak és el lettek napolva. Az itthoni koncertszervezők mindent megtettek, hogy még a tavalyi évben meg tudjon valósulni ennek a bulinak a pótlása, így 2022. augusztus 20-án, Magyarország nemzeti ünnepén fel is lépett a Sabaton a csordultig telt Barba Negra Trackben, de már szintén két másik svéd banda, az Avatar és a Dynazty társaságában. Az ottani interjú élménye és a fantasztikus koncertélmény sem volt semmi, de amikor megláttam, hogy az idei április-májusi európai körre Joakimék a japán Babymetalt hozzák magukkal a finn szörnyek mellett, tudtam, hogy ott kell lennem valamelyik koncerten. Ezek is még a tavalyról elhalasztott turné újraszervezett állomásai voltak, Londonba egyszerűen kivitelezhetetlen volt a kijutás (elsődlegesen a repülő miatt), így „maradt” Bécs, ahol már amúgy is elég régen jártam koncerten (2007-ben), a Wiener Stadthalle csarnokban pedig még sosem. Ez is egy hasonló épületkomplexum, mint a Gasometer: több, eltérő befogadóképességű csarnokból áll, a Sabaton koncertje a legnagyobb, D csarnokban (Halle D) volt, ami megközelítőleg akkora, mint a Budapest Sportaréna, vagy az itteni Debreceni Főnix csarnok (kb. 14-15 ezres befogadóképesség). Nem véletlen került a koncert ebbe a csarnokba, az ülő szektorok egy része ugyan nem volt megnyitva, illetve amik meg voltak, azokban is maradtak még üres székek/helyek, de a küzdőtér szinte csurig megtelt (mint ahogy a hellyel szemben lévő hotel is, ahol megszálltunk), kb. 10-11 ezren biztos voltak a bulin.

Nem tagadom, hogy különleges helyet foglal el a Sabaton a „szívemben”, ha lehet így fogalmazni, 2006 vége és az első magyarországi koncertjük óta (2007. február 4.) követem nyomon a munkásságukat, ahogy szépen végighaladva a ranglétrán, fokról-fokra jutottak el oda, ahol ma tartanak – hozzáteszem, teljesen megérdemelten, minden elismerést megérdemelnek. Most láttam őket 22. alkalommal és amilyen lenyűgöző színpadkép, látvány, pirotechnika, tűzijátékok, robbantgatások, páncéltörő löveg és rengeteg egyéb, a különböző számokat feldobó „extrák” fűszerezték a fantasztikus hangulatú koncertet, az egészen elképesztő. Nem lehet elmenni szó nélkül amellett sem, hogy láttuk a koncert napjának délelőttjén (kb. 10-11 órakor) (és egyből utána is, kb. éjjel 12 órakor), mikor a Sabaton kamionok megérkeztek a Stadthalle-hoz és a crew elkezdte kipakolni a cuccokat. Bitang látvány, legalább 12-14 kamiont számoltam össze, amivel a színpadkép, a tank, piró, a bombák, tűzijátékok, merch és minden egyéb dolgot szállítanak, ami a jelenlegi koncertképhez hozzátartozik. Nem semmi ezt az egészet logisztikailag is ilyen szinten összeszervezni, hogy minden a lehető leggördülékenyebb módon haladjon. De ne szaladjunk ennyire előre, előbb írnék néhány gondolatot a két vendég/előzenekarról is.

Ahogy beértem a helyre, annyian voltak a merch-standoknál, hogy meg sem próbáltam beállni, mert simán lekéstem volna a Lordi 19 órási kezdését (18:00-kor volt kapunyitás és kb. 18:15-re értem be az aréna halljába). Így mentem inkább a koncertterembe és elfoglaltam a helyemet a kiemelt ülő szektorban (igen, nem sokszor ültem eddig koncerteken, de most így jött össze). Szerencsére a bulik befejezése után is volt még merch, és majdnem az összes banda aktuális turnépólóiból tudtam is venni. A küzdőtér két részre volt bontva, volt kiemelt álló és sima állórész is, ahol a heringparti effektus nem kicsit bejátszott már a Lordinál is.

