A nyár egyik legnagyobb volumenű egynapos „mini-fesztiváljának”, a tavalyelőtt feltámasztott, H-Music által szervezett Summer Hell-nek, nem mindennapi fellépőgárdája lett. 6 nemzetközi név egészült ki 2 magyar fellépővel. Az ehhez hasonlatosan sok fellépőt felvonultató eseményekhez hasonlatosan a zenekarok váltásban játszottak a Barba Negra két színpadán.

A nagysznípadon (Red Stage) a soproni KillerSick nyitotta a rendezvényt, akik a humorosabb oldaláról közelítenek thrash metal felé. A csapat eddigi kiadványai egy igen ígéretes formációt mutattak. A Summer Hell fesztiválon a Killersick bebizonyította, hogy nemcsak a stúdióban, de élőben is képesek hatalmasat alkotni. Remélem jó „szelet” kapnak, mert sokra vihetik.

Amikor a fülembe jutott , hogy Fellegi Ádám (This Calling, Bridge To Solace) és Szalai Ádám (Heroic, BloodRainbow) Noble Victory néven új zenekart alapított, igencsak megörültem.  Az első lépésként bemutatott Boulevard Of Illusions dal tovább növelte a lelkesedésemet. Aztán megérkezett a Minotaur névre keresztelt teljes album is, és cseppet sem csalódtam. Ez a fajta minőségi pusztító, de dallamos modernebb felfogású death metal eléggé hiányt szenved manapság, nem csak magyar, de úgy vélem nemzetközi szinten is. Csak hallgasd meg a Red-Black Mountains nótát, ami akár egy The Black Dahlia Murder -albumon is fénypont lenne. Vagy mondhatnám a Before the Birth of Light-ot is, ami szintén tökéletes szerzemény a stílus szerelmeseinek.  Ennek fényében nagyon vártam a csapat buliját, ami cseppet sem okozott csalódást, a rövid játékidő ellenére sem.  Mivel tapasztalt zenészekből tevődik össze a csapat, azon sem lepődtem meg, hogy minden patentül ment.  És annak is örültem, hogy a Blue Stage-n játszottak, mivel ott a hangzás remek szokott lenni. Most sem volt ez máshogy. A zenekar szintjén pedig várom a folytatást.

Bár az új Deicide-ra , a Banished by Sin-re több, mint 5 évet kellett várni, megérte. Egy remek formában lévő csapatot mutat az idén megjelent album, ami úgy gondolom 2006 óta csapat legjobbja. A Glen Benton által vezetett gyűlöletbrigád igen pőre színpadképpel lépett a színpadra. Cserébe viszont kaptunk egy ereje teljében lévő bandát. A set igen jól lett összeválogatva. Én személy szerint kimondottan örültem az olyan új albumos daloknak, mint a From Unknown Heights You Shall Fall vagy a Sever the Tongue. A csapat a klasszikus első korszakából válogatott a legbőkezűbben. A kezdő négyes (When Satan Rules His World, Carnage in the Temple of the Damned, Behead the Prophet (No Lord Shall Live), Once Upon the Cross)   egyből könnyel áztatta a Deicide rajongók szemét.  Nekem még egy Dead But Dreaming (én sokkal jobban imádom a Deicide misztikus vonalát, mint megmosolyogtató buta sátánista irányt) nagyon jól esett volna. De ez legyen az én bajom.

A Deicide koncertje után újra Blue Stage felé vettem az irányt. Sajnos sokáig nem jutottam, mivel Skeletal Remains szinte megtöltötte a sátrat.  Az sem könnyítette a dolgon, hogy utánuk következett a nagy-színpadon az Immortal programos Abbath, ami számomra a fő program volt. Ennek fényében csupán néhány nótát hallgattam meg a death metal zászlaját magasra emelő kaliforniai bandától. A csapat szintén új albummal jelentkezett idén, amit az egyik legkiforrottabb anyaguknak tartok. Bár a kezdetek óta szimpatizálok a csapattal és szívesen hallgatom a lemezeiket (hasonlóan az idén szintén csoda albummal előrukkoló Gatekreeper-hez), úgy gondolom az idei kiadvánnyal szintet léptek. A látottak alapján ez a csapat nem csak lemezen király, hanem élőben is. Minden sajnálatom ellenére is eljöttem a koncertről, mivel az Abbath-ra jó helyet akartam magamnak.

