Furcsamód indult a kapcsolatom anno a Scorpions-al .  Aki ismer, tudja, hogy mennyire imádom az In Flames-t. Na most egy dallamos death metal (melyik a legkirályabb banda), fitymálta le a kedvenc csapatomat azzal, hogy a Scorpions már az összes gitártémájukat eljátszotta korábban. Úgy felpaprikáztam magam, hogy hazaérve az italozásból el is kezdtem Scorpions-t hallgatni.

Nyilván a nagy slágereket ismertem a rádióból, de a keményebb zenékhez húzó szívem akkoriban nem nagyon tudott mit kezdeni a csapatot a „nagypaparock/nyálrock” kategóriába rakó eszemmel. Aztán láss csodát csak elkezdtem csípni a csapatot, mert azért Balckout Love at First Sting, vagy Blackout albumot, nagyon nehéz nem értékelni. Tehát megkedveltem a Scorpions-t. Találkozni viszont csak egyszer sikerült velük, 2014-ben a Hősök terén. Bár az a koncert is tetszett, nagyon vártam egy önálló egészestés bulira. Így a Love at First Sting 40 éves évfordulójára meghirdetett turné magyar dátuma egyből bevésődött a naptáramba.

Az eseménynek a Budapest Aréna adott otthon, mely nálam eddig midig jól vizsgázott, ha zenei élményről volt szó. Az előzenekari státuszt az Omega Testamentum töltötte be. Az Omega zenei örökségét tovább vivő csapat nekem sokat nem mondott. Ez nem feltétlenül az ő hibájuk. Már magát az anyazenekart sem szerettem, a nagy „rádiós” slágereiktől meg kiráz még a hideg is. Ennek ellenére az előadást igyekeztem értékelni, mivel az minden nemében profi volt. Méltó volt a koncert az örökséghez, az meg hogy ez nem az én világom, legyen a magam baja.

A Scorpions-t részben az Omega-s kapcsolatnak, részben a hatalmas honi rajongótábornak köszönhetően sajátos viszony fűzi Magyarországhoz. Mondhatni hazajárnak, a nem kicsit hálás közönséghez. El is hangzott az első nóta végén a „Coming home, Budapest!”.

Egy olyan sokszinű és szerteágazó életműből, mint amit ez a banda magáénak tudhat nehéz egy koncertnyit meríteni. Kis könnyedséget jelentett, hogy az egyik kedvenc Scorpions albumom jubileumi turnéjáról volt szó. El is játszották a teljes lemezt. Valami varázslatos volt hallani élőben a Love At First Sting dalait. Nekem a legnagyobb katarzist a Crossfire jelentette, melynek aktualitása még varázslatosabbá tette az amúgy is csoda nótát. A jubiláló lemezcsokor mellett egyéb szerzemények is elhangzottak, melyek közül a Blackout-ot emelném ki. Számomra az e nóta az egyik csúcspontja a diszgráfiának.

A csapat nagyon egyben volt, a legrosszabb állapotban – sajnos – Klaus Meine. Bár mit várjunk egy 76 éves énekestől? Egy ilyen koncert azért így is hatalmas teljesítmény. Sokunk szeretné így nyomni, ennyi idősen!

A zenekarral való találkozás mellett számomra külön kuriózum volt, hogy Mikkey Dee-t újra láthattam. Épphogy nem könnyeztem meg a dolgot. Egy kicsit az élet pillanatok alatti múlandóságára emlékeztetett. Amikor utoljára láttam, ifjú titánkét üvöltöttem a Motörhead slágereit. Azóta pedig már nincs Lemmy se, meg már ifjú titánság is szerényen (na jó azért nem temetem magam, de akkor is). Kétgyerekes édesapaként, már máshogy látom a dolgokat. És máshogy látok egy ilyen koncertet is. Mert a Scorpions nem csak a világ egyik legismertebb rockbandája. A Scorpions és a többi nagy dínó egy hatalmas összetartó ereje ennek az egésznek. Egy olyan közeg megteremtője ahol 3-4 generáció elvezi együtt a zenét, vesz pólót és ugrik a pengetőért. Ez az amiért az ilyen események nagyon fontosak.

Az egyik kedvenc dobosom pedig nem csak hogy dobolt, DOBOLT csupa nagy betűvel. És nem hiányzott a dobszólós sem, de még milyen! Anno Lemmy sem véletlenül csak neki engedte a dobszólót a csapatban megfordult dobosok közül. A félkarú rablós játék pedig hatalmas mosolyt csalt az arcomra. Zseni volt! Röviden: A 4 Motörhead-logó veri a 4 skorpiót, de az 5 skorpió mindent visz a félkarú rablón. Hatalmas, de tényleg!

Így kell egy felejthetetlen koncertet adni! Isten éltesse sokáig ilyen formában ezt a csapatot!

Fotók: Mate Eve