A finn Lordi-t természetesen láttam már korábban élőben – igaz, nem sokszor, ahogy emlékszem, eddig egyszer-kétszer. Most, mint előzenekar a nekik adott 40 perces játékidő rendkívül hamar elment, de ahogy Mr. Lordi énekes, frontember, stb. is elmondta, nekik ezen a turnén egyetlen feladatuk van: a lehető legjobban bemelegíteni a közönséget a Sabatonra és ez teljes mértékben meg is valósult. A 8 számos setlistből játszottak három dalt a nemrég (március 31-én) megjelent legújabb lemezükről, a Screem Writers Guild-ről (Dead Again Jayne, Thing in the Cage és Lucyfer Prime Evil), a maradék öt nóta pedig a legnagyobb slágereiket tartalmazta, amire a közönség is elismerően bólogatott és beindult: hiszen ki ne ismerné tőlük a Would You Love a Monsterman?, Hard Rock Hallelujah, Devil is a Loser, Blood Red Sandman vagy éppen a Who’s Your Daddy jobbnál jobb dalokat? Nem volt semmilyen pirotechnika, egy kis füstöt és fényeket kaptak néha, a színpad első részét használták csak, egy-két dalban volt egy-egy látványelem (a Devil is a Loserben például a denevérszárny Mr. Lordi-n, vagy a körfűrész), de mindenki tisztában volt vele, hogy ez nem az ő turnéjuk, itt ők „csak” a bemelegítő fogás. A banda elég sok tagcserét megélt már és sajnálatomra a kezdő csapatból Mr. Lordi-n kívül már senki sincs a zenekarban. Úgy emlékszem, nem láttam még Mana dobossal és Hella billentyűssel sem őket, pedig ők már 2012-ben csatlakoztak a bandához, így Mr. Lordi-n kívül minden hangszeres új volt számomra, a basszusgitár poszton 2019-ben OX-ot váltó Hiisi és a tavalyi évben csatlakozott új gitáros, Kone (aki a kezdetek óta a csapatban lévő Amen helyére érkezett) is mind-mind új tagok és jelmezek voltak számomra. Teljesen jó teljesítményt nyújtottak az új hangszeresek, mindenki – amit a lemezeken is megtapasztalhatunk, de nekem kicsit hiányzik a bandából Amen gitáros és Kita dobos (de akár még OX basszerost is ide lehetne venni – Kalma-ig már nem megyek vissza). A Lordi hozta, amit kell, kicsit bánom, hogy nem láttam őket az elmúlt kb. 10 évben egyik itthoni headline bulin sem – ezt pótolni kell majd legközelebb, mert nagyon jók élőben és teljes színpadképpel, díszlettel nagyon üt a buli.

Setlist: Dead Again Jayne / Would You Love a Monsterman? / Thing in the Cage / Blood Red Sandman / Lucyfer Prime Evil / Devil is a Loser / Who’s Your Daddy / Hard Rock Hallelujah

A másodikként érkező japán Babymetal volt az a banda, akik miatt gyakorlatilag eldöntöttem, hogy nem lehet kihagyni ezt a turnét – és sajnos Magyarország ebbe a körbe nem került bele, mert már tavaly „letudták/pótolták” a magyar bulit. Szeretem a japán bandát, akármennyire is tűnik „üzleti terméknek” az az egész, amit csinálnak, illetve az, ahogy ez az egész zenekar megalakult, a koncepció, stb. Igaz, nekem a legelső, 2014-es Babymetal lemezük az etalon mindmáig, azon vannak a legjobb dalok, az utána következő Metal Resistance (2016) is elég jó, a harmadik Metal Galaxy (2019) már csak az elmegy kategória volt, az idén március 24-én megjelent negyedik lemezük (The Other One) pedig néhány hallgatás után, hát, nem igazán tetszik. Az elmúlt két lemezen egyszerűen nincsenek olyan jó dalok, mint az első kettőn, csak nagyon elvétve. Azt is sajnálattal olvastam, hogy nem az eredeti japán zenészekből (Takayoshi Ohmura és Leda Cygnus – gitárok, BOH – basszusgitár, valamint Aoyama Hideki – dobok) álló háttérzenekar (Kami Band) kísérte őket, hanem egy másik, ún. „West Kami Band”, akik egyébként szintén elképesztő tudással rendelkező hangszeresek: Chris Kelly és C.J. Masciantonio (Galactic Empire) – gitárok, Clint Tustin (Galactic Empire) – basszusgitár és Anthony Barone (Beneath the Massacre, ex-Shadow of Intent, All That Remains, Whitechapel, stb.) – dobok.

