A borítón szereplő borostás fickó fiatalabb kiadása mindenkinek ismerős, aki ma negyven körül jár, és a 90-es évek elejét nem egy barlangban töltötte. A cilinderes, torzonborz figura, akinek az arcából csak a félig elégett cigaretta látszott ki és nyakában folyton ott lógott a Gibsonja, szűk három évtizede kis hazánkban is a mindennapi élet részévé vált. Az akkoriban csúcson lévő MTV ontotta a Guns N’ Roses videoklipjeit, a zenei és egyéb magazinok is a bandáról szóló hírekkel, pletykákkal voltak tele, ha pedig netán arra vetemedtünk, hogy bekapcsoljuk a rádiót, biztosak lehettünk benne, hogy rövid időn belül megszólal a November Rain, a Don’t Cry, a Patience, a Welcome to the Jungle vagy további társaik valamelyike. Ha akartunk, sem tudtunk volna menekülni a banda elől. Ők már akkor celebek voltak, amikor még fogalmunk sem volt arról, hogy mit jelent ez a kifejezés.

Manapság már elképzelhetetlen, hogy egy zenekar ekkora karriert fusson be, mint könyvünk szerzője az akkori csapatával. Ha csak három-négy évig is, de a Guns N’ Roses vitathatatlanul a (rock)zenei világ trónján csücsült a kilencvenes évek elején, egyik oldalán a Metallicával, a másikon pedig a Nirvanával. Saul Hudson magánélete ezek ellenére nem volt sétagalopp. Anthony Bozza közreműködésével 2007-ben az olvasók elé tárta élete addigi négy évtizedének történetét. A könyv 2008-ban magyar kiadást is kapott, az a sorozat azonban mára elérhetetlenné vált, így a Trubadur kiadó újra megjelentette az olvasmányt. A könyv terjedelme nem a szokásos, a rockzenészektől már-már megszokott bő kétszáz oldal, hanem annak közel a duplája. Tehát a vaskos olvasnivaló mennyiségileg is közel áll az egykori és jelenlegi tettestárs, Duff McKagan basszusgitáros életrajzához, amit a műfajban máig etalonnak tartok.

A borítón ott a kulcsmondat, amit a könyv olvasása közben sokszor kellett felidéznem, bár a Mötley Crüe: The Dirt-jének, illetve Ozzy és Lemmy életrajzainak ismeretében fel voltam készülve a mellbevágó, illetve tabudöntögető történetekre is. Szóval, „Túlzásnak tűnik… de ez nem azt jelenti, hogy nem történt meg!„. Bizony, sok sztori nem csupán eltúlzottnak, hanem egyenesen szürreálisnak hat, azonban, mivel a csapat valóban a felhők felett járkált, nem vonhatjuk kétségbe a történetek valóságalapját. Egyes gondolatsorok olyan részletesek, mintha egy korabeli napló segítségével lettek volna megidézve.

Slash – a könyvből az is kiderül, hogy ki és miért ragasztotta rá ezt az általa büszkén viselt nevet – nem kerülgeti a kellemetlen témákat sem, életrajza közszemlére tételekor a teljességre törekedett. A gyerekkorának egy hosszas, de nem érdektelen gondolatmenetet szentel, kiemelve a szülői háttér jellemformáló hatását, illetve legkedvesebb gyerekkori időtöltésébe is beavat minket. Megtudhatjuk, hogy a gitárral miként találtak egymásra, hogyan került nála képbe a védjegyének számító cilinder. Megosztja velünk azt is, hogy kazettákon rövid úton hogyan sikerült beszereznie a kedvencei teljes diszkográfiáját. Sőt arra is fény derül, hogy a 80-as évek közepén mik voltak egy kezdő rockzenész kötelező tartozékai.

A későbbi mega-giga koncertek tükrében vicces a legkorábbi élő fellépések sztorija. Már az első százötven oldalon sikerült belekeverednem a női nevek sokaságába, azt hiszem, nem kell részleteznem, hogy miért… 1988 és 1995 között Slash élete a nagyközönség szeme előtt zajlott, azt ugyanis a korabeli sajtó naprakészen kommunikálta.  Duff könyvének ismeretében különösen érdekes erről a korszakról a gitáros szemszögéből is olvasni. A könyv tehát a nagy összeborulás előtt készült, ennek tudatában kell olvasnunk az Axlről és a többiekről írt sorokat. A másfél évtizedes folyamatos bulizás, mint tudjuk Duffnál is megtette a hatását, ezektől Slash sem menekült, de társához hasonlóan ő sem palástolja a kényes témát, bátran az olvasók elé tárja az önpusztítás állomásait és annak máig ható következményeit.

A könyv tehát 2007-ben, a Velvet Revolver sztorijánál ér véget, a magyar kiadás azonban kapott egy ötletes kvázi utószót, melynek keretében pár oldalon keresztül áttekinthetjük az azóta történt eseményeket is.

Slash könyve a zenei biográfiák gyűjtőinek melegen ajánlott, alaposan megírt, nagy lélegzetű olvasmány, mely rengeteg fotóval illusztrálva kívánkozik a polcra, Duff McKagan életrajza mellé!