Az Immortal az egyik kedvenc black metal zenekarom. Az Abbath-Demonaz páros megismételhetetlent teremtett, ami azóta is párját ritkítja. Amikor a csapat egysége megtört, úgy gondoltam már sosem lesz lehetőségem egy igazi Immortal set-et látni színpadon. Amikor aztán Abbath beharangozta hogy, a régi Immortal klaszsikusokkal indul turnéra, már a gondolat hallatán is libabőrös lettem. Nem kellett csalódnom, mind a setlist, mind pedig az előadás szuper volt. Minden klasszikus album előkerült (Diabolical Fullmoon Mysticism, Pure Holocaust, Battles in the North, At the Heart of Winter), illetve a két későbbi – nálam szintén klasszikus – album (Damned in Black, Sons of Northern Darkness) is. Az est fénypontjai számomra a The Call of the Wintermoon, a One by One, az At The Heart of Winter (a kedvenc Immortal lemezem) címadója és a varázslatos, minden nemében tökéletes Blashyrkh (Mighty Ravendark) voltak. Az hiszem ennél jobban nem lehet prezentálni a csodálatos Immortal életművet. Minden másodpercében csoda volt.

Sajnos a Misery Index-et alig sikerült elcsípnem, mivel a merch pult felé vettem az irányt. Ennek ellenére azt így is sikerült leszűrnöm, hogy a csapat még mindig nagyon magas nívón dolgozik az extrém metal népszerűsítésén. A hangzás pedig talán a legjobb volt az este folyamán

A nap utolsó fellépője a Red Stage-n az Exodus volt. Ők nálam a kevésbé kedvelt csapatok közé tartoznak a közepesen nagyok közül. Hozzám ebből a ligából sokkal közelebb állt a Testament vagy a Death Angel, ha már tengeren túli vonal. Ennek ellenére természetesen elismertem a csapat munkásságát, és a koncertet is kíváncsian vártam, mivel remek élő banda hírében állnak. Intenzitásból az első másodpercektől kezdve nem volt hiány. Külön plusz pont a magyar zászlós háttérért. Mind a közönség mind pedig a csapat, a maximumot hozta. Itt jegyezném meg, hogy bár lehet van még pár kanyar az Exodus-ban, azt nem tudom Steve Souza meddig bírja még. Elég „öreges” és elhízott állapotban van, főleg a többiekhez képest. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a fajta intenzitást nagyon nehéz 60 felett hozni. Van akinek huszonpár évesen sem sikerül. A lényeg, hogy sütött a csapatról a jókedv és az élvezet, hogy színpadon állhatnak. Ennek tükrében a közönség is nagyon hálás volt. A koncert egyik csodás pillanata az volt, amikor az első sorokban lévő tolókocsis rajongót a többiek a fejük fölé emeltek és közel egy teljes számig fent is tartottak. Ez az összetartás és családiasság az ami, miatt anno a zene mellett megszerettem az egész közeget. Nem lettem Exodus rajongó, de megértem a rajongást, és fejet hajtó az élő teljesítményük előtt.

Immár utoljára vettem az irányt a kis sátor felé, ahol az est utolsó fellépője a belga székhelyű, de valójában nemzetközi gárdát felvonultató Aborted következett. Bár a csapatot nem ismertem csak névről, ezután pótolni fogom a hiányosságomat. A csapat színpadképe már külön is nagyon tetszetős volt a mumifikált, pókhálós hullákkal. Ehhez párosult egy remek koncert, mely minden tekintetben magas nívón zajlott.  Külön kiemelném az énekes  Sven de Caluwé, akinek még ezt a „leharcolt” hét koncerten túl levő közönséget is sikerült aktivitásra bírnia.

Összességében remekül sikerült az idei Summer Hell, mely biztos hogy dobogós lesz nálam az idei koncertek között. Remélem jövőre is lesz folytatás!