A koncertről nem igazán tudok rosszat vagy negatívat mondani, minden elképesztő volt, a lányok koreográfiája, táncai, az énekes részek is, a fények, a hangszeresekről, hangzásról pedig csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Egészen hihetetlen energiával teli produkciót láthattunk a bandától, a számokat sem válogatták rosszul össze, két számot eljátszottak az új lemezről is, ám én hiányoltam néhány további régi, „klasszikus” dalt az első lemezről (pl. Headbangeeeeerrrrr!!!!!, Ijime, Dame, Zettai, Iine!, Catch Me If You Can, Doki Doki Morning vagy akár a Joakim vendégeskedésével készült Oh! Majinai az előző albumról), mert keveselltem ezt a 40 percet és mindössze 7 dalt. A kezdő BABYMETAL DEATH kellően megadta a lendületes alaphangulatot, melyet a szintén első lemezes Megitsune követett. Ezen kívül a Gimme Chocolate!! és a záró, szélvészgyors Road of Resistance remek választások voltak, az olyan dalokat, mint a PA PA YA!! én viszont nem erőltetném a helyükben, mert egyszerűen nincsenek olyan jók élőben sem, mint a többi. Az viszont biztos, hogy itthon nem hiszem, hogy a (közel)jövőben lesz alkalmam megnézni őket élőben, így be is lett tervezve a novemberi bécsi headline bulijuk is. Remélhetőleg összejön majd.

Setlist: BABYMETAL DEATH / Megitsune / PA PA YA!! / MAYA / Monochrome / Gimme Chocolate!! / Road of Resistance

A Sabaton színpadképe nagyon komoly volt, nagyon tetszett, hogy az előző turnékhoz képest mindig változtatnak jó néhány dolgot. A gyakorlatilag csatatérre emlékeztető színpad, középen a tankkal a színpad elején felállított szögesdróttal összekötött oszlopok, melyekből a lángcsóvák egy része lövellt kifele, a homokzsákok, mind-mind fantasztikusan néztek ki – ahogy egyébként azt már megszokhattuk Joakiméktól. Ezek rengeteget hozzátesznek a rendkívül profi produkcióhoz, feldobják a koncertet – na de nem azért, mert enélkül nem lennének elég jók, épp elégszer láttam őket bármiféle komolyabb színpadi látvány nélkül is, hogy ezt leírjam és megállapítsam. De kétség kívül, sokat hozzátesznek ezek a fentebb is említett „extrák” egy-egy bulihoz.

A setlistet tekintve ez ugye a tavalyi The War to End All Wars lemezbemutató turnéja, ami valamilyen szinten igaz is, erről játszották a legtöbb dalt (néhány helyen változott a tavalyi budapesti koncerthez képest is – jó értelemben). A szokásos, minőségi intro után a 2008 óta kihagyhatatlan és talán még a Panzer Battalion kezdésnél is brutálisabb Ghost Division-nel robbantak be Joakimék a színpadra – szinte szó szerint, annyi tűzijáték és robbantgatás van a dalban, tökélyre fejlesztették ezt a számot, a The Art of War lemez nyitányaként is bitang erős volt, de azóta élőben lehengerlő lett. Most már nem igazán tudok elképzelni más számot kezdésnek, akármennyire is próbálják/próbálták a svéd turnékon a The Lion from the North-t – ami szintén egy rendkívül erős szám a Carolus Rex nyitódalaként, de még az sincs olyan frenetikus élőben (akármilyen robbantgatást, tűzijátékot tennének hozzá), mint a Ghost Division. A másodikként érkező Bismarck alatt „lángokba” borult a színpad, lenyűgöző látvány volt, a dal pedig az egyik nagy közönségkedvenc és szintén állandó koncertszereplő a 2019-es megjelenése óta. Nagyon örülök, hogy visszahozták a programba a Primo Victoria lemezről az Into the Fire-t, amihez kapcsolódóan Joakim elmondta, hogy sok rajongói kérés érkezett hozzájuk régebbi számokhoz és gyors számokhoz kapcsolódóan. Én el tudtam volna viselni még több régi/régebbi dalt is – sajnálatos, hogy az Attero Dominatus és a Metalizer lemezek teljes egészében mellőzve vannak a programokból már jó ideje. Ha elő is vesznek róluk néha napján egy-egy dalt, az a címadó Attero Dominatus, a Metalizerről meg semmit. A Primo Victoria-ról a mostani Into the Fire mellett kötelező dal a címadó, ami nem maradhat ki Sabaton koncerten, de erről a lemezről sem nagyon szoktak már nótákat játszani – sajnos.

Adta magát a Winged Hussars elővétele is, mivel kapcsolódik az osztrák történelemhez – jó volt újra hallani élőben a The Last Stand lemez egyik legjobb dalát, a közönség pedig szinte megőrült. Személy szerint én nagyon örültem annak, hogy a 18 számos setlist majdnem fele középtempós vagy lassú/lassabb dalokból állt. Ezt jó néhányan kevésbé tudták hova tenni – nem csak a bécsi állomáson, ahogy néztem a videókat a többi koncertről, illetve azt sem, hogy bizonyos dalokat miért tettek be a programba, amiknek én meg például kifejezetten örültem. Ilyen volt például a tavalyi lemez nyitódala, a Sarajevo, amit nagyon jó volt élőben hallani és nagyon jó ötlet volt, hogy Joakim nem énekelt benne, hanem csak Pär, Chris és Tommy vokálozta végig a szöveget (libabőr volt szinte végig). A szám előtti intróban „megidézték” a Ferenc Ferdinánd elleni merényletet. Ahogy a lemezen is, a Sarajevo után egyből következett a Stormtroopers darája. Nagyon tetszett, hogy a színpad két szélére, a tank mellett felállított két emelvényre többször felmentek a tagok is, valamint több dalban, az adott eseményhez köthető személyek is megjelentek – mint például a Stormtroopers-ben két speciális rohamosztagos katona lángszórókkal a kezükben, amiket szorgosan használtak is a szám alatt. Elég állat látvány volt. Ezután jött egy újabb olyan dal, amit a közönség nem feltétlen tudott hová tenni, főleg, ha nem is hallották még a legutóbbi EP új számát. Mindenképp érdekes döntés, hogy betették a programba a Motörhead 1916 dalának a feldolgozását, ami a legutóbbi, Stories from the Western Front EP-n jelent meg, mint új dal. Sokan szerintem nem is ismerték az eredeti dalt, illetve nem tudták, hogy ez egy Motörhead szám, ennek ellenére nagyon szép volt, a hozzá megfelelő látvánnyal és a rengeteg magasba emelt öngyújtóval és/vagy mobil vakuval.

A slágeres, fülbemászó refrénnel rendelkező Soldier of Heaven is adott volt, mivel ugyancsak kapcsolódik az osztrák történelemhez, utána pedig jött a szintén új lemezes Dreadnought, ami egy fasza nóta, de nem teljesen értem, hogy miért erőltetik a setlistbe, mikor már van egy csatahajóról szóló dal (Bismarck). Félreértés ne essék, jó volt újra hallani élőben, de két ugyanolyan történetről szóló számot nem feltétlen raknék be a programba (még úgy sem, hogy megspékelték azzal, hogy a színpad oldalán lévő emelvényen egy tengerésztábornok állt, akinél volt egy távcső és amikor a bandatagokat vagy akár a közönséget figyelte vele, azt láttuk a mögötte lévő kivetítőn), helyette mehetett volna a Race to the Sea, Hellfighters vagy a The Valley of Death is az új lemezről – ezeket én szívesebben meghallgattam volna. A The Red Baron-t mindig jó élőben hallani, főleg az élő Hammond-orgona kísérettel és szólóval (ami továbbra is nagyon hiányzik nekem a Sabaton-koncertekről – samplerről sem rosszak a billentyűs részek, de az élő billentyűt, zongorát, orgonát semmi sem helyettesíti). Következett egy olyan dal, aminek én szintén nagyon örültem – ahogy néztem a közönséget, nem biztos, hogy mindenki ismerte, de örvendetes, hogy bekerült a programba a szintén kislemezes Father is. Már ahogy az elején felhangzott a vészjósló billentyű, majd pedig a színpadon megidézték magát Fritz Haber-t, valamint az ő halálos gáz „kísérleteit”, nem egyszer libabőröztem itt is – és tökéletesen átkötötték a dalt a The Attack of the Dead Men-be, le a kalappal! A ráadás előtti utolsó dal a Christmas Truce volt, ahol szintén előkerült a rengeteg öngyújtó és/vagy mobil vaku, a nóta előtt Pär ragadott mikrofont és megköszönte a közönségnek a sok szeretetet és támogatást, illetve hogy itt játszhatnak újra. Felidézte, hogy 2008-ban játszottak Bécsben először egy kis klubban (a Viper Room-ot említette, de az a második koncertjük volt 2008 októberében, legelsőnek 2008 márciusában még a Szene klubban játszottak). Illetve a „Noch Ein Bier” történetét is megismerhettük, ami már szintén jó régen, 2008 környékén kialakult a német nyelvterületű országokban a Sabaton-koncerteken és addig nem is volt különösebb gond, amíg elő- vagy vendégzenekarként 6-7-8 számokat játszottak és minden szám között a közönség „Noch Ein Bier” skandálására valamelyik tag (elsődlegesen Joakim) megivott egy pohár sört. De most már ez azért nehézkesebb így, hogy majdnem 20 számokat játszanak – a közönség és a banda is jól szórakozott ezen.

Miután levonultak a Christmas Truce után, a közönség perceken keresztül skandálta vagy a „Sabaton” vagy a „Noch Ein Bier” rigmusokat, míg egyszer csak, minden előzetes nélkül megszólalt a mikrofonból a „Through the Gates of Hell” sor és a közönség extázisban elkezdte a Primo Victoria refrénjét együtt üvölteni Joakimmal, utána pedig végigugrálni a számot. Utolsó előttiként jött a szintén jól bejáratott Swedish Pagans – ami olyan szinten közönségkedvenc lett, hogy hihetetlen, pedig vannak tőle sokkal jobb számok is véleményem szerint. A műsor zárásaként pedig érkezett a szintén már jó ideje programzáró To Hell and Back, ami szintén egy remek dal, de én hiányolom a Metal Machine/Metal Crüe páros zárást – szerintem az jobban ütött régen. Lángok, tűzijáték, szikrák közepette lett vége a bulinak, amin a megjelentek garantáltan remekül szórakoztak – ideértve a közönséget és a bandatagokat is. Joakim több szám között is nem győzte megköszönni a hatalmas támogatást, a fogadtatást, a rendkívül aktív és jó közönséget, valamint megígérte, hogy amint lehet, visszatérnek Bécsbe – ami felől semmi kétségem sincs. Ja igen, a színpad felett elhelyezett The Tour to End All Tours felirat nemcsak impozáns látvány volt, hanem megfűszerezték azzal is, hogy bizonyos számok alatt olyan színárban pompázott, ami az adott dalhoz kapcsolódó történelmi eseményhez tartozott, remek ötlet volt ez is és nem utolsó sorban, rendkívül látványos.

Másodjára láttam a bandát a The Tour to End All Tours turnén, de ez a bécsi buli „egy fokkal” magasabb szintű, minőségű volt, mint a tavalyi budapesti – itthon is a Sportarénában kellett volna pótolni az elmaradt koncertet, ha másképp nem, akkor úgy, ahogy 2020-ban is történt, sokkal jobb lett volna. Az pedig borítékolható, hogy nem ez volt az utolsó Sabaton bulim, amint lehet, és olyan lesz a helyzet, megyek a következőre.

Setlist: Sarajevo (részlet, felvételről) / Sun Tzu Says (Intro, felvételről) / Ghost Division / Bismarck / The Last Stand / Into the Fire / Carolus Rex (svéd verzió) / Winged Hussars / Sarajevo / Stormtroopers / 1916 (Motörhead feldolgozás) / Soldier of Heaven / Dreadnought / The Red Baron / Father / The Attack of the Dead Men / Christmas Truce // Primo Victoria / Swedish Pagans / To Hell and Back / Man of War (Outro, felvételről)

Mindenképp köszönet illeti a Barracudamusic és a Mind Over Matter Music két fő szervezőt a turné és a koncert tető alá hozásáért!

Képek: Zenekarok hivatalos facebook-oldalai és saját